Dialógus Mea Searimmal?

Tatár Györgynek a „Szombat” leg­utóbbi számában megjelent írása késztet arra, hogy megszólaljak, mindazonáltal alapvetően nem az ő – jó szándékú – írását kívánom kritizálni, hanem a „posztmodern” értelmiség at­titűdjét a fundamentalista vallásosság­gal szemben.

Tatár szerint a szekuláris zsidó értel­miségnek meg kellene értenie az orto­doxiát, és dialógust kellene vele folytat­nia, mert a meg nem értés kölcsönös a két tábor soraiban. A dialógus során el kéne oszlatni az ebből kialakult félreér­téseket, és el kellene fogadni a „másik” tábort is, mint ugyanannak a közösség­nek a részét. Dialógusra természetesen szükség van, hiszen Izrael – és a világ zsidósága – két (legalább két) táborra oszlik, egy ortodoxra és egy nem orto­doxra, és ez a két csoport ugyanannak a kulturális-történelmi identitásnak az örököse. Azonban a dialógus nem foly­hat a fundamentalista vallásossággal szembeni ama parttalan toleranciának a jegyében, amely a mai értelmiségiek megnyilatkozásait uralja. Már csak azért sem, mert – amint azt Tatár is le­szögezi – amíg mi, a gondolkodó, nyi­tott, szekuláris kultúrájú értelmiségiek – legalábbis elképzelhető, hogy megért­sük a Mea Searim világát, addig ugyan­ez az ő részükről elképzelhetetlen.

És ebben Tatárnak teljesen igaza van. Az egyes fundamentalisták – ter­mészetes emberi bölcsességüknél, sze­rencsés természetüknél fogva – lehet­nek toleránsak, megértőek, emberségesek. De a zsidó vallás fundamentalis­ta formája – mint ahogyan minden val­lási fundamentalizmus – inherensen el­lentétes a tolerancia és a pluralista tár­sadalom eszményével. Ma ugyanis egy meghatározott vallási közösség szent könyvei a Teremtő örök, változhatatlan, tévedhetetlen útmutatását tartal­mazzák az emberi élet minden kérdé­sében, akkor nyilvánvalóan mindenki, aki ezt nem fogadja el, jobb esetben szánalomra méltó tévelygő, rosszabb esetben bűnös lázadó, akit minden le­hetséges eszközzel a „helyes útra” kell terelni. A posztmodem értelmiségi szá­mára a fundamentalizmus egy érdekes színfolt a posztmodem sokszínű palet­táján, a fundamentalista számára vi­szont a posztmodern társadalom sokszínűsége megszüntetendő és kárté­kony.

Lehet elítélni a Rabin-gyilkosságot, és lehet beszámíthatatlannak titulálni Jigál Ámirt. S biztos vagyok benne, hogy a vallásos zsidók többségének is ez a véleménye. Azonban el kell gondolkoz­nunk, vajon a saját szempontjából nem volt-e ennek az embernek némi igaza? Elvégre nemcsak az áll a Tórában, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, és az, hogy „ne ölj!”, hanem az is, hogy az isteni törvények megszegőit, azokat, akik vérfertőzők, házasságtö­rők, homoszexuálisok (Móz. III. 20., 9-13), a szombat megszegőit (Móz. IV. 15, 36.) halállal (rendszerint megkövezéssel) kell büntetni, az ígéret földje őslakóit pedig asszonyostul-gyerekestül le kell gyilkolni. Őszintén hinni, hogy ezt a szöveget szó szerint a bölcs és jóságos Teremtő diktálta, és ugyanak­kor felháborodni Jigál Ámir tettén, semmivel sem értelmesebb és követ­kezetesebb, mint azoknak az ortodox marxistáknak a viselkedése, akik évti­zedeken át prédikálták a történelmi szükségszerűséggel bekövetkező és egyedül üdvözítő szocialista forradal­mat, aztán felháborodva ítélték el a bolsevikokat.

De függetlenül attól, hogy mennyire következik a fundamentalizmus mon­danivalójából az intolerancia és a ter­ror, a vallásosaknak (és a velük szimpatizálóaknak) el kellene azon is gondol­kodniuk, hol volt a tolerancia az igazán vallásos korokban, ahová szemmel lát­hatóan visszavágynak? És hol van ott (az iszlám országokban) ahol a vallás megtartotta erejét a lelkek felett? Min­den, a történelmet ismerő emberben meg kell, hogy fogalmazódjék az a gyanú, hogy a nagy történelmi vallások mai nagyobb fokú toleranciája a másvallásúakkal és a nem hívőkkel szem­ben egyedül a vallás gyengülésének a következménye. Vajon miért csak a második vatikáni zsinaton fogalmazták meg, hogy az örök üdvösség lehetséges a vétek nélküli ateista számára is, miért nem jutott ez eszükbe az 1439-es firen­zei zsinat atyáinak, akik viszont még magabiztosan deklarálták, hogy „min­den eretnek, hitetlen, pogány, zsidó és szakadár elkárhozik”? Ma megvalósul­na a hetvenes években megkezdődött vallási újjáéledés végső célkitűzése, a modem társadalom valószínűleg saját evidenciáikba bezárkózó fanatikusok könyörtelen küzdelmének terepévé vál­na, a kritikus gondolkodás, a tudomány és a művészet szabadsága pedig meg­szűnne (legjobb esetben szűk gettókba szorulna vissza).

A mai világban ez reális veszély, mert az „evilági” megváltást ígérő pótvallá­sok – mindenekelőtt a tudományos-technikai haladás mindenhatóságába vetett hit és a marxizmus – vonzóereje szertefoszlott, mert mindenféle régeb­ben kapaszkodót kínáló tekintély (a hagyományé, a szülőké, az idősebbeké) hitelessége megrendült, mert a mai tu­domány az átlagember számára már felfoghatatlanul bonyolult, túlspeciali­zált, nem kínál semmiféle egységes „vi­lágképet”, mert amíg a tudományos-technikai műveltség (mivel a termelés­ben szükség van rá) fennmarad, addig az ember önértelmezését, magakeresé­sét, értékeit közvetítő humán művelt­ség végképp a perifériára szorult, és vé­gül mert az emberiség jövőbeli kilátá­sai enyhén szólva nem túl bíztatóak. Ebben a légkörben a fundamentaliz­mus és az általa kínált szilárd (vagy leg­alábbis annak tűnő) bizonyosság von­zóereje egyre növekszik. A fundamentalisták (példa rá Zevulun Hammer izra­eli mizrachista miniszternek a Szom­batban is megjelent nyilatkozata), szemmel láthatóan tényleg azt hiszik, hogy az értékválság a drog az alkoho­lizmus, a promiszkuitás, a bűnözés stb. ellenszere a vallásosság. Magabiztosan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az emberi bestialitás épp úgy vi­rult a premodern, vallásos társadal­makban, mint a mai világban. Az alko­holizmust sem (pace Zevulun Hammer) Voltaire, Marx vagy Sartre találták ki, sehol nem elterjedtebb az, mint Dosz­tojevszkij „istenhordozó nép”-ének kö­rében…

Nem ironizálni akarok természete­sen. Annak a meggyőződésemnek aka­rok csak hangot adni, hogy az írástu­dóknak, a gondolkodó embereknek szembe kell szegülniük a vallási fundamentalizmus mai világméretű újjáéle­désével, mint ahogyan szembe kellett (vagyis sokak esetében inkább kellett volna) szegülniük annak idején a kom­munizmussal és a fasizmussal is. A mai világban ugyanis a fundamentalizmus ugyanazt jelenti, amit a XX. század első felében a politikai totalitarizmus jelen­tett: a válságokban kínlódó emberiség­nek kínált látszatmegoldást, amelynek teoretikus alapjai tévesek, receptjei nem válnak be, következménye pedig az erőszak.

A zsidó ortodoxia esetében ez a szembeszegülés azért olyan nehéz, mert egy olyan hitről van szó, amelynek az elmúlt kétezer évben sohasem ada­tott meg a szociológiai-politikai értelemben vett hatalmi pozíció. Egy üldö­zött, elnyomott csoport fanatizmusával érzelmileg-erkölcsileg sokkal nehezebb szembeszállni, mint egy hatalmi pozí­ciókban pöffeszkedőével. Ehhez járul még több – expliciten ritkán megfogal­mazott, azonban a mai szellemi légkört átjáró – attitűd, illetve megfontolás. Ezek közül a legfontosabbak a következőek:

1. A vallás „hit kérdése”. Ez igaz. De csak a vallás alapvető állításai, Isten lé­tezése és az emberhez való viszonya hit kérdése, a fundamentalizmus nem az. A minden valláshoz tartozó funda­mentalisták – köztük az ortodox zsidók – nem egyszerűen valamilyen „transz­cendens” valóságban hisznek, hanem a saját vallási hagyományukról hisznek valamit, azt tudniillik, hogy ezek a könyvek csalhatatlan isteni kinyilatkoz­tatások. Ez pedig nem egyszerűen bizonyítatlan, hanem mai tudásunk szerint egyértelműen hamis állítás. Mindaz, amit a vallástörténetből tudunk, azt mutatja, hogy ezek a könyvek koruk, a szerzőiket körülvevő társadalom és kultúra termékei (vagy legalábbis azok is). Következésképpen teli vannak természettudományos és történettudomá­nyi tévedésekkel. (A Tórában említett 600 000 fegyveres férfiből és családjaik­ból álló kivonuló zsidóság például nem fért volna el azon a területen, ahol a Tó­ra által leírt események lejátszódtak, nem beszélve arról, hogy amennyiben ennyien voltak, aligha lett volna okuk megijedni a fáraó seregétől, hiszen a korabeli egyiptomi seregek ritkán vol­tak 20-30 000 főnél nagyobbak. Aki eb­ben kételkednék, annak hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy nyolcszáz évvel később, a görög-perzsa háborúk idején az Egyiptomnál sokkalta nagyobb Perzsa Birodalom hadserege a történészek becslése szerint kb. 150 000 főből áll­hatott.) Ezen felül hemzsegnek az el­lentmondásoktól, amelyeket csak a legerőltetettebb „harmonizálással” lehet feloldani, és amelyek már a XVII. szá­zadban arra a meggyőződésre vezették például Spinozát a Tórával kapcsolato­san, hogy ezeket a történeteket valaki különböző forrásokból állította össze, úgy, ahogyan tudta. Távolról sem a bib­liai teremtéstörténet és az evolúció el­lentétéről (a fundamentalizmus ked­venc témájáról) van tehát csak szó. Ha kiderülne, hogy az evolúció tévedés, és Isten minden fajt mai formájában teremtett, a biblikus fundamentalizmus ezer egyéb okból is tarthatatlan volna.

A mai fundamentalistáknak ezekkel a tényekkel szemben a „tudomány újabb eredményeire”, a bibliai archeo­lógiára való hivatkozása teljességgel alaptalan. W. F. Albright és mások munkássága csakugyan hozott a bibliatudo­mányban bizonyos „konzervatív” ered­ményeket, bizonyos könyveket korább­ra datálunk, bizonyos történelmi ese­ményekről feltételezzük, hogy a Biblia elbeszélése közelebb áll ahhoz, aho­gyan ezek az események a valóságban megtörténtek. Egyrészt azonban ezek az eredmények bizonytalanok, a kuta­tás előrehaladása bármikor korrigálhat­ja őket, másrészt legszélsőségesebb in­terpretációik is távol állnak attól, hogy a Bibliának olyan fokú, abszolút törté­neti hitelességet tulajdonítsanak, mint amilyent a felvilágosodás előtti vallá­sosság.

Úgyszintén alaptalan a bibliakritiká­val szemben arra hivatkozni, (ahogyan ezt keresztény és zsidó fundamentalis­ták egyaránt teszik), hogy ateista, deis­ta, hegeliánus stb. előfeltevéseken ala­pul. Ellenkezőleg: a bibliakritika mára megszilárdult, időtálló, tudományos ténynek tekinthető eredményeit túlnyo­mórészt olyan emberek kutatásainak köszönheti, akik hittek Istenben, sőt, a történelembe való isteni beavatkozás, a kinyilatkoztatás és a csodák lehetőségében is, mindössze azt utasították el, hogy ezeket a szöveg ellentmondásait és tévedéseit megmagyarázó ad hoc se­gédhipotézisekként, mintegy „deus ex machina”-ként használják.

Végül, az sem hitkérdés, hanem ténykérdés, hogy az ó- és középkorban a Biblia értelmezői, magyarázói mind­ezt nem tudták, a szöveget a történeti-­kritikai szemlélet nélkül magyarázták. Ez azt jelenti, hogy a nagy világvallások teológiája, rituáléja, etikája (így például a rabbinikus hagyomány egésze is) kul­túrtörténeti jelentőségétől függetlenül, a maga XVIII. század előtti alakjában mindenképpen hamis alapokra épült, gyökeres revízióra, átértelmezésre szó­rni.

A fentiekben természetesen éppen csak jelezni tudtam, miért és mennyire problematikus az, amit a fundamenta­lizmus (bármelyik) állít. Ezt is csak azért teszem, miközben tudván-tudom, hogy ezek a megállapítások sokak érzé­kenységét sértik, és megvitatásuk kü­lönben sem történhet meg egy rövid cikk keretein belül, mert aggályosnak érzem azt a perspektívát, hogy a poszt­modem szellemi légkörében a felvilá­gosodásnak a vallás dogmatikus, ko­rábbi korokból ránk maradt formájával szembeni megalapozott ellenvetései egyszerűen elfelejtődjenek.

2. Nincs abszolút igazság. Ez is igaz. Abból azonban, hogy nincs abszolút igazság, nem következik – épeszű em­berek számára hogy minden felfogás egyformán esik távol tőle. Abból, hogy az Országos Meteorológiai Intézet nem tudja százszázalékos biztonsággal meg­mondani, lesz-e holnap napsütés, vagy sem, nem következik, hogy a mai meteo­rológia ugyanakkora esztelenség, mint az aztékok azon felfogása, hogy a Napot pályáján emberáldozatokkal kell meg­tartani. Abból, hogy a modem pszicho­lógián belül egymással veszekedő irány­zatok (behaviorizmus, pszichoanalízis) vannak, nem következik, hogy az őrjöngőket egy „Üdvözlégy Mária” idejére a víz alá kell nyomni, mint a középkorban vélték, és így tovább… Röviden: min­den tiszteletem a „végső alapok” lehe­tőségét tagadó posztkarteziánus filozó­fiáé, a „metanarratívák” végét hirdető posztmodemé és a tudomány paradig­mához kötöttségét hirdető tudomány- elméleté, de mindez nem szabad, hogy elvezessen bennünket odáig, hogy sem objektív tények, sem a racionalitás bár­miféle egyetemes standardjai nem lé­teznek… A szkepszissel szemben leg­alább az a bizonyosságunk meg kell, hogy maradjon, hogy a saját relativi­tását tagadó, önmagát abszolútnak hiposztazáló diszkurzusokkal szemben preferálnunk kell azokat, amelyek nyi­tottak, tisztában vannak saját korlátaik­kal, viszonylagosságukkal. Ez, ugyebár, a „Mea Searim”-ban uralkodó diszkurzusról nemigen mondható el…

Meggyőződésem, hogy miközben min­den okunk megvan rá, hogy lemond­junk a „végső kérdések” (Isten, túlvi­lág, a lét „értelme”) stb. racionális meg­válaszolásának önhitt igényéről, a múlt századi ember ráció- és tudomány-imá­datáról, szóval a hamis biztonság szekuláris formáiról, ebből nem követke­zik, hogy el kell fogadnunk a premodern emberiség evidenciáit, így a dog­matikus vallás pszeudo-bizonyosságait.

3. A vallásban „mélységes egziszten­ciális igazságok” és értékek vannak. Ez is tökéletesen igaz. Azokban a korok­ban, amikor a vallás egyeduralkodó szerepet játszott, és a legnagyobb el­mék sem voltak képesek saját vallási hagyományuk horizontján túllépni, minden nagy gondolkodó a maga meg­látásait a saját vallása nyelvén, jelképrendszerén belül fogalmazta meg. Szt. Ferenc mentalitása, a bölcs caddikok mondásai, a szufizmus misztikája egya­ránt az emberiség alapvető értékei. Csakhogy ezek az emberek nem a téte­les vallás dogmatikus korlátai miatt, ha­nem azok ellenére voltak bölcsek (amit amúgy mellékesen az is bizonyít, hogy minden vallásban találunk ilyen egzisz­tenciális értékeket, holott, ha csak az egyik volna isteni kinyilatkoztatás ered­ménye, akkor az összes többinek lelki értékeit tekintve messze el kéne ma­radnia mögötte). Az, hogy a Martin Buber és mások által ábrázolt talmudi böl­csek, kabbalisták és caddikok bölcse­ket mondtak az emberi élet egzisztenci­ális problémáiról, miközben hittek a Tóra isteni eredetében, éppúgy nem érv ez utóbbi mellett, mint ahogy Arisz­totelész etikájának értékei sem jelente­nek érvet az általa is helyeselt rabszol­gaság mellett. Mindössze azt bizonyítja, hogy a legbölcsebb emberek is csak a saját kulturális-történelmi korlátaikon belül tudják megfogalmazni a maguk bölcsességét.

4. A vallási hagyomány őrzi a zsidó identitást. Ez is igaz. De, ha a vallás ta­nítása igaz, akkor azért kell hinnünk benne, mert igaz, nem pedig azért, mert gyakorlati haszna van az egyén vagy a közösség életében. Ha viszont nem igaz, akkor nem szabad fenntarta­nunk valamit, ami tévedés, azért, hogy ezzel a tévedéssel „megtámasszunk” valamit az életünkben, amit egyébként hasznosnak vagy fontosnak tartunk. Mellékesen, az ilyen pragmatista felfo­gás fel kell, hogy háborítsa az őszinte hívőket is. Amikor valaki péntek este gyertyát gyújt, akkor nem azt mondja közben (amit sok „modern” vallásos ember gondol), hogy „milyen jó is elvégezni egy ilyen apáról fiúra hagyo­mányozódó szép, ősi szertartást, amellyel kifejezésre juttatom, hogy zsidó vagyok”, hanem az áldást, amelyben az isteni parancsokról van szó. És ez a kettő enyhén szólva nem ugyanaz…

A fenti attitűdök hatása együttesen azt eredményezi, hogy az értelmiség nem vitatkozik a fundamentalizmussal, hanem karba tett kézzel nézi, ahogyan az meghódítja a kapaszkodókat kereső mai fiatalságot. Mi több, a liberális ér­telmiség pártja, az SZDSZ kifejezetten jó kapcsolatot tart egy neofundamentalista keresztény szektával, a hazai zsidó szellemi életben pedig megbecsült he­lyet élvez az a Naftali Krausz, aki „Az ősi forrás” című bibliakommentárjában magabiztos fölénnyel „lesöpri” az evo­lúciót…

Abból, hogy ez véleményem szerint nincs jól így, nem következik, hogy a szekularizált zsidó értelmiségnek le kell néznie, a zsidóságból ki kell rekesztenie a vallási fanatikusokat. Az sem következik belőle, hogy tagadnia kellene a vallásban rejlő értékeket. Az azonban igen, hogy a szekuláris értel­miségnek a maga szekuláris arculatát ugyanolyan határozottsággal kell vállalnia, mint ahogyan a másik tábor hirde­ti a maga állítólagos igazát. Egy, az igaz­ságot a maga monopóliumának hirde­tő, elszánt kisebbséggel és annak ag­resszivitásával szemben hatástalan a „posztmodern” szemléletből fakadó langyos tolerancia. A dialógus kívána­tos, kívánatosabb, mint a konfrontáció. De nem szabad, hogy a felvilágosodás önhittségéből való „posztmodern” ki­ábrándulás légkörében áldozatul es­sünk a „premodern” sokszor csak­ugyan elbűvölő romantikájának, Mea Searim vonzóerejének. Látnunk kell: a mi kulturális örökségünkre hivatkozó fanatizmus: a holocaustot „Isten bünte­téseként” aposztrofálóké, a Föld tudományosan igazolt életkorát cáfolgatóké, az Izraelben egy szekularizált társa­dalomra a maguk felfogását politikai eszközökkel rákényszerítőké és a terro­ristáké végül is ugyanolyan, mint a töb­bi vallási fanatizmus: anakronisztikus, irracionális és embertelen.