Egy kultúrát akartak felszámolni

Egy kultúrát akartak felszámolni

Kellemes szeptember eleji napsüté­ses vasárnap dél, a csendes zsidó­negyedben. A Gozsdu udvar rácsos kapuján fiatal pár kukucskál – be­menni már nem lehet. A befektető kifizette azt a 800 millió forintot az önkormányzatnak, aminek fejében rátehette kezét az 1913-ban épített átjáróház-komplexumra.

A Czigler Győző által tervezett, hét épületből és hat udvarból álló passzázs földszintjén aranyművesek, ékszerészek, ötvösök apró üzletei sorakoztak a Vészkorszak előtt. A Dob utca 16.-ot a Király utca 13.-mal összekötő, 230 méter hosszú átjáró városszerkezeti újítás volt a maga korában, de különleges aurája még nap­jainkban, lepusztultam üresen is hatott az emberekre – amikor még végig lehe­tett menni rajta. Most, a plázásítási ak­ció előtti pillanatban derékba bontották, egy rég elavult terv elgondolásai szerint kialakítandó Madách sétány miatt.

A Sugárutat elirigyelt Morzsányi Ká­roly, ambiciózus ügyvéd, fővárosi tör­vényhatósági bizottsági tag, a VII. ke­rületi választók bizalmából, 1900-ban nyújtotta be az első javaslatát, az Er­zsébetről elnevezni szándékozott sugá­rút építésére – ha a VI. kerület kapha­tott sugárutat, miért ne kaphatna a VII. is. Már akkor is közegészségügyi, köz­forgalmi és szépészeti indokokra hivat­koztak beadványukban, és az akkor majd két évszázados, spontán kialakult városszerkezetet akarták kettéhasítani.

A Közmunkatanács elvileg ugyan el­fogadta a gondolatot, de megvalósítását nem tartotta reálisnak a közeljövőben. A terv támogatóinak csak annyit sike­rült elérniük, hogy 1936-ban lebontot­ták a híres Orczy-házat, a városban lete­lepülő zsidóság első kikötőjét, amelyet a köznyelv csak Judenhofnak nevezett. A Király utca sarkán lévő hatalmas épület 140 éven át volt a pesti zsidó élet eszenciája, a helyén épült Madách-ház, grandiózus, semmibe vezető kapujával, néhány évvel a zsidótörvények előtt, mintegy előrevetítette azt, ami utána következett.

Az ezt követő hatvan évben csak a nemtörődömség pusztította a régi épü­leteket. A rendszerváltás után az itt la­kók többsége nem vásárolta meg a bérlakásokat. Egyrészt anyagi helyze­tük nem tette lehetővé, másrészt az épületek annyira leromlottak, hogy – érthetően – nem volt vonzó itt tulajdo­nosi jogokat szerezni.

Az utóbbi évtizedben azonban külföl­di befektetők felfedezték ezt a jó fekvé­sű körzetet, ahol könnyen lehet az ön- kormányzattól régi házakat venni, majd – azok lebontása után – újakat építeni, s azokat szép haszonnal továbbadni. Az üzlet folyamatos bevétellel gyarapította a kerületi költségvetést, tehát az önkor­mányzati vezetők lelkesen támogatták. A lakók egy része, akiket semmilyen érzelmi szál nem fűzött a lerobbant há­zakhoz, szintén örült, hogy másutt komfortosabb lakásokat kap cserébe.

Ám a nekilendült bontás zaja felver­te azokat, akiknek fontos a pusztuló kulturális örökség. Amikor ez év ele­jén elindítottam internetes kampányo­mat a pusztítás ellen, még egy, szá­momra fontos részlet inspirált. Majd húsz éve élek Izraelben, ez a hazám, és a pesti zsidónegyed épületeit hazám fiai, izraeli befektetők rombolják. Szé­gyellem magam miattuk.

Konkrét eset: amikor a Dob utca 19. és 21. alatti műemlék épületek lebontá­sával akar idősek otthonát építeni egy herzlijai vállalkozó, minden szakmai tudásomat és rábeszélőképességemet bevetve próbálom bizonyítani, hogy a meglévő épületek ennek nem akadá­lyai, hanem épp ellenkezőleg: esztétika­ilag és funkcionálisan számos lehetősé­get kínálnak. A Kulturális Örökségvé­delmi Hivatal vezetője, Varga Kálmán az épületeket védettnek nyilvánította, de tudjuk, milyen széles a skálája azok­nak a módszereknek, amelyekkel egy védett épületet is porig lehet rombolni.

A kerületi vezetők tombolnak mér­gükben, mert a könnyű pénzek elma­radása költségvetési gondokat okoz­hat. A mai politikusok látóhatára a kö­vetkező választásokig terjed, ebbe az időbe pedig nem fér bele a negyed re­habilitációjának hosszú távú, koncep­cionális terve. Pedig e nélkül sakk-­matt helyzet alakul ki. Az épületek je­lenlegi állapotukban nem tarthatók, a szűk utcákat szétfeszíti a koncepció nélkül épülő lakóházak, irodaházak földalatti parkolóiból kirajzó autófor­galom. A közlekedési rendszer radiká­lis megújításra szorul. E nélkül napról napra rosszabbodik a helyzet.

A Holló utca 4. szám alatt áll az a kétemeletes klasszicista épület, amely otthont adott Goldziher Ignácnak, a világhírű orientalistának, aki harminc éven át volt a pesti hitközség titkára. Szomszédja Kohn Sámuel történész, a Dohány utcai zsinagóga rabbija volt. Mindketten az első emeleten laktak, hitközségi, szolgálati lakásban. A nyolcvanas években az épület – érté­kes részleteit megsemmisítő – felújítá­son esett át, de ma már újra vedlik ró­la a vakolat. A Holló utca 10.-nek már csak a földön heverő romjait takarja egy bádogkerítés. A 12. számú épület­nél is bontanak, egyelőre az udvarban, de nem sok kétség marad, mi lesz a sorsa a homlokzati szárnynak. A ma már tetejétől megfosztott csonka ház Román Miklós tervei szerint épült 1905-ben, szecessziós stílusban. Le­hetséges, hogy a homlokzatot mint afféle Potemkin-falat megőrzik, s az új fertelem mögéje bújik – ezt nevezik a kerületnél műemléki védelemnek.

A „felszabadító seregek” pedig már benyomultak a városba: az ÓVÁS! ci­vil szervezet mozgósította az embere­ket, a fővárosi főépítészt, Schneller Ist­vánt, valamint a Kulturális Örökségvé­delmi Hivatalt. Amire viszont már van jogerős bontási engedély, a kerület jó­voltából, azt rohamtempóban bontják, nehogy félbeszakítsák őket.

Így lebontották a Holló utca 11. szám alatti háromemeletes, szecessziós házat, egyedi fémműves díszítéseivel, elegáns utcafronti lakásaival – a Madách sétány hagymázas terveinek szellemében. Az a tény, hogy a terv érvénytelenítésére tett indítványt maga a fővárosi főépítész is, csak fokozta a kerület lendületét. Ugyanitt a Holló-háznak becézett, zagyva építészeti stílustalanságban ter­vezett komplexumot hiába utasította vissza többször is a fővárosi Tervta­nács, az zavartalanul épül tovább. 81 la­kást, 10 üzletet és 111 férőhelyes terem­garázst hirdetnek, amiből, szerintük, csak 19 eladatlan lakás maradt. A la­kóknak eladták az ablakukból látható történeti városképet, csak azt felejtették el közölni, hogy ebből vajmi kevés ma­rad pár éven belül.

A Spinoza kávéház építészetével és üzletpolitikájával is híven idézi a híres pesti zsidó kávéházak emlékét. A házat 1904-ben építették, először pékmű­hely, majd cukrászda működött itt. A változatos belterű kávéház-étterem fa­lain kiállítás fogadja a látogatót, az élő zene elválaszthatatlan tartozéka a hely­nek, a belső udvar egy részén kellemes terasz örvendezteti a látogatót, és kul­turális programok intim színpada húzó­dik az épület mélységében. Itt rendez­tük meg szeptember elsején azt a vitát, amely a különböző rehabilitációs el­képzelések egyeztetését volt hivatott szolgálni. A zsúfolt teremben két órán át tartottak a hozzászólások: először a negyedben lakók mondták el érzései­ket, majd Perczel Anna építész – aki a főváros felkérésére a városnegyedet elemző tanulmányt irt a közelmúltban – kapott lelkes tapsot szavaiért.

Alapvetően közös nevezőre hozha­tók a fővárosi és az Örökségvédelmi Hivatal elképzelései, amelyeket támo­gatja az ÓVÁS! civil szervezet is. Akik negligálták a vitát, azok a kerü­leti vezetők voltak – ők csak az általuk összehívott sajtótájékoztatókon sze­retnek megnyilatkozni.

„Nincsenek itt már zsidók” – így az egyik illetékes, mondván, hogy mit okoskodunk ezzel a zsidónegyeddologgal. A száz évvel korábbi állapotokhoz képest valóban sokkal kevesebb zsidó él Budapest ezen részén – szétszóródtak már a városban. De itt van a három nagy zsinagóga: a szépséges Rombach üre­sen, elhagyatottan várja a pusztulást; a Dohány-templomot felújították; a Ka­zinczy homlokzatán még mindig ott vannak a világháborús lövések nyomai, a szép kapu lábazata foszlik a rozsdától. Aztán az udvarokban meghúzódó ki­sebb imaházak, mint a Vasvári Pál utca 5.-ben; a szerény táblák alatt ma is mű­ködő parókakészítő, kóser húsboltok, a judaikát árusító kézműves boltok, apró ékszer- és ajándéküzletek. A híres köny­vesboltokból, antikváriumokból nem sok maradt, de az új kávéházak, üzletek nyomán, semmi kétség, lesznek hama­rosan újak. Az egyéni kezdeményezés vérfrissítő áramlata már elindult, egyes házak lakói önerőből újítják fel régi épü­letüket. A friss festés nyomán előbuk­kannak a régi szépségek, a gondosan tervezett és kivitelezett részletek, ame­lyek egyediségére annyira vágyakozunk ebben a globalizált világban.

Az 1838-as árvíz után az apró házak helyett már többemeletes bérházakat építettek, és meghagyták üresen a Kla­uzál teret. A városrész legkorábbi kor­szakából csak egyetlen kis ház maradt, a környék legkisebb telkén, ezt is többször átépítették, de megmaradt az eredeti tölgyfakapu rácsdíszítése. Ma is látható, a Kazinczy utca 55. szám­ban, a harapós kutya tábla mellett. A ház falán lévő emléktábláról megtud­ható, hogy itt volt Schneider József kártyafestő műhelye, s itt készült a Magyar Kártya 1836-ban.

A városrész legizgalmasabb terei a belső udvarok, az ezeket összekötő átjá­rók, a szépséges lépcsőházak, a kapube­járók, amelyeket sokszor úgy építettek, hogy a lovas kocsi vagy hintó be tudott állni a boltív alá. Az ilyen kapu két ol­dalán a homlokzati síkon ma is ott van­nak a kerekek szabályozására készült kőtuskók, mint a Holló utca 4.-ben.

Az úgynevezett 15-ös tömböt a Kla­uzál tér, a Dob utca, a Wesselényi utca és a Kazinczy utca határolja. Itt találha­tók az ortodoxia intézményei, köztük a zsinagóga. A nyolcvanas évek elején készült, és többé-kevésbé meg is való­sult itt egy tömbrehabilitációs terv. Van itt új épület; a hátsó traktusok bontásá­val felújított függőfolyosós házak tor­zói, amikor a megmaradt épületszárny támasztékaként gótikát idéző oszlop­rendszer jelenik meg; gondosan kiala­kított belső kertek, és a Dob utcai fron­ton az előírás szerinti árkádosításra is van példa. Az állami támogatással ké­szült felújítás érdekes kísérletéből még ma is sokat lehet tanulni. Azt is, amit nem érdemes követni.

A pesti zsidónegyed sorsa nemcsak zsidó ügy, rehabilitációja Budapest egé­sze miatt fontos. Különleges adottságai folytán olyan társadalmi-városrendezé­si mintát is képezhet, amelynek tapasz­talataiból más városrészek felújításánál is profitálhat a városvezetés. Rossz ter­vek erőltetése helyett alkalmazni lehet­ne nemzetközi példákat az autóforga­lom csökkentésére. A mai igényeknek megfelelő humánus városi környezet kialakításával pedig a semmihez sem hasonlító, újjászülető belvárost nem­csak a kíváncsi turisták fogják szeretni, hanem az itt lakók és az itteni kulturális közegért ideutazó budapestiek is.

A Rombach zsinagógaként, könyv­tárként és levéltárként is működhet, a békesség házaként, ahol a különböző zsidó vallási áramlatokhoz tartozók egymással és a nem zsidókkal együtt békességben menthetnek a zsidó kul­túra hatalmas tárából.

A vallás már kevesek életmeghatá­rozó ideológiája, de a zsidó kultúra visszavezetheti gyökereikhez azokat, akik igencsak eltávolodtak tőle. A kul­túra megismerése pedig nem lehet val­lási-származási jog, hanem minden ér­deklődő számára szabaddá kell tenni.

A negyed építészeti tereit a sajátos zsidó életforma alakította. Amíg létez­nek, addig a beléjük oltott tartalmat su­gározzák, függetlenül attól, hány zsidó él ma itt. Ha hagyjuk elpusztítani, ak­kor mindnyájan kevesebbek leszünk a múlt egy darabjával. Ezért mindannyi­unk ügye, hogy a zsidónegyed ne jus­son a Tabán sorsára, s a jövőt szilárd kulturális alapokra építsük.

Eva M. Amichay

városgazdász-újságíró,

Tel-Aviv

*

Szerettük volna megszólaltatni a VII. kerület polgármesterét, de nem kívánt élni a Szombat által felkínált le­hetőséggel. Az Óvás! civil szervezet, amely az egykori „zsidónegyed” városképi arculatának megőrzését szor­galmazza, több rendezvényt is kezde­ményezett az utóbbi időben, amelyekre a kerület vezetőit is meghívták, és saj­tóhírek szerint a helyi, illetve a Fővá­rosi Önkormányzat közreműködésével eredményt érhet el a kezdeményezés.