Egy dal

Szemeim mögött vizek gyűlnek,

Amit ki kell sírnom.

Mindig föl szeretnék szállni,

Amerre a madarak vonulnak;

Tarkán lélegezni a szelekkel

A határtalan levegőben.

Ó én olyan szomorú vagyok –

A Holdban lakozó arc tudja.

Ezért a sok bársonyos imádság

A közeledő hajnal értem.

Mikor megkövesedett szíveden

Szárnyaim megtörnek,

A feketerigók mint gyászrózsák lehullnak

A kék cserjék magasából.

A visszafojtott csipogás

Megint ujjongni akar.

És föl szeretnék szállni,

Amerre a madarak vonulnak

Schein Gábor fordítása

Else Lasker-Schüler (1876-1945): A német expresszionista költészet első jelentős alakja, aki szakítva a líra hagyományos tonnáival, verseiben egy gyermeki, áttetsző álomvilágot teremt. Első kötetében (Héber balladák, 1913) zsoltárokra emlékeztető metaforasorokkal, orientális képekkel szövi vissza magát a Biblia mitikus közegébe.

Egy évvel Hitler hatalomra jutása előtt még neki ítélik az egyik legfontosabb német irodalmi díjat (Kleist-díj), ám 1933- ban már menekülnie kell az országból. 1937-ben Jeruzsálemben telepszik le, itt jelenik meg utolsó kötete (Kék zongorám, 1943), mely a honvágy, a hasztalan ellobbanó szeretet, a halálba készülés könyve. A békekötés évében hunyt el.

 

Hájim Gúri

Utazó

Bocsánat. Semmi ez, csak egy közönséges este

a fülledt kisvárosban,

ráhangolva a szerelemre. Idegen. Nem az enyém.

De jólesik nekem mégis szabadon kortyolgatnom az

ország borát, amelyen átutazom, és hírhedt közönyét is úgy élnem át, mint szívélyes

vendéglátást.

A kopár kávéházban nem volt több öt asztalnál.

Azok is nehéz tölgyfaasztalok voltak s az ablakon túl

egy zöldvizű folyó áradt.

Néztem a tájat, sokáig elhúzódott rajta a naplemente, nem úgy, mint nálunk, ahol Kelet sietve kárpótol

bennünket csillagokkal.

Olyan ez nekem itt, mintha lopott szabadságon

volnék,

vagy édes bűnben, melyet a távollevőknek is

tartogatunk

Bocsánat. Semmi ez, csupán egy facér óra egy

díszletszerű bárban.

Lehetne megelevenedő ábra is egy régi könyvből,

vagy film, amelyet évekkel ezelőtt láttam.

íme: a kőhidak és úszó moha a folyón,

íme: a tartózkodó, szép nők világos, nyári ruhában,

mint egy regényben.

A fények menyasszonyfátyolként takarják el a jövő-menők arcát és a városét.

Én meg csak kortyolgatom lassan a bort és szívom

a pipám.

Bocsánat. Semmi ez, csak a környéket behamvazó

este,

csak a láthatáron összetorlódó erdők fekete sávja, csak hangok hangok miket a Föld egyetlen utcája se

gyűlöl.

Jönnek bozsognak messziről, rokonai a fénynek az orgonáknak és az alkoholnak, a pároknak akik szemben ülnek itt velem, vakon, a világ szívében, ahogy a szerelmesek tudnak

És már csak annyit mondanék: a bár tulajdonosa

delejes, érett asszony,

most jár harmincas évei végén.

 

Csoóri Sándor fordítása