Egy bálvány mellébeszél: mit írt alá 1957-ben Csoóri Sándor?

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Különös technikával védekezik Csoóri Patrubány Miklós vádjai ellen
Forrás: Hírszerző

2007. október 25. Valószínűleg nem állja meg a helyét Csoóri Sándor Magyar Nemzet-beli védekezése a Kádár-rendszer mellett hitet tevő, 1957-ben keletkezett nyílt levéllel kapcsolatban – mondja lapunknak a kor történésze. Csoóri érvelése, amellyel az 50 évvel ezelőtti szerepvállalását a szemére hányó Patrubány Miklós MVSZ-elnök vádjaira próbál reagálni, finoman szólva sajátságos, ráadásul konkrét valótlanságot tartalmaz.

   
  Csoóri Sándor  

A rendszerváltás óta egyetlen, még élő aláíró (így Csoóri Sándor) sem cáfolta érdemben, hogy annak idején önként a nevét adta volna a magyar írók 1957  szeptemberében a Népszabadságban és az Élet és Irodalomban megjelent nyilatkozatához, amelyben tiltakoznak az ellen, hogy az ENSZ Közgyűlése megtárgyalja a világszervezet ún. ötös bizottságának jelentését az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról.

“A fasizmus üledéke”

“Egyek vagyunk ezzel a néppel, ismerjük lelkének minden rezdülését” – szól a saját, “nemzeti közvélemény formálásában” betöltött szerepüket “mélyen átérző” magyar írók és értelmiségiek nyilatkozata, amelynek aláírói kijelentik:
“Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett.”

A levél aláírói szerint a “fasizmus “illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozás” következtében felkavarodott “üledéke” szükségessé tette a Kádár-kormány megalakulását és a szovjet beavatkozást, amely “az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől”.

Megtanulták szeretni Kádárt

“Megtanultuk becsülni mindazokat, akik a megzavarodott közvélemény sodrásával szembe mertek szállni, akik megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól, talán a még rettentőbb csapástól, a háborútól” – magasztalták az aláírók az 1956. november 4-én hatalomra került Kádár-kormányt és támogatóit.

Az írók kiáltványa így folytatódik: “Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenntartásaik belpolitikai kérdésekben, a szocialista építés módszerei dolgában, de mint hazafiak, mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai, valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kulturális élet felpezsdülését, a közbizalom megerősödését és minden eredmény, amit e téren elértünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja, egyformán mindannyiunk örömére van.”

A “magyarkérdés” ENSZ-közgyűlés elé kerülése ellen tiltakozó magyar írók szerint a magyar nemzet barátai nem akarhatják, hogy az 1956. november 4-én gyógyulni kezdő sebeket újból feltépjék. “Lehetetlenség volna nem látnunk az ízléstelen hangulatkeltés hátterében a valódi szándékokat, a tőkés hatalmak politikai játékát” – fogalmaz a nyílt levél, amelynek aláírói között az olyan ismert kommunista és társutas értelmiségiek, mint Fehér Klára és Veres Péter mellett a XX. századi magyar irodalom akkor élő legnagyobbjainak, Illyés Gyulának, Kassák Lajosnak, Örkény Istvánnak, Szabó Lőrincnek és Weöres Sándornak neve is megtalálható.

Csoóri furcsa védekezése

Csoóri Sándor a Magyar Nemzet 2007. október 20-i számában válaszolt a levél aláírásáért őt a nyilvánosság előtt kérdőre vonó Patrubány Miklós MVSZ-elnöknek. Válaszában Csoóri különös technikával él: mivel a nyílt levél 1957-ben először a Népszabadságban látott napvilágot, visszautal az ugyanezzel a lappal 2003-ban (!) megesett Teller-botrányra, erre hivatkozva nyilvánítva hamisnak az aláírók névsorát.

Pedig minden valószínűség szerint létezett a nyílt levél, bár Csoóri Sándornak abban kétségkívül igaza van, hogy az eredeti kéziratot az aláírásokkal valóban soha nem látta senki – mondta lapunknak Standeisky Éva. A történész (akinek Az írók és a hatalom című, 1996-ban megjelent könyve egyik fejezete erről szól) szerint ugyanakkor az efféle kiáltványok általában nem is úgy keletkeztek, hogy valaki(k) megírta, majd a többiek aláírták, hanem gyakran telefonon gyűjtötték a csatlakozókat, bár többen emlékeznek úgy, hogy a szigligeti alkotóházban körözték az íveket.

A történész ugyanakkor úgy látja, nem állja meg a helyét Csoóri kijelentése, mely szerint “akkor még nem ismertek. Nem számítottam mérvadó fiatal költőnek”. A népi írókhoz közel álló Csoóri Sándor ugyanis tagja volt annak a reform-kommunista mozgalomnak, amely a hatalom belső ellenzékeként próbált meg fellépni; sőt évekkel korábban is annyira “mérvadó” fiatal költőnek számított, hogy dicsőítő verset írt Rákosi Mátyáshoz, a rendszer pedig 1954-ben József Attila-díjjal jutalmazta. Csoóri aláírását valószínűsíti Standeisky Éva szerint az a tény is, hogy a népi írók szinte egyöntetűen csatlakoztak a felhíváshoz.

Akik bátrak voltak

Az viszont a korabeli hatalom természetének ismeretében szinte biztos, hogy a levelet “valahol felül” találták ki és írták meg, és az aláírók külső nyomásra cselekedtek. Ám megjegyzendő: aki nem írta alá, nem kellett közvetlen retorzióktól tartania. Ettől függetlenül az aláírást megtagadó írók megérdemlik, hogy – a teljesség igénye nélkül – név szerint megemlékezzünk a legnevesebb alá-nem-írókról: ők Benedek Marcell, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Tersánszky Józsi Jenő voltak (Forrás: 1956-a forradalom kronológiája és bibliográfiája Századvég Kiadó – Atlanti Kiadó – 1956-os Intézet Budapest 1990).

Standeisky Éva úgy véli, az aláírókat valószínűleg megtévesztették: sokan azt hitték ugyanis, hogy ezzel a nyilatkozattal valóban segíthetnek bebörtönzött írótársaik sorsán. “Másrészt ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a Nyugatra nem számíthatunk, Kádárék ellenben egyre szilárdabb helyzetben vannak, vagyis sokan feltehették maguknak a kérdést: ha már ‘úgyis mindegy’, nem segítenek-e ezzel a levéllel valamit?” – mondta lapunknak a történész. Így a több száz aláíróból (akik között a 251 író mellett más ismert értelmiségiek is voltak) többen még azt is vállalták, hogy nagygyűléseken szónokoljanak a levél szellemében.

Egyre furcsább

A Magyar Nemzetben közölt válaszában  – amellett, hogy tagadja, aláírta volna a Kádár-kormány melletti lojalitási nyilatkozatot – Csoóri arra hivatkozik, hogy Illyés Gyula és Németh László rábeszélésére aláírt viszont egy, az adott időszakban bebörtönzött írók számára jóindulatot kérő levelet.

Csoóri ezen állítása azonban már több mint furcsa.

A “magyarkérdés” ENSZ-közgyűlésbeli napirendre tűzése elleni tiltakozáshoz a nevét adó Illyés és Németh alig egy héttel később valóban aláírta azt a Kállai Gyulának, a Kádár-kormány miniszterének címzett levelet, amelyben tizennyolc magyar író jóindulatot kért 1956-os tevékenységük miatt bebörtönzött társaik számára.

A kollégáikkal szolidaritást vállaló írók (mint Weöres Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Benjámin László, Örkény István, vagy akár Németh László) utólag valóban hivatkozhattak arra, hogy a Kádár-kormány mellett hitet téve a bebörtönzötteket mentették.

Csoóri Sándor azonban – állításával ellentétben – nem volt a befolyását a meghurcoltakért latba vetők között.

Gavra Gábor – Kósa András

támogatás