Dúlt temetők, dúlt lelkek
A CSODÁK mindössze három napig szoktak tartani. A botrányok talán valamivel tovább, de kérészéletűek ezek is. Történik valami, ami meghökkentő vagy megdöbbentő, meglepő vagy feszélyező és a sajtó vagy a televízió hirtelen felkapja, majd ugyanolyan sebesen és ötletszerűen elejti és elfelejti. Pár nap múltán nemcsak az esetnek nincs nyoma, de az előzményekről és táptalajról sem beszél senki, mint ahogy a következtetések és következmények mérlegelésére sem jut idő vagy erő. Van-e beszédesebb példa ennek a szomorú igazságnak az illusztrálására, mint a francia kisváros május eleji, világra szóló skandaluma, a carpentras-i temetődúlás.
Holott ez sem a derült égből villámcsapásként sújtott le a franciákra, hogy ideig-óráig megriassza a gyengébb idegzetű polgárokat és fel- rezzentse az eltemetésre ítélt rémes múlt kísértésre hajlamos szellemeit. Voltak előzményei, amelyek közül nálunk Magyarországon sokkal több annál, hogy ezt a települést a földrésznek talán legrégibb zsinagógája teszi híressé, szinte semmi el nem mondódott, még csak meg sem említődött. Arról pedig végképp nem esett szó, hogy a carpentras-i sírgyalázásnak olyan tanulságai is vannak szép számmal, amelyeken sok helyütt a világon ajánlatos elgondolkodni, Magyarországon pedig kiváltképpen.
Tény és való, hogy az ottani zsinagóga a 14. század óta áll és működik megszakítás nélkül. S azt is feljegyezték a tudósítások, hogy a carpentras-i zsidó közösség egyike a legősibbeknek, ha nem éppen a legrégibb egész Európában. De vajon rámutatott-e nálunk valaki is a kísérteties párhuzamokra, amelyek a botrányos esetet kísérő egyes franciaországi és a lépten-nyomon tapasztalható magyarországi kijelentések és gondolatmenetek között megmutatkoznak?
Egy nappal a sírgyalázás előtt emlékezett meg a világ a hitleri Németország fölött aratott győzelem évfordulójáról. A francia televízió dokumentum-összeállítást sugárzott a náci idők szörnyűségeiről és a zsidóság tömeges, iparszerű megsemmisítéséről. Másnap, a holtak nyugvóhelyének gyalázatos megbolygatása után pár órával megszólalt a televízióban a francia szélsőjobboldal üdvöskéje, Jean-Marie le Pen. Két dolgot mondott. Egyrészt azt, hogy ha van politikus, akire hálával és tisztelettel kell emlékezni, akkor Pétain az. Másrészt habzó szájjal szidta a „zsidó lobbyt”, amely a sajtót és ezen keresztül a közszellemet mérgezi.
A sírok megszentségtelenítése és a tetemgyalázás talpra ugrasztotta egész Franciaországot. Százezrek vonultak fel Párizs sugárútjain, élükön a köztársaság elnökével. Ekkora tömeget, ekkora nemzeti egységet nem látott az ország azóta, hogy Hitler bukását és a szövetségesek győzelmét megünnepelték. De történt ezen a napon még valami, amiről az itthoni híradások szintén hallgattak. A Revision című, szélsőséges uszításokra vetemedő lap kiadószerkesztőjét háromhavi elzárásra ítélte egy párizsi bíróság, amiért a cári Ochrana által a múlt század 80-as éveiben fabrikált hírhedett förmedvényt, a zsidók ellen pogromra felhívó Sion bölcsei jegyzőkönyvét közreadta lapjában.
Adva volt tehát minden, ami szemnek és szájnak ingere. A zsidó- ellenesség fellángolása, a carpentras-i temetőrongálás, amely pár nap leforgása alatt egészen Svájcig követőkre talált. A politikában megszólalt egy olyan hang, amelyet széles körben úgy értékeltek, hogy – a hamburgi Die Zeitet idézve – az antiszemiták többen ugyan nem lettek, mint voltak eddig is, viszont szemlátomást elszemtelenedtek. S ez szembesítette a rendes és jó érzésű embereket azzal a nem csupán francia problémával, hogy előjött, amit csak a szőnyeg alá söpörtek, de elfelejtettek a szemétre hordani, azaz felszínre került a megemésztetlen múlt. Vagyis, hogy a Vichy- Franciaországban Pétain idején 80 ezer zsidót hurcoltak el és semmisítettek meg, s nemcsak a nemzeti méretű bűnbánat maradt el, de a bűnösök felelősségre vonása is. A Neue Zürcher Zeitung tudósítója említi Bousquet nevét, ez az ember Vichyben a rendőrség igazgatójaként működött és a „végső megoldás” vezénylője volt francia részről, ám az igazságszolgáltatás soha le nem «sújtott rá. Talán azért, mert közvetlenül a háború után, de mindmáig igencsak kínos lett volna nyíltan és hivatalosan elismerni, hogy a lakosság nagyobbik fele nem vett részt az ellenállásban, nem is oda húzott, kollaborált a nácikkal vagy közömbös maradt honfitársainak tragikus sorsa és az azt okozók bűnös tettei iránt. Nem De Gaulle-t követte, hanem Pétaint.
Egy társadalom nem nézett szembe egykori önmagával, nem vette számba az apák vagy nagyapák bűnét és nem is vezekelte le. A cinkosság nyomában éppúgy rossz volt a lelkiismerete, mint az elkövetett bűnök okán, s a rossz lelkiismeret többnyire nem jó tanácsadó. Hajlamos arra, hogy bűnbakot keressen, s a bűnbakképzés mechanizmusa kiváltképpen akkor lép működésbe, ha az élet valami oknál fogva kizökken a megszokott kerékvágásból. Márpedig vén Európánk most éppen ilyen helyzetben van, s édes mindegy, melyik égtáj felé emeljük tekintetünket, mindenütt a felbolydultság jelei mutatkoznak. Oroszországból tízezerszám menekülnek a zsidók, de a carpentras-i ügy Franciaországban is elgondolkoztatott nem is keveseket, vajon nem kellene-e eltávozni ebből az országból Tömegínség nincs és semmi jele az elszegényedésnek, s a demokráciát sem fenyegeti veszély.
Sok viszont az idegen és egyre több lesz, ez pedig idegessé teszi a társadalom bizonyos rétegeit, amire hordószónokok könnyűszerrel rájátszhatnak. Jó élet és a kecsegtető lehetőségek sok embert vonzanak, főként az úgynevezett harmadik világból, a diktatúrák és ideológiai fanatizmusok pedig tömegesen késztetnek menekülésre.
Bármi meglepő, a hihetetlenül gyors műszaki fejlődés és az európai egység eszméjének térhódítása, minél láthatóbb testet öltése olyan intézményekben, mint a formálódó európai közösség, nem a harmóniát erősíti, hanem a rasszizmus gyúanyagát termeli ki félelmetes mennyiségben. Különféle formákban felüti fejét az előítéletes magatartás, váratlanul színre lép a rasszizmus. Carpentras látszólag helyi incidens volt, de nyugodt lélekkel hihetünk a londoni The Economist-nak, amely egészen tág kontinentális összefüggésrendszerbe állítja ezt a „korszerűtlen” jelenséget. A rasszizmus berobbanását három olyan okra vezeti vissza, amelyek nemcsak Franciaországban hozzák meg mérgezett gyümölcsüket. A menekültek tömeges kivándorlásán kívül említi az „elnemzetlenítődés” folyamatát, amely az európai integráció kísérőjelensége, és rámutat a politika és a politikusok egy új fajtájának színre lépésére. A nemzetek tudatos „egybemosása” játszi könnyedséggel csap át túlfűtött hazafiasságba, s emez főként a kevéssé tanult és a primitív, alantas érzelmek által vezérelt „proli”-rétegekben sovinizmus és antiszemitizmus formájában csapódik ki. Kivált akkor, ha a pártharcokat egyes politikai akarnokok úgy vívják meg, hogy a tömegindulatokat korbácsolják fel befolyásuk növelése céljából. Ezekre a politikusokra az a jellemző, hogy amilyen zsugorodott az agyuk, oly nagy a szájuk.
De Franciaország végeredményben mégiscsak jól vizsgázott a carpentras-i krízisben. Százezrek vonultak fel, hogy tiltakozzanak, és hogy nemet mondjanak arra, amit a tekintélyes londoni lap által megnevezett okok logikusan magukkal hoztak. A tüntetők feltűzték a mellükre a sárga csillagot és azt mondták, hogy ha a zsidókat bántják, akkor ők is zsidók. Ez a fajta szolidaritás és a sorsközösség vállalása a kisebbséggel a megpróbáltatás idején fontos és reményteli fejlemény. De legalább ennyire elgondolkoztató kell legyen, hogy ez a rendkívüli mértékű asszimilált zsidóság, mert a francia ilyen, nyíltan vállalta és habozás nélkül megvallotta a maga zsidóságát. A zsidók megmozdulása és felvonulása azt a határozott szándékot fejezi ki, hogy ezentúl nem bujkálva akarnak szülőföldjükön élni, hanem felemelt fejjel, nem megtagadva zsidóságukat és nem eltagadva, hogy ők zsidók. Carpentras-nak nem csupán az az üzenete, hogy van antiszemitizmus és pimaszabb, mint valaha, de az is, hogy nem meghunyászkodás a helyes válasz rá, hanem önmagunk öntudatos vállalása.
Zala Tamás
Címkék:1990-06