Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam születésének ötvenedik évfordulójára II.

Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam születésének ötvenedikévfordulójára II.

Izraelt egyre inkább elfoglalják saját belső ellentmondásai, jóllehet az elmúlt évtizedben, az új korszakfordulón: a szovjet birodalom bukása, a nagy alija, a közép-kelet-európai népek felszabadulá­sa a kommunista diktatúra alól, az euroatlanti integráció kezdeti lépései, és egy meglehetősen nehezen körülhatárolható mentalitásváltozás tapogatózó lépései eredményeként Izrael maga is a változás útjára lépett; gyökereit keresi, melyek Eu­rópába, azon belül Közép-Európába ve­zetnek. A hitközségi szervezetrendszer demokratikus berendezkedése, a vallási alapokon nyugvó szociális gondoskodás, ami a zsidó állam centrális alapelvei közé sorolható, másrészről a cionizmuson be­lüli politikai tagolódás, mind az e térség­ben kialakult szellemiségbe kapaszkodik.

Az izraeli politikai-szellemi életben is nemzedékváltás zajlik. Az alapító atyák helyébe a már bennszülött fiák lépnek, és más szocializációval, más kor más gondjaival szembesülve alakítják ki ideo­lógiai credojukat, mint elődeik. A posztci­onistának nevezett új izraeli történészge­neráció revizionista szemléletmódja e legfeljebb negyven és ötven év közötti, főként baloldali közéleti emberek meg­nyilatkozásaiban is teret kap. Számukra az államalapító hősi múlt korántsem annyira dicső és mindenek feletti, s a di­aszpórához való viszonyuk is eltér a ko­rábbi raison d étre-től. Úgy vélik, hogy a diaszpóra, mely eddig az alija tartalékát (meggyőzendő, vagy megmentendő kö­zösségeket) jelentette mindössze az izra­eli politika számára, és a nyugati világban élő része komoly anyagi segítséget nyúj­tott Izraelnek, a jövőben éljen békében szülőföldjén, saját céljaira fordítva az Iz­raelnek küldendő támogatást. Izrael im­már nem szegény rokon, aki rászórni a segítségre, gazdasági prosperitása nem­zetközi tekintélyt vívott ki, polgárai gyara­podása kézzelfogható. A szellemi élet és a politikai társadalom mentalitásváltása nyilván e ténynek, Izrael önemancipáció­jának is köszönhető. A diaszpóra zsidósá­ga lakóhelyén is érték – hangzik az új vé­lemény -, erősítsék hát ott közösségei­ket, gyermekeiket utaztassák Izraelbe, hogy élményeket gyűjtsenek, s ha azok­nak nemcsak a zsidóság kultúrája, de a zsidó lét nemzetállammá szerveződött formája is elnyeri tetszését, ám éljenek a szabad költözködés jogával. Szűnjön meg az önmagát túlélt Cionista Világszer­vezet, változzék meg a Szohnut merev, ideologikus, agitatív komisszár szerepe és privilegizált státusa; kiegyensúlyozottabb, partneri kapcsolat vegye át a helyét a di­aszpórával folytatott eddigi, gyakran kiok­tató, bűntudatkeltő, lekezelő viszonynak.

*

Tény: sokak Izrael-élményét keserítette meg a Szohnut katonás hangütése, túlzó országpropagandája; nem keveseket idegenített el az Izraelbe település, vagy hosszabb próbalakhatás gondolatától, hogy kapcsolatba kerültek a Zsidó Ügy­nökség tisztviselőivel, majd a hétköznapi valósággal. Sokan akkor csalódtak, ami­kor komolyan véve a nagyszabású ígére­teket, csak Izraelbe érkezve szembesül­tek a nehézségekkel, a bevándorló sors­nak a világon egyébként mindenütt fáj­dalmas megpróbáltatásaival, ami a magát hazaérkezőnek tartó élményeit is beár­nyékolja. Rózsaszínű ígéretek után a becsapottság érzése, az otthonra találás ka­tarzisa helyett küszködés a bürokráciával és a pénztelenséggel, megállapodás he­lyett beilleszkedési zavarok. Az emigráció megspórolhatatlan élményei, amit csak a rendkívül tudatos azonosulás és több éves, fegyelmezett tanulás képes ellensú­lyozni. Mert hiába a Visszatérési Törvény, a befogadóközpont, a nyelvtanfolyam és az államkölcsön – e valóban egyedi konstrukció kellékei -, az érzelmi honta­lanságot, a kulturális gyökértelenséget, az idegenség bizonytalanságát és az anyagi kiszolgáltatottságot a világi beállítottságú bevándorlónak megspórolni aligha lehet (márpedig a legtöbben ilyen háttérrel ér­keznek), s ez az, amiről a csalogató pro­paganda hallgat; ez az, amire nem készí­tik fel azokat, akiket kecsegtető ígéretek­kel, az állam léte folytonosságának jelsza­vával, s ma már nem utolsó sorban a szervezet és az apparátus önfenntartásá­nak szándékával csábítanak az országba.

Izrael egykori lakosságának többszö­rösét fogadta be az évtizedek során. Ál­lami oldalról nézve nagyszabású, egye­dülálló feladatot hajtott végre. Ez azon­ban nem zárja ki, hogy az egyének béka- perspektívájából ez az abszorbció ha­sonlóan keserves legyen, mint bárhol a világon, ahol egyébként nem az állam alapelve a „visszatérők” istápolása. Iz­rael ma nincs rászorulva a bevándorlók­ra, bőven elegendő feladatot jelent szá­mára a posztszovjet alija folyománya­ként meglévő szociális, kulturális feszült­ségek kezelése.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordu­lóján, a közép- és kelet-európai térségben tábort ütő, valaha innen elszármazott Szohnut-képviselők érzéketlenül érdes stílusa, olykor demagógiája sokkal in­kább a vészkorszak túlélőinek ressentimentjéről árulkodott, amit egykori hazá­jukkal, s az őket innen kitaszítókkal szemben éreztek, mintsem tényekről és érvekről, amelyek kétségtelenné és nyil­vánvalóvá tették volna, hogy egy zsidó fi­atalnak Izraelben kellene élnie. A felsza­badult keleti blokk nyilván nagyobb ráfor­dítás megtérüléssel kecsegtetett, mint a nyugati országok, ahol a helyi antiszemi­tizmus veszélyeinek ecsetelése egyrész­ről, az izraeli fogyasztói társadalom lehe­tőségeinek vázolása másrészről, értelem­szerűen nem jelent elfogadható érveket.

Méltánytalanság lenne ugyanakkor elfe­ledni, hogy az elmúlt évtizedben a dél­szláv háborúban, a csecsenföldi villongá­sok során és Albánia bizonytalan körül­ményei között (miként a nyolcvanas évek derekán, a világ másik felén a falasáknak) a Szohnut támaszt és reményt jelentett a befogadó népek nacionalizmusának és vallási fundamentalizmusának örvényé­ben fuldoklók, és közegükből menekülni vágyók számára, néhány száz fős közös­ségekért vagy akár tucatnyi zsidóért is közbenjártak a kiküldöttek, és biztonsá­gosabb viszonyok közé segítették őket. Más lapra tartozik, hogy a fegyverek elcsitultán akadtak, akik visszatértek a volt Ju­goszlávia területére, kivívva ezzel megmentőik rosszallását, lévén ez ismét csak azt a cionista szempontból kontraproduktív álláspontot igazolja, hogy Izrael nem más, mint menedék; horribilile dictu: ide­iglenes menedék.

*

A diaszpórában is komoly rezonanciát keltő, etnikus öntudatot ébresztgető 1967-es győzelem után, az 1973-as jóm kippuri háború – amit a legszentebb zsidó ünnep napján indítottak, észak-izraeli kibucok gyermekházaira is tüzet nyitva arab államok, s amely háborúban (bár addigi legnagyobb emberveszteségét szenvedte el), Izrael felül tudott végül kerekedni – to­vább növelte az ország tekintélyét, a sza­bad világ zsidó közösségeinek elkötelezettségét, és a szovjet blokk elnyomott zsi­dóságának irigykedő csodálatát. A Camp David-ben megkötött béke pedig reményt ébresztett, hogy az állandó fenyegetettség légkörében létező zsidó állam, amerikai közreműködéssel, képes lesz lépésről-lépésre lecsillapítani és semlegesíteni korántsem veszélytelen szomszédait.

Az 1982-es libanoni háború és bevonu­lás következtében Izrael addig nehezen megszerzett nemzetközi tekintélye me­gingott, és a nyugati sajtóban is egyre- másra tűntek fel az Izraelt bíráló, részben baloldali-liberális zsidó tollforgatóktól származó vélemények. Más volt ez, mint a kommunista propaganda fröcsögő anticionizmusa, ezt nem lehetett egy könnyed legyintéssel visszautasítani, különö­sen azért nem, mert az országon belül is jelentősen felerősödtek a kormányt és a militarista államfilozófiai szemléletet bírá­ló, békepárti hangok. Míg a Hatnapos há­ború esetében nemzeti konszenzus tá­mogatta a határozott lépést, és fogadtatá­sa egyértelműen pozitív volt a zsidó világ­ban, ezúttal a diaszpórában is megütkö­zést, és többnyire visszatetszést keltett az erőfitogtató akció.

Kissé igazságtalan volt talán a „Közel-Kelet egyetlen demokráciájának” nyaká­ba zúdított politikai hidegzuhany és mo­rális felháborodás, és az attól fogva, a visszavonulás után is nap mint nap fel­hangzó refrén, mert a nyugati világ eta­lonként kezelt, hűvös diplomáciai normá­it a „gyengébb félen”: Izrael ellenségein – a terrorizmust művelő vagy támogató ál­lamokon és a Palesztin Felszabadítási Szervezeten – hasonló határozottsággal sosem, vagy alig kérték számon az Izraelt szigorú szóval bírálók. A politikai korrekt­ségre intő szó mögött éppen az a politika­ilag korántsem korrekt előfeltevés volt rajtakapható, mely nemcsak mint agresszorra, nemcsak mint erősebbre tekin­tett Izraelre, de mint bölcsebbre és civili­záltabbra is, ezért csak – vagy fogalmaz­zunk így: főként csak – neki rótta fel az ál­talánosan – tehát mindenkire – kötelező elvek megsértését. Ízléstelen módon az is előfordult nem egyszer ez idő tájt, hogy a nácikhoz hasonlították az izraeli hadse­regnek a Területeken szolgáló egységeit, akiknek túlkapásait, provokatív fellépését természetesen szükséges volt – és adott esetben ma is szükséges – bírálni, ám a kődobáló, vagy Molotov-koktélt hajigáló palesztin gyerekek karját eltörő, feldühö­dött, vagy erőt demonstráló katonákat nyilvánvaló túlzás volt a náci terrorgépezet alkatrészeihez hasonlítani, az egykori áldozatok mai utódait egy publicisztikai fordulatért ez egykori üldözőkkel egy ka­lap alá venni. A kritikusok elfogultsága sem menü fel azonban a tényleges alávalóságok elkövetőit, mint például a Sabra és Satila palesztin menekülttáborok lakó­it ellenségeiknek, a keresztény falangista milíciának kiszolgáltató és a mészárlást lehetővé tevő és tudomásul vevő izraeli katonai vezetést.

A diaszpóra és Izrael viszonyára kétség­kívül ránehezedett a Bejrút ostromáig ju­tó libanoni akció. Az erőpolitika Izraelben is súlyos kételyeket ébresztett és megosz­totta a társadalmat, s a későbbi béketár­gyalások kétféle stratégiája: engedni és bizalomért bizalmat várni cserébe, vagy erőt demonstrálva tárgyalni és garanciá­kat kérni előre a garanciákért, ettől fogva választja el mély szakadékkal Izrael társa­dalmát (az intifáda és az Öböl-háborút kö­vető időszak fejleményei csak tovább nyomatékosították a kétféle álláspontot képviselők nézetkülönbségét).

A távolból nézve nyilvánvaló volt: amíg a Hatnapos háború zsidó egységet tudott teremteni és önbecsülést ébreszteni, sőt még bizonyos erkölcsi alapon is lehetett érvelni a Jeruzsálem egészére kiterjesz­tett fennhatóság mellett, ezúttal ilyesmire nem volt mód: a szétszóratás Izraelért mégannyira lelkesedő közösségei is döb­benten szemlélték a történéseket, az ár­tatlanság végleges elvesztését, mert ahogy győztes és legyőzött között nincs harmadik lehetőség háborús helyzetben, úgy a háborúk logikájából eredően nin­csen mód arra sem, hogy a harc mindig korrekt módon folyjék, s ne legyenek in­dokolhatatlan és védhetetlen túlkapások. Tragikus, ám részben katartikus felisme­rés volt ez Izrael számára.

*

Szédereste, a tíz csapás felsorolásakor, amivel a hagyomány szerint az Örökkéva­ló a zsidókat elengedni vonakodó fáraót és népét sújtotta, tízszer cseppentünk ki ujjunkkal a borból, nem vigadhatunk ma­radéktalanul ellenségünk pusztulásán, hi­szen Isten teremtette ember pusztult el, ezért nem iszunk teli serlegből. Az élet szent, s a győzelem nem jelent feltétlenül triumfálást. Mindazonáltal nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a példázat nem hat mindenkire, a valláserkölcs fe­szes fegyelmét nem mindenki veszi ma­gára, és ahogy már szó esett róla a fenti­ekben: a nemzetté válás is asszimiláció, a háborúk során pedig odavész valamennyi nemzet ártatlansága.

Ennek az ártatlanságnak az elvesztése az izraeli meghasonláson és a társadalom végletes megosztásán túl a világ zsidó kö­zösségeiben is erős hullámokat vert. A di­aszpóra hagyományosan anarchista – ha­talom nélküli – beidegződése, évszáza­dok óta az áldozat szerepét ismerő és gyakorló mentalitása miatt, a többség ki­mondva vagy kimondatlanul zavart ér­zett be tévedjünk: alapvetően nem meg­értés vagy rokonszenv ébredt bennük Iz­rael ellenségei, a fanatikus gyűlöletet és a terrort gyakorlók iránt, de fájdalom alkal­masint ártatlan áldozatokért, és erkölcsi felháborodás a zsidó történelmi és embe­ri tapasztalattal szembenálló habitus és cselekedetek miatt; tehetetlen düh és szégyen, hogy Izrael állammá szerveződ­ve elveszíti azt a szerepét a népek között, melyre a hagyomány szerinti kiválasztott­sága predesztinálja. (Ez a kritika, disszo­náns módon, azok részéről is megfogal­mazódott, akik sem vallási, sem népi ala­pon nem tartják magukat zsidónak, gon­dolkodásmódjukban nyoma sincs a vallá­si alázatnak, mindössze a kényszerű sors­közösség révén éreznek azonosságot, és kizárólag a történelem örök üldözöttjei­nek tekintve a zsidóságot, e tapasztalatok birtokában kimondatlanul is magasabb erkölcsi normákat várnak el a magukra e történelem egészének örököseiként tekintők részéről. Ez az arrogáns „etikai na­cionalizmus” nemcsak Izraelt illetően ta­pasztalható baloldali-liberális, asszimiláns álláspontot képviselők részéről.)

A keménység, a nyers erő, mely Izrael hétköznapjaiban is megjelenik, valóban a bibliai Izrael folytatása, nem a diaszpóra két és félezer éves történetéé. Könnyeb­ben lehetett persze felháborodni a szétszóratásban, ahol nem érte nap-nap után provokáció a zsidókat, nem mérgezett meg mindent a tenortól való félelem (jól­lehet a palesztin tenoristák az egész nyugati világra, különösen a zsidó intézmé­nyekre kiterjesztették az izraeliek ellen vi­selt háborút; emlékezzünk csak a mün­cheni olimpián, az izraeli sportolók ellen elkövetett véres akcióra, vagy a párizsi nagyzsinagóga elleni merényletre, majd a rendszerváltozás után, immár a volt kele­ti blokkban, a kivándorló szovjet zsidókat szállító busz budapesti felrobbantására). Izrael – erőfölénye ellenére – a mindenna­pos fenyegetettség légkörében létezett, és létezik ma is, ami óhatatlanul megha­tározza mind az ellenségei által elköve­tett, mind a válaszlépésként eszkalálódó erőszakhoz való viszonyát.

A közjogi autonómiával nem rendelke­ző zsidó társadalmat nem érhették olyan kihívások, és nem kerülhetett nap mint nap olyan erkölcsi dilemmák elé, amivel a két nép által magáénak vallott földön szembesülnie kell Izrael Államának. A gettók népének fenyegetettsége és Izrael fenyegetettsége, s e kétféle fenyegetett­ségre adott válasz is jelentősen eltér, no­ha kétségkívül jelen van bizonyos sors­szerűség a sem a nemzetekben, sem a nemzetek között helyet és zavartalan bé­két nem lelő nép históriájában. De vajon saját, történelmileg kialakult morális mér­céjével mérve hogyan teljesít e kétféle feltételrendszerben a zsidóság? Siessünk leszögezni: ez megint olyan kérdés, amit szekuláris szemszögből aligha jogosult feltenni, és a hagyomány forrásait – ami­ket nyilvánvalóan a szétszóratás, az ide­gen népek kebelében való kisebbségi lét körülményei is formáltak – analógiával le­het csupán alkalmazni. Ezzel a körülménnyel azonban félévszázada szembe­sül az izraeli vallásos establishment is, mégis eszerint él és dönt, bár e döntések­be bizonnyal belejátszik a „politikai szük­ségszerűség”, az élet, a túlélés parancsa, s a zsidó lét alapvető változása: a föld nél­küli nép kiszolgáltatottságából önigazga­tó, hatalmi helyzetbe kerülése; valamint saját pozíciójának, a két nagy politikai irányzat között betöltött, mérleg nyelve szerepnek a megőrzése az izraeli állam­életben.

A fegyveres hatalom nélküli szellemi létben (mely ugyanakkor nem zárja ki a csoporton belüli jogszolgáltatáshoz oly­kor nélkülözhetetlen erőszak intézmé­nyét), az önigazgató autonómiák egymás mellé rendelt, nem-hierarchizált viszonyrendszerében, a hagyományos irodalom teremtette hordozható haza történetileg egyedülálló kulturális jelenségében meg­ragadható entitás, a judaizmus szellemi köztársasága, sok zsidó számára fonto­sabb és jelentőségteljesebb princípium, mint az állammá szerveződött, szekuláris nemzeti lét, noha ez utóbbi érdemeit, értékeit, adott esetben biztonságérzetet tápláló, garanciális súlyát elvitatni botor­ság volna. Aminthogy az sem lenne ésszerű, sem pedig méltányos, ha Izrael tagadná meg szellemi gyökereit.

*

Zsidó körökben közismert, ámbár érte­lemszerűen erősen vitatott fogalommá lett a markáns terminus technicus, misze­rint a világi Izrael polgárai „héberül beszé­lő gójok”. A sommás megfogalmazás ab­ból a kultúrharcból táplálkozik, ami az iz­raeli társadalom szekuláris fele és a vallá­sos zsidó univerzum között zajlik. Ezzel párhuzamosan folyik (a diaszpóra nem ortodox közösségeinek kezdeményezé­sére) az izraeli betérési törvény körüli vi­ta, aminek tétje az, vajon megszűnik-e az erre vonatkozó ortodox monopólium.

Izrael első leendő miniszterelnökét állí­tólag rabbik győzték meg, hogy ha számá­ra és elvbarátai számára mindegy is, me­lyik nap lesz a hivatalos munkaszüneti nap a függetlenné váló államban, legye­nek tekintettel azokra, akiknek nem kö­zömbös a választás. Mára természetesen nem akad olyan izraeli miniszterelnök-je­lölt, aki nyilvánosan kétségbe vonná a szombat szentségét, ám ennek oka ko­rántsem vallási meggyőződésükben, an­nál inkább politikai megfontoltságukban keresendő.

Tagadhatatlan, hogy a hagyomány kö­rülhatárolta értékrend, élet- és gondolko­dásmód fényévnyire van a modem nyu­gati életstílust mintaként követő, művelt­ségében is efelé tendáló, kisebb részben európai szellemi vonzalmakat tápláló, vi­lágpolgári attitűdöt hordozó, nagyobb­részt kulturális orientáltságában amerikanizálódott izraeli középnemzedéktől, a fi­ataloktól és a posztszovjet bevándorlók háromnegyedmilliós táborának döntő többségétől. Ezen csoportok hétköznapi életvitele valóban közelebb áll a kortárs európai vagy amerikai átlaghoz, a hason­lóképpen szekularizálódott keresztény társadalmak polgáraiéhoz, mint a vallá­sos zsidó világ mindennapjaihoz.

Az ellentábor általában felháborodott álláspontja szerint a definíció sértő, kire­kesztő és valótlan. A zsidóság – vallják – nemcsak abban a szél­sőséges tonnájában in­terpretálható, amint azt az ultraortodoxia teszi. A modernizáció a zsidó­sággal kapcsolatos fel­fogás, a vallás tételei­nek felülvizsgálatát kényszeríti ki. A zsidó­ság nemzet, amelyhez tartozás kritériumai azo­nosak a többi nemzeté­vel, s ha valaki a zsidó vallás szabályai szerint kíván élni, ám tegye, de ez ne befolyásolja má­sok önképének kialakí­tását, mindennapi életét egy olyan állam­ban, mely végső fokon mégiscsak a de­mokrácia, nem pedig a teokrácia elvei alapján épül fel, noha a vallás jelen van – álláspontjuk szerint túlzottan – a társada­lom mindennapjaiban. A nemzeti léthez való hűség jegyében ünnepük e szekulá­ris erők a bibliai eredetű, vagy posztbib­likus zsidó ünnepeket, melyek részben történeti, részben vallási fogantatásúak, illetve célzatúak, de állami ünnepek, s ezáltal a nem vallásos közeg is osztozik a közös tradícióban. A Biblia nyelvén be­szélünk, ünnepeink zsidó ünnepek, isko­láinkban gyermekeink zsidó történelmet tanulnak és a zsidó államot védik, ha a hadseregben szolgálnak – hangzik tiltako­zásuk a „héberül beszélő gójok” epitheton ornans ellen.

A globalizálódás kihívásaira, a szekula­rizációra, az ultraortodoxia sokak számá­ra fenyegető népszaporulattal, a halaha (a vallástörvény) szigorú betartásával és a könnyítéseket követelő hangok merev visszautasításával felel. A világiak dühöngenek, aggódnak és szégyenkeznek a mindennapi életet behálózó, szemükben tragikomikus rendelkezések miatt, s a szélsőségek természetéből fakadóan, a radikális álláspontok egymást gerjesztik. A posztszovjet bevándorlók tömegében az ultraortodoxia ellene irányuló tudatos ellensúly betelepítését vizionálja. Fiatalok tüntetően külföldön házasodnak, hogy ne rabbi adja össze őket, és sokan han­goztatják azt a nézetet, hogy ők izraeliek, nem pedig zsidók. Az egyik fél a közös hagyomány kapuját őrzi féltékenyen, a másik már inkább csak legyint és elfor­dul. Dacreakció, félelem, gyanakvás és indulat mindkét oldalon, szélesedő sza­kadék a két tábor között

*

Zsidó és izraeli valóban nem szinoni­mák, ezt mindkét félnek tudomásul kell vennie. S bármennyire különösen han­gozzék: a zsidóságnak csupán részhalma­za, egyik válfaja Izrael, még akkor is, ha mindennapjaink ismét igazolják a „Cionból jő a Tóra s az Örökké­való szava Jeruzsálemből” idé­zet valóságát, mert az elmúlt két- három évtizedben a vallásos élet dinamikusan erősödő központja (is) lett a Szentföld. Új minőség, habitus, önkép és világperspek­tíva jött létre a Közel-Keleten megszületett országban. Hatá­rain belül is kettéoszlik a társadalom, ugyanezen törésvonalak mentén. Vallá­sos és elvilágiasodó zsidóság útjait a di­aszpórában ismeijük. A szekuláris izraeli kultúrájából nem vész el teljesen a közös örökség, de eljelentéktelenedik a múlt, amely a hagyományőrző számára örök­jelen. Ez utóbbi folyamatos kommuniká­cióban állhat a többi, hasonlóképpen gondolkodó zsidóval, bárhol éljenek is, noha nem biztos, hogy zsidó nyelveken társalog velük, ám háromezer év írott kul­túrája s a belőle alászivárgó hétköznapi gondolkodás (mely még a diaszpórában asszimilálódók viselkedésébe is beleját­szik) valamiképpen összeköti őket. Erő­sebben, mint a közös útlevél.

Absztrakt, ezért kissé talán torzít e megközelítés, mert az átmenetek árnyala­tai nehezen ábrázolhatóak, a probléma körvonalai azonban talán így is kirajzo­lódnak. Erec és galut – csupán az egyik, a gyakran egymást is keresztező törésvona­lak között. Ám ha nincsenek közösen és hangsúlyosan vallott referenciapontok, a különbségek kerülnek előtérbe. A gyökér közös, a lombozat másként terebélyese­dik. Más habitus és más temperamen­tum, eltérő szocializáció, traumák, más-­más érzékenységek és gyengeségek. Egy­más titkolt csodálata, vagy udvariasan el­hallgatott lenézése. Moha talán más a New York-i zsidó viszonya Izraelhez, és más a pestié, mindkettő torokszorulva és ökölbe zárt kézzel nézi a televízió képer­nyőjén a Ramat Gan-ba becsapódó Scud-rakéták szaggatta bombatölcséreket, vagy a jeruzsálemi Ben Jehuda sétálóut­cán felrobbant kávéház vérző sebesültje­it. Bajban mintha testvérét siratná, béké­ben mintha csak féltestvérével civódna a családi örökségen.

Van-e viszonosság ebben az aggoda­lomban az Európára figyelő izraeliek kö­rében, ha szélsőjobboldali csoportosulá­sok hallatják olykor fenyegető hangjukat a posztkommunista országokban, vagy csak az állami ideológiának eleget tevő kommünikék és diplomáciai lépések? Je­lent-e valamit a diaszpóra önértékén az izraelieknek, vagy csak arra futja ilyen­ kor, hogy fáradtan elismételjék: Izrael ka­pui nyitva állnak.

Az átlag európai zsidó kissé kultúrálat­lannak látja az átlag izraelit, stílusát egy­szerűnek és érdesnek, utóbbi túlzottan szofisztikáknak ám végső fokon jólété­ben is hontalannak esetenként kiszolgál­tatottnak tartja az előbbit. Az egyik túlbo­nyolítja önnön zsidóságát, a másik szimplifikálja a magáét és a másikét is.

Távolságtartó, hűvös udvariasság, vagy kölcsönös jogok a bírálatot sem mellőző dialógusra? Az izraeliek nem kedvelik, ha a zsidók a diaszpórából kritizálják orszá­gukat, tanácsokat adnak és elvárásokat fogalmaznak meg. A zsidók se viselik könnyen, ha a cionista mozgalom megbí­zottjai oktatják ki őket arról, mit kellene, vagy éppen mit nem kellene tenniük.

*

A közép-kelet-európai tapasztalatok nem a legjobbak e téren. A posztkommu­nista országok közösségeit mint a cioniz­mus nagy rezervoárját, a Szohnut kikül­döttjei lerohanták a rendszerváltás után, és sokakat elidegenítettek önnön zsidó­ságuk maradékától is. Érezhetően ügy vélték: itt van mit keresni, ellentétben a nyugattal. Lélekhalászat volt ez a zavaros­ban, a volt Szovjetunió elvi okokból Izra­elbe vándorlóinak, gazdasági vagy politi­kai emigránsainak kivételével rövidtávon meglehetősen szerény eredményekkel. Mindenki okulhatott a történtekből, s per­sze a kapcsolatfelvételnek akadtak sike­resebb csatornái is. Bár a Likud-kormány nem folytatta a korábbi, baloldali-liberális kabinet egyes szószólói által beharango­zott, új diaszpóra-politika koncepciójá­nak kiérlelését és az Izrael-diaszpóra vi­szony új intézményi alapokra helyezését: a megcsontosodott Szohnut helyébe emelve az akkoriban Bét Jiszrael (Izrael háza) néven emlegetett s tervezgetett szervezetet és életre híva a Diaszpóra ta­nácsot (az ország és a szétszóratás kö­zösségeinek delegáltjaival), a kilencvenes évek közepétől, a világpolitikai erőtér megváltozásával, a lelassult, de meg nem állt izraeli békefolyamattal, a politikai establishment nemzedékváltásával és a közép-kelet-európai közösségi jóvátétel­lel kapcsolatos stratégiaváltással össze­függésben, az új szelek a Zsidó Ügynök­ség háza tájáról is új hangokat kezdtek fújdogálni Moszkva, Budapest, Prága és Varsó felé. Ezek a hangok a helyben ma­radó közösségek támogatásának elvét is elfogadva, a partneri viszony kialakítása mellett tettek hitet, miáltal újrafogalmazhatóvá válna az ország és a szétszóratásban élők viszonya. Az intézményes ke­retek azonban még hiányoznak, s e vi­szony társadalmasításához és a mentali­tásváltozáshoz vélhetően hosszú idő kell elteljen.

*

Szükséges-e egyáltalán bármiféle érv vagy legitimáció a diaszpóra polgára szá­mára, azért mert ott él, ahová született, vagy mert egyszerűen nem kíván Izrael Államban élni? Aligha több, mint azok­nak, akik az Izraelbe települést választot­ták, vagy ott születtek. A cionizmus öniga­zoló hévvel törekedett – s törekszik he­lyenként ma is – a zsidókat Izraelbe invi­tálni, míg a „diaszpórizmusnak” alig akad­nak nyílt szószólói. A szétszóratás törté­nelmi állapotát csupán a radikális anticionista ultraortodoxia vallja szentnek, raj­tuk kívül mások nem szívesen érvelnek a status quo fenntartása mellett.

E viták során kikényszerített konfessziókban mintha magához a zsidósághoz fű­ződő hűség kérdőjeleződne meg azáltal, hogy valaki nemlegesen reagál a kérdés­re vagy sürgetésre: ha fontos számára a zsidóság, ugyan miért nem alijázik?

Az Erec Jiszraelben való tartózkodás a középkori kommentárok szerint minden­képpen érdemdús cselekedet, ám a mes­siási kort megelőzően nem parancsolat az alija, sőt éppen ellenkezőleg: a töme­ges „felmenetel” tiltás alá esik. Szent szö­vegek mélyen vallásos interpretátorai egymásnak homlokegyenest ellentmon­dó következtetéseket vonnak le Izrael Ál­lam létrejöttével és az odatelepüléssel kapcsolatban. A gyakorlati teendőket ille­tően, a vallásos cionizmus az ország be­népesítését szorgalmazza (szélsőségese­ik a Nagy-Izrael megteremtését), mert a megnyíló lehetőség számukra a tilalom elhárulását, a messiási kor közelgő kez­detét jelenti, a jóval kisebb létszámú anticionista ultraortodoxia hívei pedig – ha nem is adták fel, már jóval az állam me­galakulása előtt megkezdett jelenlétüket a Szentföldön, és részesülnek az általuk tagadott állam szociális ellátásából – al­kalmasint egyetértenek az arab funda­mentalisták törekvéseivel, akik felszá­molni törekednének Izrael Államát. Jólle­het mindkét nézet radikálisai elenyésző kisebbséget képviselnek a diaszpóra kö­zel nyolc és fél milliós és Izrael ötmilliós zsidó közösségében, ám az a tény, hogy a hagyomány lehetséges ellentmondásai nem oldhatóak fel egykönnyen, a két szélsőség közötti széles mezőn elhelyez­kedő felfogásokra ruházza annak felelős­ségét, hogy – ha lehetséges – kidolgozzák a mérsékeltek közös modus vivendijét.

Ha a vonatkozó vallási parancsolatokat nem tudjuk, vagy lényegük szerint nem lehetséges, sőt nem is szükséges a mi időnkben kógens módon értelmezni, ma­gunkra – egymásra – vagyunk utalva. „Nem az égben van.” – felesel Rabbi Jehosua a Tórából vett idézettel, amikor a Jóteremtő R. Jehosua és R. Eliezer vitájá­ba avatkozna, az utóbbi mellett letéve voksát a Talmud Bava Mecia traktátusá­ban, jóllehet a többség R. Eliezer ellen foglalt állást. Nem az Istennél van már az ítélet joga, hanem az embernél, akinek a Törvény átadatott, és írva van: a többség véleménye szerint döntünk. A drámai ere­jű példázatban R. Jehosua a Szináj-hegyénél kapott felhatalmazással élve perel az Örökkévalóval, hogy álláspontját ér­vényre juttassa, akár a Tóra-adóval szem­ben is. S ugyan mi a válasz e döbbenetes pökhendiségre? „Gyermekeim legyőztek engem” – mondta kacagva kétszer is a Szent, adja tudtunkra néhány sorral lej­jebb a nemzedékekkel később élt R. Na­tan álmában megjelenő Elijáhu próféta.

Ez a szikrázó dialektika nyilvánvalóan ránk rója a válaszadás terhét azokban a kérdésekben, amelyek esetében nincs kötelező érvényű előírás: mit kell ten­nünk, vagy mitől kell tartózkodnunk.

*

Elfogadni egymásban ugyanannak a dolognak a másik felét, énünk hiányzó darabját, viszonossági alapon. Izrael és a diaszpóra ugyanannak az érmének két ol­dala. Nem kontrakarírozzák, kiegészítik egymást. Botorság volna elvitatniuk a má­sik igazságait. Számon kérni e viszony­ban bármit, nem helyénvaló. Kölcsönö­sen önkéntes alapon várhatnak a másik­tól támogatást. Miért lenne lehetetlen ez a dialógus, ha egymás megértése, vagy legfeljebb meggyőzése jelenti célját, és nem a komplexusok túlkompenzálásának tudatalatti rugója mozgatja az érvelés mechanizmusát, s nem a lehengerlő ön­igazolási kényszer vezérli ajkunkra az érv­nek álcázott szólamokat Ugyan miért len­ne eleve lehetetlen ez a dinamikus egyen­súly, ami kölcsönös előnyünkre szolgál­hatna?

*

Zsidóként élni és gondolkodni elsődle­gesen nem a hol vagy, hanem a mit teszel kérdésre adandó válasz.

Izrael sokak számára azért csalódás, mert egyrészt a fiatal, tajtékosan felhabzó nemzetállami lét negatívumai határozzák meg arculatát, a diaszpóra intimitása és rejtőzködő introvertáltsága után az erő és a fegyver (némiképpen talán kényszerű) kultusza, túlzott közvetlenség a hétközna­pokban és nyers durvaság a konfliktusok­ban, másrészt különös módon ezzel egyidejűleg hordozza az ország az amerikanizáltság jegyeit, a vallás pedig főként szél­sőséges, kirekesztő és riasztó formájá­ban jelenik meg.

Vagy a kozmopolita Tel-Aviv, vagy az ultraortodox Jeruzsálem. Izgatott hangos­kodás, harsány indulatok mindkét olda­lon. Fekete-fehér, igen-nem. Nincsenek árnyalatok.

*

A kilencvenes évek elejétől a Közép- és Kelet-Európából nagy reményekkel indí­tott csoportok elutaztak, körülnéztek és visszajöttek. Ide, ahol éppen akkor naci­onalista, xenofób és zsidóellenes hangok is hallatszottak a diktatúra évtizedeinek elfojtottsága után (a sajtó és a politikai térfél másik felén állók kissé fel is nagyí­tották a veszély érzetét), a zsidók mégis maradtak. Néhány száz fiatal és a rend­szerváltozás folyamán megingott egzisztenciájú középkorú Magyarországról is kí­sérletet tett, hogy Izraelben folytassa, vagy szervezze újjá életét, néhány tucat meg is kapaszkodott, a többi – illúzióival leszámolva – csendben és csalódottan tért vissza szülőföldjére, hogy egy utóbb fájóan szép, ám számukra hiábavaló pró­bálkozás emlékével legyen bölcsebb, és átélje kissé a száműzetés és a hontalan­ság vándorélményét.

Az alija iránti közöny részben a zsidó­ság iránti szélesebb közömbösségbe ágyazódik, noha szép számmal akadtak azért, akik élményt és öntudatot akkumu­láltak, s visszatérve nem feledték, sőt fel­dolgozták úti tapasztalataikat Saját zsidó és diaszpóratudatuk erősödött, megérezvén, hogy mi az, ami azonos bennük az izraeliekkel, mi az, ami megkülönbözteti őket tőlük, és szerencsés esetben indítta­tást éreztek, hogy e másságukat szülő­földjük többségi társadalmához képest, és másságukat a szabrékhoz (Izrael benn­szülöttjeihez) képest tudatosítsák, és eb­ből a premisszából törekedjenek adekvát következtetést levonni. A legtudatosabbak ráéreztek, hogy saját történelmük le­het csak az az otthon, amit ismét birtok­ba kellene venniük, s hogy az egykorvolt közép-európai zsidó tudat sokszínűségé­ből válogatva, ahhoz kapcsolódva kelle­ne újjáélesszék sajátos, erős lokális kötő­désekkel is rendelkező, szunnyadó azo­nosságtudatukat egy szunnyadó civilizáci­óhoz, ezáltal magát a civilizációt is újjáé­lesztve. Ez a választás nem hagyja figyel­men kívül a vallásosság helyi irányzatai­nak különböző fokozatait, sem az Oszt­rák-Magyar Monarchiában kialakult polgá­ri ízlésvilágot, a mindig kissé kívülálló, a politikát oldalnézetből szemlélő, a saját helyzetét is némi távolságtartással elem­ző, társadalomkritikus attitűdöt, a befoga­dó nemzet kultúrájába és mindennapjai­ba is mélyen gyökerező érdeklődést, ám a városhoz és a régióhoz hasonló erővel kötődő identitást, a korszellem diktálta kontinentális gondolkodást – a huszadik századi közép-európai zsidóság tapaszta­lataiból eredő, egymásra rétegződő irá­nyultságokat. E felfogás, természetéből fakadóan azt sem zárja ki, hogy képvise­lőit Izraelhez és a zsidó néphez erős szo­lidaritás fűzze.

*

A kizárólagosságra törekvő cionizmus ezen országokban jelen lévő kiküldöttjei a kilencvenes évek első felében olykor kontraproduktív szerepet játszottak a térségben. Két élményt törekedtek átad­ni a többségükben fiatal embereknek, akik küldetésük elsődleges célcsoport­ját alkotják: a vészkorszak és a modern Izrael teremtette közösség érzetét. Az egykori üldözöttek az asszimilációnak is kiszolgáltatott potenciális üldözötteket láttak maguk előtt, vagy ezt igyekeztek láttatni a helybeliekkel önnön maguk­ban, s a zsidóként való lét egyedül lehet­séges alternatívájaként Izraelt nevezték meg. Vagy-vagy – agitáltak. Később be­látva, hogy mindez önmagában kevés (és a már említett ideológiai félfordulat­nak köszönhetően) az izraeli anyaszer­vezetek fiatalabb küldötteket delegál­tak, akik nem a múlttal próbáltak érvel­ni. Dinamizmusukkal görcsök nélküli zsidóságot igyekeztek plántálni az itteni­ekbe, ám ez inkább „izraeli”, vagy legfel­jebb etnikus zsidó tudatot csíráztatott a vallásilag amuzikálissá lett ifjúság köré­ben, noha kétségtelenül egészségesebb önképet segített megteremteni a fiataloknak, mint amiben a korábbiakban, saját erőforrásból, részük lehetett.

Nem szűnt meg ugyanakkor az alijára való agitáció, és a „kézzelfogható”, nagy reményekkel: izraeli tanulmányi lehető­ségekkel és ösztöndíjakkal kecsegtetés politikája. Akik nekivágtak az útnak, és állami egyetemekre, főiskolákra pályáz­tak, többnyire lényegesen kevesebbet, de legalábbis mást kaptak Izraelbe ér­kezve, mint az előzetes ígéretek nyomán remélték. Egy-két száz fő járhatta meg tíz esztendő alatt az utat, akik nem turista­ként, nem is zarándokként érkeztek az országba, ám kevés kivétellel mind visszatértek. Az idősebb kivándorló-ha­zatérők, majd visszatérők között is ha­sonló az arány. A vallásos intézmények­be jelentkező kevesek közül talán vala­mivel nagyobb mértékben sikerült meg­kapaszkodniuk a fiataloknak, lévén a tu­datosság ellensúlyozta a szigorú életren­det megkövetelő viszonyokat.

Az ideológiai étrend, amit a Szohnut képviselői, más nemzetközi szervezetek­kel és a helyi, hivatalos zsidó intézmé­nyekkel (beleértve a vallásiakat is) a tér­ségben a nagyközönségnek felkínáltak a zsidóságon belüli szabad identitásválasz­táshoz, meglehetősen sivár és egyhangú.

A két totalitarizmustól megtaposott kö­zép- és kelet-európai zsidóság maradéka saját históriáját, létének tőkesúlyát feled­te és feledi, amikor a vészkorszak emlé­két és a modern szekuláris Izraelt avatja azonosságának talpkövévé; feledi a szer­ves és folytonos európai zsidó jelenlétet, ami a középkorig gyökerezik vissza, s aminek lombja ugyan ma tagadhatatla­nul másutt – jó két évtizede elsősorban Izraelben – zöldell, mert a menthető haj­ tásokat átültették, ám a szovjet biroda­lom szétesését követően ez a fajta zsidó­ság belső impulzussal nem rendelkezett, külső indíttatást pedig alig kapott, hogy magvai a térségben, ahonnan származnak, ismét meggyökerezhessenek. E kül­honi pesszimizmust, vagy végletes prag­matizmust talán még az elmúlt hat évti­zed közép-európai zsidó „sorstalansága” sem indokolja.

A zsidó hagyomány szerint – mert az élet szent – még a nyilvánvalóan haldok­ló tudatának kihúnytát sem szabad siet­tetni, jóllehet nem is kell ilyen esetben készakarva akadályozni a vég bekövet­keztét.

Még ha így volna is, és a Németország és Oroszország közötti zsidó jelenlét foly­tonosságának fenntartása eleve kudarcra volna ítélve, akkor sem lenne szabad sür­getni e szomorú fejezet lezárultát. A cio­nizmus – noha más dimenzióban, saját elvei mentén a zsidó jövőt szolgálja -, he­lyi következményeit illetően ezt a véget segíti elő.

E tekintetben – bár fájó – a történelmi Magyarországról elszármazott ortodoxia (kevés kivételtől eltekintve) szerte a vilá­gon következetesen hagyományhű állás­pontot képvisel: nem siettetik, bár nem is akadályozzák a vég közeledtét. Ahogy magától értetődően nem bíztatják szülő­földjük elhagyására a zsidóságot, akárha maguk Izraelben élnek is, szintúgy nem invesztálnak sem szellemi, sem anyagi tő­két az itteni vallási-közösségi élet újjá­szervezésébe. Nem segítik a saját intel­lektuális kapacitás híján megfeneklett (mélyrétegeit tekintve meg sem indult?) autentikus gyökérkeresését, újradefiniá­lását és „korszerűvé” – a mai vallásos vi­lággal kompatibilissé – tételét a még lé­legző helyi zsidó aktivitásnak.

*

Az Ur városbeli Ábrahám a választás kiválasztottja, nem a leszármazásé. A Hangra felel, és vonul ki atyja, Terah há­zából családjával együtt. Az egyiptomi ki­vonulás emlékezetére olvasott hagada ugyanerre int, noha itt már a kivonuló tö­meg egészét érinti a döntés és választás felelőssége. Az exodus drámai aktusa, közös történelmi élménye tette néppé Iz­raelt, a szólításra adott felelet, és persze mindennek irodalmi megörökítése, mely az utódnemzedékek tudatába kódolódott. Dávid király (s így a türelemmel várt Messiás király is) a moabita Ruth-tól szár­mazik, az idegentől, aki szellemi és sors­közösséget vállalt a zsidósággal.

Amikor forrásaink arra figyelmeztetnek, hogy őseink maguk is bálványimá­dók voltak, alázatra, a nemzeti gőg meg­fékezésére szólítanak fel.

A közös élmények és a kiválasztottság hagyománya öntudatos népet konstruál­nak. A közös olvasmányok, melyek sok­oldalú, árnyalt képet adnak az elődökről, nem szépítve bűneiket sem, megzaboláz­ni törekszenek a lehetséges nemzeti elbi­zakodottságot, majd a későbbiekben, a szétszóratás idején megőrizni törekedvén Izrael maradékát, szűkre szabják a zsidó­ság integritását veszélyeztető utakat. Egy pillanatra sem kétséges azonban, ha a későbbiekben a közösség népi mivoltá­nak megőrzése is a cél, hogy a zsidóság erkölcsi hagyomány, a leszármazáson túl szellemközösség és világnézet: a tradíció szerint égi törvény Isten-ember és ember­-ember viszonylatokat szabályozó rend­szabályai társadalmi tapasztalatokat szentesítenek a zsidó lét és az emberiesség törvényévé. E nélkül a vallási alapokon nyugvó korlát nélkül nem autentikus a „zsidó nemzeti tudat”, nem hű történelmi hagyományaihoz, még akkor sem, ha ezáltal gyökeresen eltér minden más nép nemzettudatának formai és tartalmi krité­riumaitól (amitől persze a nemzetek kö­zötti határokat is felszámoló, végső fokon saját népi létét is feloldó megváltás kon­cepciója által is radikálisan eltér). Ha ez a nemzeti tudat hűséges kíván maradni ön­maghoz, nincs más választása.

*

Egy aggáda szerint az Örökkévaló azért szórta szét a nemzetek közé, hogy megóvja Izraelt. Száműzte otthonából, ám mindenhol elrejtette maradékát, így biztonságba helyezve népét, mert annak túl nagy kockázatot jelentett volna egy- helyütt maradnia. A szétszóratásban azonban, noha így is ki van téve számta­lan nehézségnek és veszélynek, ha egyik fejét levágják is, másutt újranő, és túléli az üldöztetést.

Az ötvenéves Izrael, az arab világ kö­zepén, nagy szorongattatásaiból eddig mindig győztesen került ki, és a zsidók kisebb-nagyobb csoportjai szerte a vilá­gon úgy érezhették – amint arra több példa is szolgált -, hogyha létüket köz­vetlen veszély fenyegetné, van olyan erő, mely végső soron mögöttük áll és segítségükre lehet. Pedig a valóság azt mutatja, amióta Izrael létrejött, az ottani zsidóság él meg-megújuló, testközeli fe­nyegetettségben.

A fikció birodalmában (amely gyakran merít a valóságból, s amiből gyakran me­rít a valóság) számos olyan történet és gondolat nyert regényes formát, amiben Izrael állama és polgárai kerülnek ve­szélybe, és az ő menekülésük, biztonság­ba helyezésük és jövőjük kulcsa, záloga a diaszpóra, a jobb módú közösségek és az egyes származási országok, ahová vissza­térve, a Közel-Keletről elüldözött zsidók menedékre, majd otthonra lelnek.

Ez a gondolatkísérlet sokak számára el­fogadhatatlan, felháborító; ügy tekinte­nek rá, mint vallásos ember a blaszfémi- ára, noha matematikai lehetőségének igazsága kétségbevonhatatlan. Meglehet, nem más az oka a váratlan indulatnak, mint hogy a lelkük mélyén parázsló és fel­lobbanó szorongást fordítják át heves elutasításba.

*

A nácizmus elől Európából a Szentföld­re menekített ultraortodox vallási vezetők egy része a háborút követően és Izrael Ál­lam vajúdása idején eltávozott az ország­ból, ám az ötvenes évek végétől kezdve, praktikus okoktól vezérelve – és függetle­nül az államhoz való viszonytól – ide he­lyeződött át a vallási élet és tanulmányok súlypontja. A közép-európai – s ezen be­lül kiemelt hangsúllyal a történelmi Ma­gyarországról elszármazott – haszidizmus újjászületése és dinamikus fejlődése két­ségbevonhatatlan, a mérsékeltebb orto­doxia maradéka beolvadt ezen irányza­tok valamelyikébe. Az előbbiektől ideoló­giailag elkülönül a Hatnapos háború után felerősödő modem ortodoxia, mely a val­lásos cionizmus forrásaiból táplálkozik, de e két csoport együttesen képezi Izrael egyik arcát. Intézmények százaiban tízez­reik hajolnak szentírási szakaszok és Talmud-fóliánsok fölé, s nemzenek később hat-nyolc gyermeket.

Izrael másik arca, akár bárhol a vilá­gon: szekuláris, multikulturális, a jóléti társadalom és a „korlátlan szabadság” ideálját (vagy ideálnélküliségének áb­rándját) kergető; ma még jelentős több­ségben, ám két-, legfeljebb háromgyer­mekes családmodellel.

A közeljövő várható statisztikai trendje szerint a jelenleg tizenhárom és fél milli­ós zsidóság súlypontja áttevődik a Szent­földre, és a diaszpóra, kétgyermekes átla­gával, vegyesházassági rátáiban is körvonalazódó asszimilációjából következően alulmarad, csak egy vallásos kisebbség képes fennmaradni.

A szélsőséges anticionisták kivételével, minden józan gondolkodású zsidó bízik (vagy legalábbis reménykedik) abban, hogy Izrael Állam az elkövetkező évek­ben rendezni tudja közös dolgait a palesztinokkal, és biztonságos békét tud kötni valamennyi korábbi ellenségével.

Félő azonban, hogy mindaz a belső el­lentmondás, amely ma Izraelben többé-kevésbé fedő alatt fortyog, a közös külső fenyegetettség remélt megszűnésével vagy enyhülésével még inkább teret nyer, és Izrael politikai stabilitását veszélyezte­tő tényezővé válik. Ma kultúrharc folyik, nem polgárháború, s a küzdelem remél­hetőleg nem fajul tovább. Paradoxonok között vergődik a földjére visszatért nép: a modem demokrácia és az emberi jo­gok, valamint az önazonosság és a hagyo­mányhűség paradoxonjai között; olyan kérdésekkel viaskodik, melyek az emberi létezés alapkérdéseit modellálják. Kiválasztottsága, vagy e kiválasztottságba ve­tett hitének újabb próbatétele ez az országnyi laboratóriumban zajló kísérlet, amiből – Izrael küldetésének megfelelő­en – a világnak is okulnia kellene.

A zsidó világ pólusai között gerjedő fe­szültség legutóbb közel kétezer esztende­je koncentrálódhatott így, és hozzájárult az ókori zsidó állam felmorzsolódásához.

A helyzet azonban az, hogy a Közel-Ke­leten teljes, mindenre kiterjedő békére emberi számítás szerint nincs esély. Meg­lehet, talán jobb is, hogy így van. Vallásos szemszögből nézve lehetséges, hogy ez Izrael osztályrésze. Különben is visszatet­sző lenne abban reménykedni a békeidő­ben esetleg fellángoló izraeli népi-urbá­nus, vallásos-szekuláris kultúrharc ide­jén, hogy a döntő pillanatban mégis akad egy külső ellenség, aki rádöbbenti a fele­ket egymásrautaltságukra.

*

A történelem olykor ismétli önmagát, olykor meg váratlan közjátékokkal lepi meg a benne élőt A legnagyobb áldás és a legnagyobb csapás az emberi szabad akarat, vallásos és vallástalan ember kö­zös sajátossága, ami a végcélt – mert ez, a józan ész keretei között, mégis egy – a magatartásunkkal előidézett következ­ményekkel mindig elodázza, távolabb görgeti.

Zsidónak lenni alapvetően nem a hol vagy, hanem a mit teszel és hogyan gon­dolkozol kérdésre adandó válasz kereteit jelöli ki – abban az esetben, ha a kérdést magának szegező az örökség szellemében kíván válaszolni rá. A galut (a „teológiai” és a fizikai értelemben vett száműzetés) ha­gyománya és az általa kiérlelt két és féle­zer éves gondolkodás szellemi erőtere, ki­sugárzása olyan erős, hogy a modem Izra­el létrejötte sem rengeti meg, ellenkező­leg: új lökést ad neki, kihívást jelent szá­mára. Erősebben áll az időben, mint a le­rombolt jeruzsálemi Szentély nyugati fala; immár lerombolhatatlanul. A népek közé rejtett nép és annak ősi földjére visszatért része életmódjában és tudatában őrzi.

A nép, amely sorsában és gondolkodásában az emberi létezés valamennyi konfliktusát és erkölcsi di­lemmáját hordozza, s a történelem színpadán min­duntalan katartikus szere­pet játszik (vagy arra kényszerül, hogy e szerepet el­játssza); a nép, mely arra ítéltetett, hogy a próféták utódaként minduntalan szembesítsen vagy szem­besüljön, nem képes levet­ni jelmezét, öntudatlanul és akaratlanul is felmutatja tapasztalatait (vagy azok fonák­ját), mert szellemi küldetéséből sehogyan sem tud kivetkőzni. A zsidó népi lét nem csupán közös okból: a történelemből, de tradicionális felfogás szerint közös célból származik. S ez a vallási gondolat tagad­hatatlanul azokra is hatással van, akik maguk talán elutasítják relevanciáját, ezt mégis ugyanazzal a hévvel teszik, mint amivel – transzcendentális jellegétől meg­fosztva – maguk is környezetük körülmé­nyei, vagy a világ jobbításán fáradoznak.

Cionizmus-diaszpórizmus? E dichotómia csupán egy lehetséges koordinátája mindazoknak a problémáknak, melyek a zsidósággal kapcsolatban felvetődnek. A zsidó lét kérdései alapvetően nem territo­riális jellegűek.

Amennyiben megmutatkozik az erő, mely valóban képes összegyűjteni a szétszóratottakat, ez a vita amúgy is érvényte­lenné és értelmetlenné válik. Ha Elijáhu próféta feltűnik és kézen fog, úgysem lesz mód és nyilván akarat sem lesz, amely ellenállhatna neki. Addig pedig marad a diaszpóra, békében és „héjanászban” a népek és Izrael Állama között.