Ég, füst, csillagok

Írta: Orbán Ottó - 1992-02-01 Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Kezelési útmutató a ciánkapszulához

Az ördög hagymája … A közép-európai Matrjoska-

baba …

A bűn a bűnben egy újabb bűnben rejtőzködik s az egészet egy újabb bűn köpenye födi be …

A zsidókérdés magyarkérdés, ha a részeg magyarul

zsidózik –

a lényeg nem a bosszús vagy kegyes Isten talányos

mítosza,

de az, hogy magyarozzunk-e a gyerekek előtt, ha

románok vagyunk,

és arabozzunk-e, ha történetesen zsidók?

Mindenki kisebbség valamilyen többséghez viszonyítva,

és Auschwitz után lehet ugyan verset írni,

de úgy, mint azelőtt, még lélegzeni sem,

mert minden szó után felköhögünk egy kis fekete füstöt…

Hordjunk-e hát mérgezett szót a szánkban, mint

Himmler a ciánkapszulát? Dühünkben ráharapunk, és szétömlik a világon apáink hagyatéka, a rögeszméiktől halálos keserű-

mandulaszag.

(1989)

Aki könnyű kézzel nyúl a zsidókérdéshez, palackba zárt szellemet szabadít rá a világra; egy perc, és az égboltot ellepi az égett-emberhús-szagú, fekete füst.

A zsidókérdés démoni természete legelőször is abban nyilvánul meg, hogy magának a kérdésnek a mibenlétét sem tudjuk megnyugtatóan meghatározni. Ki a zsidó? Mi a zsidó?

Nép? Vallás? Kisebbség? Népcsoport? Tulajdonságok? Szokások? Viselkedés? A viszonyuk a többiekhez? A többiek viszonya hozzájuk?

Kik ők és hol találhatók?

Bankárok? Parasztok? Elnyomók? Elnyomottak? Hagyománytisztelők? Forradalmárok? Terroristák? Áldozatok? Ázsiában? Európában? Amerikában?

Miről ismerszik meg a zsidó?

Az üzleti érzékéről? A görbe orráról?

És amelyiküknek csődbe ment a boltja? És amelyiküknek nem görbe az orra?

Hagyjuk az emberi butaság Szaharáját; éljünk szakmánk, a költészet lehetőségeivel.

A második világháború után a világot bejárta egy – talán a megszállt Lengyelországban készült – fekete-fehér fénykép. A háttérben elcsigázott emberek vonulnak vagy álldogálnak, a kép előterében, a szögesdrót mögött egy roppant ellenzés sapkát viselő, háromszögűvé fogyott arcú, tízéves forma fiú fordul a fényképezőgép felé, és néz szembe velünk, a világgal.

A zsidó, mondjuk a magunk részéről, ennek a gyereknek a szeme.

Még mindig csak közelítve az igazságot.

Századunk dúskál a szörnyűnél szörnyűbb tömeggyilkosságokban, az örmények legyilkolásától a kambodzsaiak halomra öleséig, és ámokfutó ideológiából sem csak egy volt korunkban: az a gyerek, vetjük magunk saját magunk ellen, lehetne éppen ferde szemvágású vagy fekete bőrű is.

Persze, hogy lehetne; nem az emberi szenvedést kívánjuk rangsorolni.

A zsidók kiirtására tett kísérletet a bűnelkövetés módja, mondhatnánk, a kísérletet tevők erényei, a tökéletességre való törekvés, az érzelemmentes lebonyolítás, a gyilkolás már-már higiénikus kivitelezése teszi századunk reprezentatív bűnévé.

Auschwitzhoz képest minden kontármunka, még az irtózatos számokkal büszkélkedhető GULAG is, mert maradt benne egy csöpp az emberformájú rablógyilkosságból, ha másra nem, hát öncsalásra használható indulat, hogy itt valami történelmi számla rendeződik, hogy árulók és kártevők ellen folyik a harc, akiket gyűlölni lehet és kell.

A zsidókérdésre adott hűvös és tárgyszerű, német nemzetiszocialista válasz nemcsak e három fogalmat, és a válaszadáshoz használt, modern technika révén nemcsak a modern civilizációt kompromittálta, hanem a németségnek az egyetemes emberi kultúrában játszott, fontos szerepe okán az emberi szellem egészét, a költészettől a filozófián át a vallásos hitig. És itt most ne a közkeletű nevekre, Nietzschére és Wagnerre gondoljunk. Volt olyan német haláltábor, ahol időnként Bach és Mozart zenéje szólt a hangszórókból, nem csupán az Arbeit macht frei és a Jedem das seine erkölcstelen cinizmusának finomabb változataként; éppen hogy nem, sőt ennek megsemmisítő fokozásaként, azáltal, hogy két ilyen, a géniuszok sorából is kiemelkedő, egyetemes lángelme szájával szólva, a zenéjükkel üzente – üzenhette – meg, hogy „ezek vagyunk mi és azok vagytok ti”, azaz a megfellebbezhetetlen kirekesztést az emberi nemből, melyet e zenék örök címzettje és célja, minden harmóniák legteljesebbike, a képzelet vak ujjaival körültapogatott Isten maga is – hallhatóan – jóváhagy.

A krematóriumok kemencéiben nemcsak az elgázosított zsidók hullái hamvadtak el, hanem egy illúzió is, az emberiség úgynevezett jobbik részének illúziója, hogy ha mindene odavész is, legalább a képzelete tiszta marad.

Auschwitz óta az a szó, hogy „zsidó”, véresen és égetten hever a porban.

Többé nem lehet egy szó a többi közül.

Nem érintheti más, csak aki maga vallja magát zsidónak, és akit természetesen éppúgy megillet minden emberi jog, mint bárki mást.

Nincs itt mit kibeszélni, újragondolni, átszabni.

Embereket lehet szeretni, nem szeretni. Kinek a kövér, kinek a sovány: ízlés dolga.

Hanem rokon- és ellenszenvünket, a társadalomról vallott nézeteinket összeházasítani egy alaktalan démonnal, más szavakkal, a zsidókérdést újból föltenni, akár jobbító szándékkal is, annyi, mint egy tömeggyilkost bújtatni a nyelvünk hegyén.

Egy őrültet, aki végül elpusztítja magát a kérdezőt is.

(Napfogyatkozás, 1990)

A füstkígyó fekete gyűrűi

kocogtasd meg a kígyótojást

halk surrogást hallasz belülről

mintha szövet súrlódna szöveten vagy szárnyak suhognának

vagy egy álomi kávéház törzsközönsége morajlana

csörömpölő csészék kanalak

valaki vicceket mesél

függöny mögül tompán hangzik ahogy

a társaság térdét csapkodva fölnevet

aztán az idő feltöri a héjat