Egy gazdag nyelv lassú halála

A jiddis nyelvnek – így Isaac Bashevis Singer – már több száz éve egy hamarosan bekövetkező halált jövendöltek: a jövőben is, mondta a múlt évben elhunyt irodalmi Nobel-díjas a rá annyira jellemző fekete humorral, a jiddis még nagyon sokáig fog halódni – azaz tovább fog élni.

Ma is halljuk azt a makacs optimizmust, amihez a jiddis nyelv rajongói ragaszkodnak, és csakugyan: a jiddis iránti érdeklődés a fiatalabb évjáratok körében is világszerte annyira erős, mint sok évtizede sem.

Ilyenképpen hát az elmúlás prófétáinak nincsen igazuk?

Ez – így Hává Turjánszki, a jeruzsálemi Héber Egyetem jiddisprofesszora – nem utolsósorban definíció kérdése. A jiddis egyrészt bizonyos reneszánszát éli; másrészt azonban kulturális médiumként folytatja hanyatlását. „Ez a folyamat – mondja Turjánszki asszony – sokak számára igen fájdalmas és nem az a téma, amiről szívesen beszélnek.” A tények viszont önmagukért szólnak.

Fő nyelvként a jiddis szerepe még az idősebb generációban is egyre inkább zsugorodik. A mai harminc- és negyvenéves nemzedékben – eltekintve néhány, a diaszpórában és Izraelben meglevő ultraortodox gyülekezettől – gyakorlatilag nincsenek olyan körök, amelyekben a jiddis a kommunikáció természetes eszköze. Gyermekek között nagyon csekély azoknak a száma, akik szilárd keretek között tanulják a jiddist: már csupán néhány iskola és óvoda – elsősorban Észak- és Dél-Amerikában vagy Ausztráliában – kísérletezik azzal, hogy a jiddist szervezett formában oktassa. Még ha az ortodox világot is hozzászámítjuk, ma már világszerte legfeljebb néhány tízezer gyermek látogat valamilyen jiddis nyelvű nevelési intézményt.

Ráadásul az ortodoxok egy része számára a jiddis még köznyelv ugyan, de ők nem ápolják kultúrahordozó nyelvként. Az ő nézőpontjukból a jiddis rendszeres tanulmányozása, más világi foglalatosságokban hasonlóan, a Tóra tanulmányozásának rovására megy. Nem is maradnak el a nyelvhasználatot érintő következmények: sok ortodox publikáció sem szókincsében, sem nyelvtanilag nem felel meg azoknak a szabályoknak, amiket a jiddis nyelvtudomány a 19. és a kora 20. században kötelező irányvonalként kidolgozott.

Rendszeres gondozás híján károsodik a köznyelv is. Így még a Méá Seárimban, a jeruzsálemi ortodox negyedben is, ami a jiddis fellegvárának számít, meg lehet állapítani, hogy némelyeknek nehézségeket okoznak a nyelv alapvető vonásai, beleértve a hím-, nő– és semleges nemű főnevek közti különbségeket is. Például a „der táte, di mámé, dosz kind” helyett egységesen azt mondják: „d’táte, d’mámé, d’kind”. Mind Izraelben, mind a diaszpóra közösségeiben az ortodox körökbe mind jobban be- hatol az ország nyelve.

Persze vannak olyan jiddisták, akik nem veszik figyelembe a szubsztancia fogyását és állhatatosan, töretlenül kitartanak ama céljuk mellett, hogy a jiddis élő nyelv voltát fenntartsák. Minden viszontagság ellenére még ma is tucatszámra jelennek meg világszerte jiddis publikációk, közöttük néhány irodalmi folyóirat is – ezek közt az Avrahám Szuckever szerkesztette Goldene kejt (Aranylánc) viszi a vezető szerepet.

Moszkvában, ugyanúgy, mint azelőtt, megjelenik a korábbi jiddis, a SZU kormányhű cégérének számító Szovjetis hejmland (Szovjet haza) című orgánum. Egyáltalán: az egykori Szovjetunió a kommunizmus bukása után fontos helyet foglal el a jiddis világtérképén.

Az újabb nemzedék némely tagja nem csupán passzív érdeklődést mutat, hanem készséget is a cselekvésre. Egy példa erre: egy évvel ezelőtt hosszú szünet után, főképpen fiatalabb zsidók közreműködése révén újrakezdte a New York-i Zsidó Tudományos Intézet a tekintélyes YIVO-bleter (YIVO-lapok) kiadását.

Mindez azonban csak keveset változtathat a fejlődés perspektíváján. „A jiddisnek az élő nyelvről a kutatási objektumra való áttérése – így Turjánszki asszony – jórészt már végbement.”

Ez a tény nem okoz örömet a jiddis nyelv tudományos szakértőinek, hiszen legtöbbjük jiddisül beszélő családi környezetből származik, vagy más okból fűzik őket kötelékek a jiddis nyelvhez. Mégis a jiddis kultúra komor jövőképe láttán azon vannak, hogy legalább a kutatásba és a tantervekbe mentsen át belőle mennél többet.

Tudományos területen a jiddis iránt viszonylag nagy az érdeklődés. Míg a jiddisül beszélő zsidók átlagéletkor emelkedik, addig a kutatók körében ennek fordítottja ehető észre. A tudományos utánpótlás tagjai között a világon sokféle számos nem zsidót lehet találni. Közülük nem is kevesen nem csupán passzív módon tanulták meg a nyelvet, hanem aktívan is, és még tudományos konferenciákon is előadásaikat nem csak a jiddisről, hanem jiddisül képesek megtartani. Az ő legfontosabb feladataik közé tartozik, hogy a legtöbb egyetemi, főiskolai intézményben segítséget nyújtsanak a jiddis mint idegen nyelv tanárainak képzésében.

Ama tudományos erők száma, akik a jiddissel foglalkoznak, a korábbi évekhez képest nőtt, legtöbbjük azonban magányos harcos nagyobb osztályokon és fakultásokon belül, átfogó programmal rendelkező központi kutatóintézmény csak igen kevés egyetemen található, így New Yorkban (Columbia University), Oxfordban, az izraeli Bár-Dán Egyetemen vagy a trieri egyetemen. De még ezeken a helyeken is, így Hává Turjánszki, a jiddissel való foglalkozás csupán része egy tágabb stúdiumnak, például a judaisztikának vagy a germanisztikának.

Az egyetlen egyetem, amely a jiddist mint teljesen kibontakozott, önálló tudományos programként kínálja és mind nyelvi és történelmi, mind pedig kulturális szemszögből tárgyalja, az a jeruzsálemi Héber Egyetem, amelynek Jiddis Osztálya ez év tavaszán fennállásának 40. évfordulóját ünnepelhette.

Az, hogy a jiddis nyelv területén a kutatási és oktatási tevékenység elért mértéke továbbépíthető-e, nyilván a jövendő egyetemi hallgatók érdeklődésétől függ, és ennek az érdeklődésnek felkeltésére a jiddis mai védelmezői a maguk elkötelezettségével fontos kezdeményezők. A jiddis ugyanis a jövőben sem képzelhető el olyan stúdiumnak, amelyet a hallgató minden érzelem nélkül tud le.

Allgemeine Jüdische Wochenzeitung,

1992. július 30.