Egy dedikáció

Forrás: 168 óra

2008. április 6. / Békés Pál Mostanában néha elfog a szégyen, ha pillantásom a könyvespolc bal felső sarkára téved. Az ok egy ajándékba kapott könyv, pontosabban egy kétsoros dedikáció.

Az ajánlásoknak különös utóéletük van, sőt szakirodalmuk is, lásd Örkény remekbe szabott egypercesét: Egy magyar író dedikációi.

Az íróféle sokat és sokaknak dedikál, könyve megjelenésekor mámoros, részegségközeli állapotban van, és ugyan ki merne megesküdni arra, hogy a transzban írott szavakért jótállhat-e évek vagy évtizedek múltán is?

Nem emlékszem pontosan, mikor találkoztam először a kötet szerzőjével, de laza ismeretségünk korai szakaszában elmondta, mekkora örömmel olvasta első regényemet, a Darvakat. Később többször találkoztunk Kardos G. György presszóasztalánál. Ő akkoriban a rövid életû Kurírnál dolgozott, az esti összejövetelek a Hajós utcai szerkesztőség szomszédságában estek. Kardos G. körül fiatal újságírók és írók rotáltak a kényelmetlen presszószékeken, az asztal üveglapján a sör, az Unicum meg a túlcsorduló hamutartó mellett friss cikkek, novellák.

A fiatal szerző publicisztikái akkor már hírt, nevet szereztek neki, de szépirodalmi ambíciói még csak bontakoztak. Kardos G. elismerően nyilatkozott róla, a szerző úszott a boldogságtól, mert nagyra tartotta Kardos G.-t. Én is. Talán ebben értettünk egyet utoljára.

Akkoriban dedikálta nekem első kötetét, a Tündértemetőt. Jóval több mint tíz év múltán hüledezve olvasom az elfeledett ajánlást:

„Békés Pálnak szeretettel – akkor gondoltam rá először, hogy írni fogok, mikor elolvastam a Darvakat.
Bayer Zsolt”

Nyilván jólesett – az írók általában hiúk –, és a novellák sem voltak rosszak. Sőt.

Hanem azután fokozódó elképedéssel olvastam a szerző mind vadabb megnyilvánulásait, a tehetség elfajzásának nyilvános dokumentumait. A televíziós szereplések nyelvezetéhez és hangvételéhez nincs mit hozzátennem, a balról jobbra tartó neofita túlbuzgalom taszító tünetegyüttese, a saját múlt folyamatos meghamisítása az ilyen esetekben mindennapos.

A szerző március 19-én a Magyar Hírlapban megjelent cikke (talán ez a lap megemlékezése az 1944. március 19-i katasztrófáról, az ország német megszállásáról) az antiszemitizmus szellemi legalizálására tett figyelemre méltó kísérlet. Az írást új munkahelye főmunkatársaként jegyzi. Valami elavult honlapon, ahol pályájának állomásait sorolja, és még a Magyar Nemzet főmunkatársaként mutatja be magát, egyszerûen kihagyja azt a két évet, amikor a Népszabadság főmunkatársa volt. Szánalmasan ismerős képlet: ami most kellemetlen, az nem is volt soha. Róla csak egyvalami biztos: főmunkatárs. Hogy hol, az mellékes, van, akit az isten is főmunkatársnak teremtett – fő, hogy fő.

Ami e tipikus honi gumigerinc-karriert egyedivé teszi, az a gyomorforgató stílus. Vagy tíz évvel ezelőtt hagytam abba cikkeinek olvasását, amikor egy vitairatában perdöntőnek szánt érvvel hozakodott elő, egy csapásra megvilágítván előttünk, mi a baj Magyarországon. Imigyen szólott: „Össze van itt keverve a szar a fossal.” Ha alaposan, befogott orral vizsgálom e kijelentést, akkor is csak arra jutok: képzavar.

Évtizednyi kihagyás után most kézbe vettem a már említett cikket, amelyben liberális újságírók és írók támadásának apropóján antiszemitának tételezi magát – ebben persze nincsen semmi meglepő. Csupán az eddigi alig kódolt szövegek alig-kódját dobta sutba. Nyílt, őszinte, merész antiszemitizmus ez. Rettentően bátor. Igaz ugyan, hogy tele az internet eszmetársainak a szövegeivel, igaz ugyan, hogy több lap is ezt tekinti legfőbb szellemi muníciójának, mégis korszakhatárhoz értünk… ha egy tőrőlmetszett főmunkatárs így írhat az MGYOSZ elnöke által tulajdonolt lapban, az azért valami. (Csak mellékesen, a Nyugat százéves évfordulója kapcsán: a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérkara egykoron a Nyugatot pénzelte. Változnak az idők.)

A mostani írás a harmincas–negyvenes évek nyilas sajtójának logikájával operál, minden további nélkül vezércikk lehetett volna az egykori Virradat, Összetartás, Egyedül Vagyunk, Harc hasábjain – azok is megbecsülték volna a tehetséges főmunkatársat. Német fordítása akár a nürnbergi perben halálra ítélt Julius Streicher által jegyzett Der Stürmerben is helyet kaphatott volna.

Ami a stílust illeti: a szerző írásmódjának fontos eleme, hogy valóban semmi sem idegen tőle, ami emberi. Elsősorban a váladékokra fogékony. Írása elején olyasvalakiről ejt szót, aki a strandmedencében „nyíltan fútta a taknyát a vízbe”. Erre többször visszatér. Később arról beszél, ki mindenki vizelt a medencébe. Ismételgeti élvezettel. Majd Murphy törvényével hozakodik elő: „Az emésztőgödörben mindig a legnagyobb darabok úsznak legfelül.”

A kurta cikket szinte szétfeszíti a belepréselt emberi váladék. A szerző stílusának meghatározója a biológiai végtermékek listája. És nyilván ő maga is tudja: a stílus az ember.

Ez a sokrétû gyalázat még fokozható, bár a szerzőnek keményen dolgoznia kell, hogy alulmúlja eddigi teljesítményét. De hát fiatal, erős, teherbíró férfi, szívében egy eltorzult tehetség nyomelemeivel – sokat várhatunk tőle. Most éppen a cikke kiváltotta felzúdulást minősíti összeesküvésnek, „a zsidó bosszú” mártírjának láttatja magát, és lesznek szövetségesei, lesznek védelmezői elegen (munkaadója persze kiáll mellette) – így válik a szemünk láttára egyre főbb munkatárssá. Milyen jól kiszámíthatóan alantas történet.

Megpróbálom felidézni az egykori presszóasztalt, amelyet Kardos G. meg a szerző meg én ültünk körül. Homályos kép. Megpróbálom elképzelni, mit mondana Kardos G. (a legnagyobb élő magyar író – súgta oda nekem a szerző). Talán azt, hogy hagyjam a fenébe az egészet, ne írjak ilyesmiről, megromlik a tintában a toll, vírust kap a számítógép már a témától is. És nyilván igaza lenne.

Csak az a két sor a puha fedelű novelláskötetben, az nem hagy nyugodni.

Ha a fentebb idézett dedikáció tartalmaz akár csak egy szemernyi igazságot, és én tudtomon kívül, akaratom ellenére mégiscsak hozzájárultam ahhoz, hogy kibontakozzék ez a súlyos szellemi ártalom, akkor… Bocsánat. Elnézést kérek mindenkitől.