Egy jazzlegenda életre kel
2005. február 27-én megnyílt Weisz Api emlékhelye a ceglédi Dobmúzeumban.
A jazzmuzsikusok legtávolabbi ősei kezdetleges ütőhangszereken játszottak, s bár egy mai dobfelszerelésre pillantva nemigen rekonstruálhatók az afrikai törzsi hangszerek, mégis közhely, hogy a dob a műfaj legrégibb hangszere. Jelenleg is elemi része a legtöbb jazz- zenekarnak, combónak és big bandnek egyaránt. Art Blakey, a poliritmikus dobstílus egyik nagy mestere egyszer azt mondta: minden jazzegyüttes annyit ér, amennyit a dobosa ér. A fogalmazás persze kissé túlzó és sarkított, de van némi valóságalapja.
Abban az időben, amikor Weisz Api, azaz Weisz József (1910-1945) dobos és vibrafonos megismerkedett az amerikai importzenével, épp nagy átalakulásban volt a műfaj, illetve a hangszeres játéktechnika. A kezdeti években kötelező steady beat, vagyis a precíz negyedes lüktető kíséret oldódni látszott, mind nagyobb szerepet kaptak a cintányérok és egy újfajta „ütő”, a seprű. Egyes nagy dobosok munkásságában polifonikus tömbökbe rendeződtek a dobfelszerelés különböző elemei, majd a monoton, beates 4/4 helyén megjelent az aszimmetrikus hangsúlytechnika, az off beatesen szinkópás akkordok. A jazz megérkezett a szvingkorszakba, de a legújszerűbben doboló sztárok játékában már ekkoriban felsejlett a modem jazz tulajdonképpeni kezdete, a negyvenes években teret hódító bebop.
Weisz Api sok mindent eltanult az amerikai elődöktől és kortársaktól, s a jazz iránti érdeklődése nem mindennapi tehetséggel párosult. Erdődi György, az egykori zenész kolléga (később hangmérnök) meséli róla, hogy amikor a harmincas évek Budapestjének leghíresebb éjszakai mulatóiban, például a Nagymező utcai Moulin Rouge-ban vagy a Párisién Grillben a Chappynak becézett Orlay Jenő zenekarával játszani kezdett, minden végtagjával más ritmust vert. Evekig igen népszerű alakja volt a fővárosi „jazzélet nek”, és a Chappy-zenekar tagjaként külföldön is megmutathatta, mire képes a hangszerein. Tudását Amerikában is elismerték, olyannyira, hogy a Leedy cég évente új dobfelszereléssel ajándékozta meg. A nagydobon, a Leedy márkajelzés felett ott díszelgett a zenét és hangszert hitelesítő W. A. monogram. Apit, a magyar zenei élet megbecsült alakját a negyvenes években behívták munkaszolgálatra. A táborokból a családjának küldött levelezőlapok tanúsága szerint az egyre embertelenebb körülmények között is élénken foglalkoztatták a zenei problémák. 1945-ben a munkaszolgálatosok között kitört flekktífuszjárvány áldozata lett. Néhány harmincas évekbeli hangfelvétel, illetve magyar filmarchívumi anyag őrzi meghökkentően szellemes játékát. Állítólag Németországban is lappangnak filmfelvételek, amelyeken Api művészete látható-hallható. Talán majd egyszer ezeket is megnézhetik a tisztelő utódok és kutatók.
Jazzmuzsikus volt-e Weisz Api, vagy „csak” képzett tánczenész, aki kollégáihoz hasonlóan befogadta és játszotta az amerikai swing igényesebb és kommercializálódott (sweet) változatait? A kérdésre adott megfontolt válasz szétfeszítené e cikk kereteit. De akárhogyan is címkézzünk, tény, hogy Weisz Api és zenésztársai mindent elkövettek annak érdekében, hogy a jazz mint értékes zenei műfaj meghonosodjon hazánkban. A jazz fejlődése sem Amerikában, sem Magyarországon nem a hivatalos szervek segítőkészségének és helyes értékszemléletének, hanem egyes jazz- és táncmuzsikusok teremtő vitalitásának volt köszönhető, valamint annak, hogy ugyanők felismerték a műfajban rejlő fejlődési lehetőségeket, s előadóművészetükben e lehetőségeket valósággá formálták.
Üdvözlendő törekvés, hogy a mai magyar jazzkutatás Weisz Api művét igyekszik minél teljesebben feltárni és ápolni. Kármán Sándor sokéves zenetörténeti búvárkodása eredménnyel járt: idén megnyílt Weisz Api emlékhelye a ceglédi Dobmúzeumban. Az ünnepélyes avatáson Csányi Attila, jeles jazzkutatónk mondott bevezetőt. Az eseményen jelen volt a dobos lánya, Weisz Edit zongoraművésznő is. Hála Kármán Sándor áldozatos munkájának, a boszorkányos technikájú dobos emléke ma élőbb, mint valaha.
Máté J. György
Címkék:2005-10