Egy kijelentés, és ami mögötte van

Írta: Holländer György - Rovat: Archívum, Vélemény

Viszontválasz Komoróczy Gézának a héber nyelvről

A második világháború és az 1948-49. évi arab-izraeli háború előtérbe állította azokat a Palesztinában született írókat, akik nemzedékük problémáiról a beszédben ízessé vált héber nyelven írtak.” (The New Encyclopaedia Britannica, 20. kötet, 550. о. London, 1989.) „Palesztinában, ahol megalakult a héber nyelvvel foglalkozó bizottság (váád), politikai és irodalmi sajtó és színház születik héberül, közművelődé­si hálózat is héberül alakul ki.” (Larousse, La Grande Encyclopédie, 10. kötet, 585. о. Párizs, 1974.)

A Szombat januári száma közölte dr. Komoróczy Gézához írott nyílt levelem és a megszólított ezzel kapcsolatos reflexióit.

Kérdéseim Komoróczy tanár úr egy kijelentésére vonatkoztak, mely a rádió Gondolat-jel című műsorá­ban hangzott el, majd a 168 óra című lapban is megje­lent.1

Komoróczy tanár úr kijelentése a következő volt: „Holt nyelvekkel foglalkozom, az ókori Mezopotámia, Elő-Ázsia nyelveivel. Ezek mind olyan nyelvek, ame­lyek a szemünk láttára haltak ki (mint a sumer, az akkád), illetve szorultak vissza (mint a héber, az arámi) a hétköznapi családi használatból a szakrális szférába.”

Ezt a kijelentést először az ÉS-ben (1991. október 30.) megglosszáztam, majd a Szombat-ban megkérdez­tem Komoróczy tanár urat: „Hébernek tartja-e az Izra­elben ma használt nyelvet? Ha nem, miért nem? Ha pedig igen, miért állította, hogy a héber holt nyelv, il­letve a szemünk láttára visszaszorult a szakrális szfé­rába?”

Ugyanebben a cikkben, kérdésem feltevése előtt, kifejtettem, hogy az én véleményem az övével nem azonos. Gondolatmenetem lényege a következő volt: „Termé­szetesen 3000 év alatt a héber sokat változott. Hosszú ideig csak kevesen beszélték. Szakaszai – a bibliai, a misnai, a rabbinikus és a modern – akár külön nyel­vekként is felfoghatók (mint az ó-angol és a közép-an­gol), de azért még héber marad.”

Komoróczy tanár úr úgy döntött, hogy az én kérdé­seimre nem válaszol, de azoknak „ürügyén” (?), a Szombat szerkesztőségének felkérésére, a folyóirat és olvasói iránti megbecsülésből kifejti álláspontját a bib­liai héber történetéről és sorsáról.

Így hát – mivel a kérdés lényegét illetően az olvasót a mottó többé-kevésbé amúgy is tájékoztatja – én is jobban teszem, ha felhasználom az egyetlen lehetősé­get, amit Komoróczy tanár úr a vita folytatására en­gedélyez, és az ő kérdésére válaszolok.

Singer mint bizonyíték? Kinek?

Komoróczy tanár úr a következőket írja: Már megír­tam a fenti sorokat, amikor véletlenül a kezembe került l.B. Singer A gettó lánya című regénye. A következő szavakkal kezdődik: „Három holt nyelven nevelkedtem: a héberen, az arámin és a jiddisen.” Hadd kérdezzek én is valamit Hollän­der Györgytől. Azt, hogy holt nyelv, I.B. mondhatja; más nem?

Hadd magyarázzam meg a problémát zsidó fogal­makkal. A zsidó írásbeliség egyik műfaja az ágádá (le­genda, mese, monda – Eliézer Grósz). Ebben a műfaj­ban a fogalmakat gyakran használják átvitt értelem­ben, valami olyan érzékeltetésére, ami pontos jelentésüktől eltér. A jiddis nyelvre és irodalomra ez különösen jel­lemző. Azt például, hogy ,,’riz a tojter mencs” (halott ember) – hogy ennél a jelzőnél maradjak -, nem azt je­lenti, hogy az illető meghalt orvosi értelemben, ha­nem, hogy például tönkrement, többé már nem szá­mít. Singer szavai nem foghatók fel közvetlen értelemben. Ez könnyen belátható, ha a harmadik holt nyelvként említett nyelvre – a jiddisre – gondolunk. A jiddisre pontosan ráillik az élő nyelvek sok definíciója közül az, amit a tanár úr egyedülinek tart, hogy ti. emberek azt egyedüli nyelvükként beszélik. (Sajnos a jiddisre vonatkozóan ez már csak múlt időben mondható el, de azért a jiddis mai amerikai művelői – például Jos­hua Fishman, Mordeháj Schechter, akik Vájnráikh-tanítványok2 – a jiddist ma sem tartják holt nyelvnek.3)

Hogy rövidre fogjam: Singer regényének ezzel a „blikkfangos” bevezetésével kívánja felhívni a figyel­met a korabeli lengyelországi zsidóság elszigeteltségé re. Idézzük ennek szemléltetéséül az első pár monda­tot (ágádá):

Három holt nyelven nevelkedtem: a héberen, az arámin és a jiddisen (bár egyes nézetek szerint az utóbbi még csak nyelvnek sem mondható), va­lamint egy Babilóniábán keletkezett kultúrán: a Talmudon… Őseim ugyan születésem előtt hat- vagy hétszáz évvel telepedtek le Lengyelországban, én azonban alig néhány szót tudtam csak lengyelül. A varsói Krochmalna ut­cában laktunk, amire legjobban a gettó elnevezés illik.”4

A zsidó írásbeliség másik, az előbbivel szembeállít­ható műfaja a hálákká, a törvény. Pontos, szabatos fo­galmazás, jól körülhatárolható fogalmak jellemzik. Singer szépíró volt. írásai egyértelműen az ágádá mű­fajához tartoznak. Ha nem kapja meg a Nobel-díjat, talán a másik műfajhoz nem is nyúlt volna soha. Ami­kor azonban megkapta, írt egy rövid esszét, amely a hajdanvolt zsidó élet, a zsidó irodalom és a zsidó nyel­vek legfontosabb jellemzőit foglalja össze hálákhikus tömörséggel. Miután szövegét a Nobel-díj átvételekor felolvasta, bilingvis (jiddis-angol) kiadásban, könyv­ alakban megjelentette.5 (Ezt fordítottam én le magyar­ra, és ezt nevezte Komoróczy tanár úr „rövid hírlapi közlemény”-nek – „ha jól emlékszem”.6) Nos, a cioniz­mushoz és Izraelhez kapcsolódó kérdésekről általában igen visszafogottan író Singer vitánk tárgyáról itt a kö­vetkezőket mondja (hálákhá):

Egyesek a jiddist holt nyelvnek tartják, de kétezer éven keresztül a hé­bert is annak tartották, és íme, most mégis nagyszerű, szinte csodával ha­táros módon életre kelt. Az arameus valóban holt nyelv volt már évszáza­dok óta, amikor megszületett rajta fenséges mű: a Zóhár.”

(Kiemelés tőlem – H.Gy.)

A fenti szövegből egyértelműen kiderül, hogy Sin­ger abban a műfajban, ami a hálákhával rokonítható, (komolyabb műfajban), a hébert nem nevezi holt nyelvnek. Sőt, éppen azt tartja szükségesnek elmon­dani róla, hogy azt csak a múltban tartották annak – és akkor is mások. Ezt fejezi ki a „tartották” szó, amely múlt idejű alak és általános alanyra mutat (a jiddis eredetiben: „me hot geháltn”; az angol fordításban: „so was called”). És kik azok, akikre Singer az általá­nos alannyal rámutat? Nyilván – már ti. a szövegből nyilvánvalóan – azok, akik a jiddist a jelenben holt nyelvnek tartják, és Singer szerint nincs igazuk, amit a héber nyelv példája bizonyít, amely – a valóban holt nyelvvel, az arameussal szemben – nem holt nyelv, csak annak tartották. Meg kell mondani – a tisztesség úgy kívánja -, hogy Singer az eredetiben a „tchijesz hámészim” (a halottak életre kelése) kifejezést használta, amit én úgy fordítottam: életre kelt (az angolban: it has been revived), és ez a kép közel áll ahhoz a látomás­hoz, amit Komoróczy tanár úr idézett fel (Ezékiel pró­féta nyomán).

Következtetések

Válaszom Komoróczy tanár úr kérdésére tehát a következő: az „ágádá” műfajában mindenki leírhatja, hogy a héber holt nyelv, ha világosan kitetszik, hogy ez nem a szó szoros értelmében értendő. A „hálákhá” műfajában azonban egyértelműen le kell szögezni, hogy a héber nem holt nyelv, bár kétezer évig annak tartották, nem úgy, mint az arameus, amely valóban holt nyelv.

Komoróczy tanár úr előbb már idézett kijelentését, hogy a héber és az arámi a hétköznapi családi haszná­latból a szakrális szférába szorult vissza, több millió ember hallotta a rádióban. Feltételezhető, hogy tuda­tukban – bár valóban futó megjegyzésről van szó, aho­gyan a cikk is jellemezte – az elhangzottak még keve­sebb distinkcióval rögzülnek majd. Komoróczy tanár úr csak az arámi és a héber között nem tett különbsé­get. A hallgatók talán a sumer és a héber között sem fognak. Annál is kevésbé, mert a kijelentésben szere­pel a „mind” szó is.

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Idegen­nyelvi Továbbképző Intézetének esetében már nem futó megjegyzésről van szó. Ez az intézet tájékoztató füzeteket ad ki a különböző nyelvekből nyelvvizsgá­ra jelentkezők részére. Összpéldányszámuk több szá­zezer. Ezek a füzetek több tízezer, a nyelvek iránt már feltételezhetően az átlagosnál jobban érdeklődő ember számára készültek. A héber nyelv ebben a ki­adványban (mint a többiben is) csak egyszer szere­pel: a Héber, ógörög, szanszkrit és egyéb holt nyelvek vizs­gája főcímben.

Amikor ezt szóvá tettem, Komoróczy tanár úrra hi­vatkoztak. Természetesen, hisz ő az ELTE Judaisztikai Tanszékének vezetője, és – hivatalosan legalábbis – a legmértékadóbb személyiség.

A hivatalos szót minden ironikus felhang nélkül használom. Mert nem hivatalosan más mértékadó sze­mélyiségek is vannak. Hogy csak a magyar anyanyel­vűek közül említsek meg néhányat: Patai József, Avigdor Háméiri, Mordeháj Avi-Saul, Schón Dezső, Itámár Jáoz-Keszt, Dán Dalmát Izraelben; Scheiber Sándor, továbbá Jólesz László, Raj Tamás, Mezei András, Kar­dos G. György Magyarországon. Ők mindannyian „héber”-ről beszéltek, beszélnek, akkor is, ha a bibliai nyelvről, akkor is, ha az újjászületett nyelvről volt szó. Feltételezhető, hogy végiggondolták a dolgot.

Ámosz Oz könyvének magyar címe: Keresztül-kasul Izrael országában 1982 őszén.7 Jólesz László fordította héberből magyarra. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ebben a könyvben expressis verbis nincs feltüntet­ve, hogy héberből fordították. Igaz, Jólesz László jegy­zeteket is írt a könyvhöz és ott a mai izraeli élet jellem­ző kifejezéseinek fordításánál ezt egyértelművé tette Ámosz Oz a Brockhaus-Lexikon8 szerint is héberül ír (Hebräisch), s a lexikon ugyanezt a szót használja a ti­zenegyedik-tizenkettedik században élt Jehuda Hálévivel kapcsolatban is.)

Egyszóval, két mérce van. A kérdés: meg kell-e vizs­gálni, van-e mögöttük szemléleti különbség? Hogy ér­demes-e ezzel foglalkozni, azt olvasóim megítélésére bízom.

Jegyzetek

1.168 óra, 1991. okt. 8.

  1. Maksz Vájnráikh. A jiddis nyelv története (Di gesikhte fun der jidiser sprákh) szerzője. A legkiemelke­dőbb, jiddissel foglalkozó nyelvész. A Vájnráikh-tanítványok kifejezést itt most konkrét értelemben haszná­lom, de átvitt értelemben is szoktam. Vájnráikh idézett művében (1.kötet 50.oldal) a következőket írja: „A terü­letek eléggé körülhatároltak és a folyamatok eléggé mé­lyek ahhoz, hogy az ember megtanulja: a zsidósággal kapcsolatos fejlődés eseményeit belülről (a zsidóságon belülre helyezkedve – kiemelés tőlem, H.Gy.) kell vizs­gálni, nem pedig egy állítólagosán ‘univerzális’ történelem zsidó sajátosságokat kiszűrő szemüvegén keresz­tül.” Vájnráikh-tanítványnak tekintek mindenkit – ma­gamat is beleértve -, aki ezt az elvet elfogadja.

  2. Never Say Die! (Soha ne mondd, hogy meghalt!). Joshua Fishman szerkesztésében megjelent tanul­mánygyűjtemény. Tárgya a jiddis nyelv és általában a zsidó nyelvek sajátosságai és története. Hága – Párizs – New York, 1982.

  3. Kiss Marianne fordítása, Budapest, Európa, 1991.

  4. I.B. Singer, Di Nobel-rede, Nobel Lecture, New York, Ferrar Straus Giroux, 1979.

  5. Új Élet, 1989. jan. 1.

  6. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.

8.Brockhaus Enzyklopädie, Mannheim, 1989. 9. kötet, 579. oldal.

Címkék:1992-02

[popup][/popup]