Egy kijelentés, és ami mögötte van

Írta: Holländer György - Rovat: Archívum, Vélemény

Viszontválasz Komoróczy Gézának a héber nyelvről

A második világháború és az 1948-49. évi arab-izraeli háború előtérbe állította azokat a Palesztinában született írókat, akik nemzedékük problémáiról a beszédben ízessé vált héber nyelven írtak.” (The New Encyclopaedia Britannica, 20. kötet, 550. о. London, 1989.) „Palesztinában, ahol megalakult a héber nyelvvel foglalkozó bizottság (váád), politikai és irodalmi sajtó és színház születik héberül, közművelődé­si hálózat is héberül alakul ki.” (Larousse, La Grande Encyclopédie, 10. kötet, 585. о. Párizs, 1974.)

A Szombat januári száma közölte dr. Komoróczy Gézához írott nyílt levelem és a megszólított ezzel kapcsolatos reflexióit.

Kérdéseim Komoróczy tanár úr egy kijelentésére vonatkoztak, mely a rádió Gondolat-jel című műsorá­ban hangzott el, majd a 168 óra című lapban is megje­lent.1

Komoróczy tanár úr kijelentése a következő volt: „Holt nyelvekkel foglalkozom, az ókori Mezopotámia, Elő-Ázsia nyelveivel. Ezek mind olyan nyelvek, ame­lyek a szemünk láttára haltak ki (mint a sumer, az akkád), illetve szorultak vissza (mint a héber, az arámi) a hétköznapi családi használatból a szakrális szférába.”

Ezt a kijelentést először az ÉS-ben (1991. október 30.) megglosszáztam, majd a Szombat-ban megkérdez­tem Komoróczy tanár urat: „Hébernek tartja-e az Izra­elben ma használt nyelvet? Ha nem, miért nem? Ha pedig igen, miért állította, hogy a héber holt nyelv, il­letve a szemünk láttára visszaszorult a szakrális szfé­rába?”

Ugyanebben a cikkben, kérdésem feltevése előtt, kifejtettem, hogy az én véleményem az övével nem azonos. Gondolatmenetem lényege a következő volt: „Termé­szetesen 3000 év alatt a héber sokat változott. Hosszú ideig csak kevesen beszélték. Szakaszai – a bibliai, a misnai, a rabbinikus és a modern – akár külön nyel­vekként is felfoghatók (mint az ó-angol és a közép-an­gol), de azért még héber marad.”

Komoróczy tanár úr úgy döntött, hogy az én kérdé­seimre nem válaszol, de azoknak „ürügyén” (?), a Szombat szerkesztőségének felkérésére, a folyóirat és olvasói iránti megbecsülésből kifejti álláspontját a bib­liai héber történetéről és sorsáról.

Így hát – mivel a kérdés lényegét illetően az olvasót a mottó többé-kevésbé amúgy is tájékoztatja – én is jobban teszem, ha felhasználom az egyetlen lehetősé­get, amit Komoróczy tanár úr a vita folytatására en­gedélyez, és az ő kérdésére válaszolok.

Singer mint bizonyíték? Kinek?

Komoróczy tanár úr a következőket írja: Már megír­tam a fenti sorokat, amikor véletlenül a kezembe került l.B. Singer A gettó lánya című regénye. A következő szavakkal kezdődik: „Három holt nyelven nevelkedtem: a héberen, az arámin és a jiddisen.” Hadd kérdezzek én is valamit Hollän­der Györgytől. Azt, hogy holt nyelv, I.B. mondhatja; más nem?

Hadd magyarázzam meg a problémát zsidó fogal­makkal. A zsidó írásbeliség egyik műfaja az ágádá (le­genda, mese, monda – Eliézer Grósz). Ebben a műfaj­ban a fogalmakat gyakran használják átvitt értelem­ben, valami olyan érzékeltetésére, ami pontos jelentésüktől eltér. A jiddis nyelvre és irodalomra ez különösen jel­lemző. Azt például, hogy ,,’riz a tojter mencs” (halott ember) – hogy ennél a jelzőnél maradjak -, nem azt je­lenti, hogy az illető meghalt orvosi értelemben, ha­nem, hogy például tönkrement, többé már nem szá­mít. Singer szavai nem foghatók fel közvetlen értelemben. Ez könnyen belátható, ha a harmadik holt nyelvként említett nyelvre – a jiddisre – gondolunk. A jiddisre pontosan ráillik az élő nyelvek sok definíciója közül az, amit a tanár úr egyedülinek tart, hogy ti. emberek azt egyedüli nyelvükként beszélik. (Sajnos a jiddisre vonatkozóan ez már csak múlt időben mondható el, de azért a jiddis mai amerikai művelői – például Jos­hua Fishman, Mordeháj Schechter, akik Vájnráikh-tanítványok2 – a jiddist ma sem tartják holt nyelvnek.3)

Hogy rövidre fogjam: Singer regényének ezzel a „blikkfangos” bevezetésével kívánja felhívni a figyel­met a korabeli lengyelországi zsidóság elszigeteltségé re. Idézzük ennek szemléltetéséül az első pár monda­tot (ágádá):

Három holt nyelven nevelkedtem: a héberen, az arámin és a jiddisen (bár egyes nézetek szerint az utóbbi még csak nyelvnek sem mondható), va­lamint egy Babilóniábán keletkezett kultúrán: a Talmudon… Őseim ugyan születésem előtt hat- vagy hétszáz évvel telepedtek le Lengyelországban, én azonban alig néhány szót tudtam csak lengyelül. A varsói Krochmalna ut­cában laktunk, amire legjobban a gettó elnevezés illik.”4

A zsidó írásbeliség másik, az előbbivel szembeállít­ható műfaja a hálákká, a törvény. Pontos, szabatos fo­galmazás, jól körülhatárolható fogalmak jellemzik. Singer szépíró volt. írásai egyértelműen az ágádá mű­fajához tartoznak. Ha nem kapja meg a Nobel-díjat, talán a másik műfajhoz nem is nyúlt volna soha. Ami­kor azonban megkapta, írt egy rövid esszét, amely a hajdanvolt zsidó élet, a zsidó irodalom és a zsidó nyel­vek legfontosabb jellemzőit foglalja össze hálákhikus tömörséggel. Miután szövegét a Nobel-díj átvételekor felolvasta, bilingvis (jiddis-angol) kiadásban, könyv­ alakban megjelentette.5 (Ezt fordítottam én le magyar­ra, és ezt nevezte Komoróczy tanár úr „rövid hírlapi közlemény”-nek – „ha jól emlékszem”.6) Nos, a cioniz­mushoz és Izraelhez kapcsolódó kérdésekről általában igen visszafogottan író Singer vitánk tárgyáról itt a kö­vetkezőket mondja (hálákhá):

Egyesek a jiddist holt nyelvnek tartják, de kétezer éven keresztül a hé­bert is annak tartották, és íme, most mégis nagyszerű, szinte csodával ha­táros módon életre kelt. Az arameus valóban holt nyelv volt már évszáza­dok óta, amikor megszületett rajta fenséges mű: a Zóhár.”

(Kiemelés tőlem – H.Gy.)

A fenti szövegből egyértelműen kiderül, hogy Sin­ger abban a műfajban, ami a hálákhával rokonítható, (komolyabb műfajban), a hébert nem nevezi holt nyelvnek. Sőt, éppen azt tartja szükségesnek elmon­dani róla, hogy azt csak a múltban tartották annak – és akkor is mások. Ezt fejezi ki a „tartották” szó, amely múlt idejű alak és általános alanyra mutat (a jiddis eredetiben: „me hot geháltn”; az angol fordításban: „so was called”). És kik azok, akikre Singer az általá­nos alannyal rámutat? Nyilván – már ti. a szövegből nyilvánvalóan – azok, akik a jiddist a jelenben holt nyelvnek tartják, és Singer szerint nincs igazuk, amit a héber nyelv példája bizonyít, amely – a valóban holt nyelvvel, az arameussal szemben – nem holt nyelv, csak annak tartották. Meg kell mondani – a tisztesség úgy kívánja -, hogy Singer az eredetiben a „tchijesz hámészim” (a halottak életre kelése) kifejezést használta, amit én úgy fordítottam: életre kelt (az angolban: it has been revived), és ez a kép közel áll ahhoz a látomás­hoz, amit Komoróczy tanár úr idézett fel (Ezékiel pró­féta nyomán).

Következtetések

Válaszom Komoróczy tanár úr kérdésére tehát a következő: az „ágádá” műfajában mindenki leírhatja, hogy a héber holt nyelv, ha világosan kitetszik, hogy ez nem a szó szoros értelmében értendő. A „hálákhá” műfajában azonban egyértelműen le kell szögezni, hogy a héber nem holt nyelv, bár kétezer évig annak tartották, nem úgy, mint az arameus, amely valóban holt nyelv.

Komoróczy tanár úr előbb már idézett kijelentését, hogy a héber és az arámi a hétköznapi családi haszná­latból a szakrális szférába szorult vissza, több millió ember hallotta a rádióban. Feltételezhető, hogy tuda­tukban – bár valóban futó megjegyzésről van szó, aho­gyan a cikk is jellemezte – az elhangzottak még keve­sebb distinkcióval rögzülnek majd. Komoróczy tanár úr csak az arámi és a héber között nem tett különbsé­get. A hallgatók talán a sumer és a héber között sem fognak. Annál is kevésbé, mert a kijelentésben szere­pel a „mind” szó is.

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Idegen­nyelvi Továbbképző Intézetének esetében már nem futó megjegyzésről van szó. Ez az intézet tájékoztató füzeteket ad ki a különböző nyelvekből nyelvvizsgá­ra jelentkezők részére. Összpéldányszámuk több szá­zezer. Ezek a füzetek több tízezer, a nyelvek iránt már feltételezhetően az átlagosnál jobban érdeklődő ember számára készültek. A héber nyelv ebben a ki­adványban (mint a többiben is) csak egyszer szere­pel: a Héber, ógörög, szanszkrit és egyéb holt nyelvek vizs­gája főcímben.

Amikor ezt szóvá tettem, Komoróczy tanár úrra hi­vatkoztak. Természetesen, hisz ő az ELTE Judaisztikai Tanszékének vezetője, és – hivatalosan legalábbis – a legmértékadóbb személyiség.

A hivatalos szót minden ironikus felhang nélkül használom. Mert nem hivatalosan más mértékadó sze­mélyiségek is vannak. Hogy csak a magyar anyanyel­vűek közül említsek meg néhányat: Patai József, Avigdor Háméiri, Mordeháj Avi-Saul, Schón Dezső, Itámár Jáoz-Keszt, Dán Dalmát Izraelben; Scheiber Sándor, továbbá Jólesz László, Raj Tamás, Mezei András, Kar­dos G. György Magyarországon. Ők mindannyian „héber”-ről beszéltek, beszélnek, akkor is, ha a bibliai nyelvről, akkor is, ha az újjászületett nyelvről volt szó. Feltételezhető, hogy végiggondolták a dolgot.

Ámosz Oz könyvének magyar címe: Keresztül-kasul Izrael országában 1982 őszén.7 Jólesz László fordította héberből magyarra. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ebben a könyvben expressis verbis nincs feltüntet­ve, hogy héberből fordították. Igaz, Jólesz László jegy­zeteket is írt a könyvhöz és ott a mai izraeli élet jellem­ző kifejezéseinek fordításánál ezt egyértelművé tette Ámosz Oz a Brockhaus-Lexikon8 szerint is héberül ír (Hebräisch), s a lexikon ugyanezt a szót használja a ti­zenegyedik-tizenkettedik században élt Jehuda Hálévivel kapcsolatban is.)

Egyszóval, két mérce van. A kérdés: meg kell-e vizs­gálni, van-e mögöttük szemléleti különbség? Hogy ér­demes-e ezzel foglalkozni, azt olvasóim megítélésére bízom.

Jegyzetek

1.168 óra, 1991. okt. 8.

  1. Maksz Vájnráikh. A jiddis nyelv története (Di gesikhte fun der jidiser sprákh) szerzője. A legkiemelke­dőbb, jiddissel foglalkozó nyelvész. A Vájnráikh-tanítványok kifejezést itt most konkrét értelemben haszná­lom, de átvitt értelemben is szoktam. Vájnráikh idézett művében (1.kötet 50.oldal) a következőket írja: „A terü­letek eléggé körülhatároltak és a folyamatok eléggé mé­lyek ahhoz, hogy az ember megtanulja: a zsidósággal kapcsolatos fejlődés eseményeit belülről (a zsidóságon belülre helyezkedve – kiemelés tőlem, H.Gy.) kell vizs­gálni, nem pedig egy állítólagosán ‘univerzális’ történelem zsidó sajátosságokat kiszűrő szemüvegén keresz­tül.” Vájnráikh-tanítványnak tekintek mindenkit – ma­gamat is beleértve -, aki ezt az elvet elfogadja.

  2. Never Say Die! (Soha ne mondd, hogy meghalt!). Joshua Fishman szerkesztésében megjelent tanul­mánygyűjtemény. Tárgya a jiddis nyelv és általában a zsidó nyelvek sajátosságai és története. Hága – Párizs – New York, 1982.

  3. Kiss Marianne fordítása, Budapest, Európa, 1991.

  4. I.B. Singer, Di Nobel-rede, Nobel Lecture, New York, Ferrar Straus Giroux, 1979.

  5. Új Élet, 1989. jan. 1.

  6. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.

8.Brockhaus Enzyklopädie, Mannheim, 1989. 9. kötet, 579. oldal.

támogatás
Pop up banner

Címkék:1992-02

[popup][/popup]