Egy író élete

Egy író élete

Dvorah Telushkin könyve ugyanabba a mesevilág­ba kalauzolja el az olvasót, amelyben I. B. Singer a novelláit és regényeit írta, és amelyben – mint az olvasottakból ki­derül – ő maga élt. Történt ugyanis, még 1975-ben, hogy egy huszonéves csitri felajánlotta a nagy írónak: szíve­sen hozza-viszi kocsival az egyetemi előadásaira (két és fél óra autóút), amennyiben beülhet és meghallgathatja az óráit. Kezdetben tehát sofőr volt az a Deborah, aki lassanként titkárnői stá­tusba avanzsált, majd még később for­dítója és állandó kísérője lett Singernek. És ebből a tizennégy évig tartó apa-lány vagy még inkább nagyapa-unoka kap­csolatból jutunk el lassacskán abba a szívszorító odi et amo kapcsolatba, amely szintén csak a legközelebbi, legodaadóbb családtagoknak adatik meg. Telushkin roppant ügyesen írta meg ezt a felejthetetlen történetet, amelyből leg­nagyobb örömünkre azt tudjuk meg, hogy Singer egész életében maga volt történetei főhőse. Mert abból a hallatlan nyomorból, amelyben szüleivel gyerek­korában a kelet-európai stetlben élt, lé­lekben élete végéig nem mászott ki; amikor végre elismert író lett, és a bankban gyűltek a könyveiből szárma­zó milliók, akkor is az éhhaláltól félt mindvégig, sőt egyre inkább. Ennek kö­szönhető, hogy halála után a felesége, Alma is döbbenten értesül, mekkora a vagyon, miközben ő egész életében áruházi eladóként robotolt, hogy előte­remtse a mindennapi betevőt. Deborah és Singer kapcsolata lényegében az író haláláig tartott. Singer eleinte élet- és tetterős öregember, aki járja az orszá­got, alkot, és Deborah segítségével an­golra fordítja saját műveit. Közben egy olyan ember portréját festi meg a szerző, aki gyarló, mint mindannyian, mégis olyan ritka emberi nagyság jel­lemzi, mint keveset közülünk. Mielőtt bárki félreértené, ez a kapcsolat egyértelműen nem más, mint Mester és Ta­nítvány kapcsolata. Aki afféle kései szerelmi történetet vár, mint pl. Picassóé és Francoise Gilot-é, az csalódni fog. Miközben Deborah teljes szimbió­zisban él Singerrel, férjhez megy, négy gyereket szül, elválik, újra férjhez megy stb. De mindezt csak elejtett sza­vakból tudjuk meg, a szerző egyáltalán nem helyezi magát előtérbe, inkább csak mikrofonállvány, annak viszont kiváló. Az ember meg, akit megisme­rünk, suta, elesett, mások segítségére szorul, semmit sem talál, mert a dibukok mindent eldugnak előle, pedig holt­biztosán emlékszik rá, hogy mit hová tett. Aztán az ígérgetések: miután Sin­ger a gondolatától is irtózik annak, hogy bárkit megbántson, mindenkinek mindenre igent mond, ez persze káoszt eredményez, egyszerre négy riporter akar interjút készíteni vele, egyszerre harminc ember csönget be dedikáltatni, hát lehet így élni? De lehet-e másképp? És lehet így alkotni? Közben megtud­juk, hogy Singer az író legjobb barátjá­nak az íróasztala mellett elhelyezett papírkosarat tartja; hogy szerkeszteni a novelláját középen kezdi, és egyszerre halad onnét mindkét irányba; hogy mi­közben ír, annyira beleéli magát a saját metaforáiba, hogy ha tűzről ír, már érzi is a szagát, és rohan a konyhába meg­nézni, mi ég; hogy van egy rumliszobá­ja, ahová élete minden hordalékát be­gyömöszöli, s ahol rendet kéne rakni, hogy a kincsek, a még meg nem jelent művek kiszabaduljanak, csakhogy ez teljességgel lehetetlen. A könyv máso­dik része az irodalmi életbe enged be­pillantást. Sikerekről és kudarcokról szerzünk tudomást, összeveszésekről és kibékülésekről kiadókkal, egyetemek­kel stb… Egyvalami azonban feltűnően hiányzik a könyvből, sehol egy igaz ba­rát, sehol egy írótárs, egy méltó partner, csak a nagy magány és elszigeteltség ebben a mindvégig idegen, New York- i világban, ahol folyton el kell veszni, ahol társtalannak kell lenni, és légióként: készen állni a menekülésre, mert ki tudja, mikor jön a következő holokauszt. Miközben a könyvet olvas­tam, egyre vártam, hogy jöjjön már a Nobel-díj körüli csinnadratta, de a szerző azt is helyén kezeli. Igaz ugyan, hogy attól fogva Singer bujkálni kény­telen rajongói elől, de aztán lecseng ez is, és a lényegen semmit sem változtat. Alma Singer továbbra is elhiszi, hogy pénzszűkében élnek, I. B. Singer to­vábbra se olvassa el a szerződéseit, hagyja, hogy a kiadók, a filmesek ren­desen elbánjanak vele. Amit én ebből a könyvből hiányoltam, az az, hogy ke­vés szó esik benne J. B. Singerről, az író bátyjáról, aki idősebb volt I. B.-nél, re­gényírásban nagyobb nála – már ha ez lehetséges -, és aki döntő hatással volt az öcs Singerre, egész életében. Persze, amikor Deborah belép Singer életébe, az író bátyja réges-rég halott, azt pedig tudjuk, hogy a szívünknek kedves halottak velünk maradnak ugyan, de be­szélni róluk mindennél nehezebb, már ha nem teljességgel lehetetlen. Aztán lassan eljön 1982-83, és I. B. ekkor va­lóban hanyatlásnak indul. Nem csupán fizikailag, hanem szellemileg is. Bor­zalmas paranoia uralkodik el rajta, min­denki ártani akar neki, de elsősorban Deborah, aki ellopja a történeteit, a pén­zét, a sikereit, mindenét. Szívszorító. Hogy az ilyen nagy elmék se tudjanak időben meghalni, hogy kénytelenek le­gyenek Fizikailag túlélni önmagukat, s a végén a leghűségesebb embereiket állít­sák a szinte teljesíthetetlen feladat elé, hogy felül kelljen emelkedniük az utol­só évek roppant megaláztatásain ahhoz, hogy bálványuk valahogy visszakerül­hessen az őt eleve megillető piedesztálra. Megindító könyv. Ráadásul ízlése­sen van megírva, a szerző képes az öregkori, leáldozó csillagot is úgy ábrá­zolni, hogy csak az együttérzést váltsa ki belőlünk, ne az ellenszenvet. Dvorah Telushkin memoárja mindazok számá­ra érdekfeszítő olvasmány, akik annak tartják I. B. Singert, aki: korunk halha­tatlan mesemondójának, a legmélyebb emberi érzelmek legnagyobb megszólaltatójának. Az itt következő vallomás Singer halála után – magától – esett ki egy könyvből, amelyet nem vett elő senki, egyszer csak mégis ott hevert a kanapén – bizonyára ezt is egy dibuk rendezte így.

Dezsényi Katalin