Fordulópont előtt a Közel-Kelet

Dán Ofry*

Amikor e sorok íródnak – február köze­pén – a világ még mindig várakozó ál­lásponton van. Az ENSZ legfelsőbb tes­tületé, a tizenöt tagú Biztonsági Tanács (BT) még mindig hebeg-habog, és nem hoz egyértelmű döntést az iraki ag­resszió megfékezésére. Hans Blix, az ENSZ fegyverzetellenőrző bizottságá­nak főnöke még mindig nem tudott dű­lőre jutni, és világosan kimondani a va­ló tényeket, miszerint Száddám Husszein a BT utasításait semmibe vé­ve továbbra is rejtegeti tömegpusztító fegyverzetét.

Ha a nagytekintélyű Blix úr köntörfa­lazás és vazelinba csomagolt okosko­dás helyett végre érthető nyelven be­szélne, akkor az ENSZ testületileg kény­telen lenne érdemi határozatot hozni a környezetét és az egész világot vesz­élyeztető Irak leszerelésére. Ez nem történt meg. Blix úr és Mohammed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója legutóbb is csak kerülgették a forró kását. Arról be­széltek köntörfalazva a BT ülésén, hogy mégiscsak találkoztak valami fokozot­tabb együttműködési hajlandósággal az irakiak részéről, és ezért még nem lehet véglegesen pálcát törni Száddám Husszein rémuralma fölött. Annak ki­hangsúlyozása mellett, hogy „további vizsgálódásokra van szükség”, mielőtt kimondják a döntő szót az Irakban fel­lelhető tömegpusztító fegyverzet ügyé­ben, Blix és Baradei sietve hozzáteszi még: „… és vannak még aggasztó kér­dőjelek az egész ügyben, mert több ve­szedelmes vegyi- és biológiai fegyver­nek, amelyeket a múltban leltároztunk, időközben egyszerűen nyoma ve­szett…”

Az ENSZ két, ellenőrzéssel megbí­zott főembere tehát kicsit megnyugtat, kicsit rémítget, és ami a lényeg: nem beszél világos nyelven. Egész ponto­san: mellébeszél.

Így állt elő a helyzet, hogy a Bizton­sági Tanács ismét mentőövet dobott Száddám Husszeinnek. A világszerve­zet legmagasabb fóruma, amely, mint a neve is mutatja, a biztonságért fele­lős világszerte, megint elodázta alap­vető kötelessége teljesítését, és nem mondta ki – amit a Közel-Keleten min­den óvodás gyerek is tud -, hogy Irak csak packázik az ENSZ ellenőreivel, és továbbra sem hajtja végre a BT 1441. számú határozatát. Az ENSZ impotenci­ájának eredőjeként Száddám Husszein önkéntes szekértolói gyakorlatilag Amerikának is megkötötték a kezét. Egyelőre. Ebben a nemzetközi konstel­lációban Amerika is hangot változtatott – kényszerűségből. Az amerikai diplo­mácia most már csak arról beszél, hogy Irakot „súlyos következmények” fenyegetik, ha azonnali hatállyal nem működik együtt az ENSZ fegyverzetel­lenőreivel. Mint a kámfor, úgy tűnt el az amerikai szövegezésből a “háború” írmagja is. Egy nappal a világ hatszáz városát elöntött háború-ellenes tüntetéssorozat nyomán az amerikai Góliát arra kényszerült, hogy a korábbi nagy dobpergés helyett a hárfa húrjait pen­gesse, a véreskezű Száddám Husszeint oltalmazó háborgó nemzetközi közvé­lemény lecsillapítására.

*

Ha van valaki, aki valóban ismeri és érti az amerikai hadvezetés gondolat- menetét, igazi terveit az iraki veszede­lem felszámolására, akkor az maga az izraeli katonai agytröszt. Izrael tábor­nokai a legszorosabb kapcsolatban vannak a Pentagon, az amerikai ha­dügyminisztérium és a CIA (az ameri­kai Központi Hírszerző Szolgálat) leg­magasabb rangú irányítóival. Izrael ki­fejezett ígéretet kapott – egyenesen George W. Bush elnök utasítására -, hogy amennyiben sor kerül az Irak el­leni angol-amerikai katonai csapásra, Izrael lesz az első, amelynek felelős vezetőit időben értesítik, hogy az izra­eli kormány, illetőleg a zsidó állam védereje a lehetőség szerint a leggyors­abban képes legyen megtenni a szük­séges intézkedéseket.

Természetesen, nem csak vészhely­zet idején van és lesz együttműködés, információcsere az Egyesült Államok és Izrael között. Izraelt a közbeeső időszakban is folyamatosan tájékoz­tatja szövetségese.

Amerika eddig már több mint 150 ezer állig felfegyverzett, első vonalbeli frontkatonáját vonta össze Irak határa­inál, a Perzsa-öböl térségében. Szinte semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy ha – és amikor – támadásba lendül ez a félelmetes erejű hadigépezet, Irak ellenállása napok, vagy legfeljebb né­hány rövid hét alatt megtörik. Az ame­rikai hadászati technológia olyan esz­közöket vonultatott fel és tart bevetés­re kész állapotban Irak határainál, amelyekkel szemben talán egyetlen ország sem képes szembeszállni. Semmiképpen sem Száddám Hussze­in, a „bagdadi hóhér” mai Irakja. Az amerikai bombázók lézersugarakkal és műholddal irányított „okos” bom­bái ma tízszer-hússzor eredményeseb­bek, mint tizenkét évvel ezelőtt, az 1991-es Öbölháború idején.

Az izraeli hadvezetés értesülése sze­rint az amerikai haderők a támadás első két-három napja alatt legalább öt­száz nehézbombázóval fogják Bagdadot megszakítás nélkül támadni. A cél? Megtörni az iraki főváros körüli védőgyűrűt, ahová Száddám Husszein az elmúlt hetekben hatalmas erőket helyezett át Irak nyugati, sivatagi ré­széből. Arra is ígéretet kapott Izrael, hogy az amerikai haderő nehézbom­bázókkal, irányított rakétákkal és más eszközökkel – amelyeknek részletezé­se a jelenlegi stádiumban nem kívána­tos – mindent elkövet, hogy a háború első szakaszában megsemmisítse az Izraelhez közel eső térségében rejte­getett Scud rakétaütegeket. Izrael szá­mára ugyanis első sorban ezek a föld­-föld ballisztikus rakéták jelentenek ve­szélyt. Ugyanúgy, mint az előző Öböl­háborúban, amikor Irak nyugati térsé­géből összesen 39 Scud-rakétát lőttek Izrael területére. Ezt az iraki veszélyt Áriel Sáron miniszterelnök, nyugal­mazott tábornok, aki évtizedeken át Iz­rael egyik legendás hadvezére volt, mi­előtt a politika mezejére lépett, tisztá­ban van az amerikaiak ígéreteivel és le­hetőségeivel. Ennek ellenére, az ő személyes utasítására és az izraeli biz­tonsági kabinet jóváhagyásával a Cáhál, Izrael védereje mindent megtett, hogy felkészülten fogadjon bármilyen fejleményt, nemcsak Sáron, de Binjámin Netanjáhu külügyminiszter és Sa­ul Mofáz hadügyminiszter is több alka­lommal hangoztatták az elmúlt hetek­ben, hogy Izrael a felkészült minden es­hetőségre, és amennyiben „tűrhetetlen támadás” érné Irak részéről, habozás nélkül élni fog az önvédelem jogával, nem úgy, mint 1991-ben, amikor Was­hington kifejezett kérésére-nyomására Izrael passzív módon tűrte a Scud-rakéták becsapódását, és nem vetette be készenlétbe helyezett repülős egysége­it, válaszul az iraki támadásra.

Ma, 2003 elején alapvetően más a helyzet. Igaz ugyan, hogy Amerika ma is szeretné jó előre biztosítani, hogy háború esetén Izrael nem avatkozik be a harcokba, de Sáron nem vállalt egyértelmű elkötelezettséget arra, hogy Iz­rael minden körülmények között „jó gyerek” lesz. Ebből következik, hogy Izrael – amint ezt illetékes miniszterei, szóvivői az utóbbi hetekben többször hangsúlyozták – fenntartja magának az önvédelem jogát. Ez azt jelenti, hogy Izrael választja meg magának, mikor és milyen iraki provokációra válaszol. Úgy is kifejezhetnénk ezt, hogy Izrael csakis saját, jól felfogott honvédelmi érdekei alapján fog cselekedni Irak ellen. És ha szükséges lesz, akkor Izrael minden rendelkezésére álló eszközzel – és ilyen sok van! – megtorol egy eset­leges iraki konvencionális, vagy nem konvencionális támadást. Az erre vo­natkozó döntés – és ezt nem győzzük eléggé hangoztatni – a tényleges ese­mények, fejlemények alapján szület­het csak meg.

Saul Mofáz hadügyminiszter úgy vé­li, hogy az amerikaiak által, a már fen­tebb említett okoknál fogva meghirde­tett újabb türelmi idő legfeljebb két-három hétig tarthat. Az izraeli hadvezetés azt feltételezi, hogy az Irak ellen­es amerikai támadásra február végén, március elején kerül sor. Ennek ellen­ére az izraeli véderő már elhelyezte az ország különböző részein a korsze­rűbb Patriot rakétákat, amelyek alkal­masak arra, hogy nemcsak támadó re­pülőgépeket, de esetleg az Irakból ér­kező Scud-rakétákat is megsemmisít­senek, még mielőtt azok célba érné­nek. A közelmúltban az izraeli légelhá­rítás kéthetes hadgyakorlatot tartott ezekkel a Patriot-rakétákkal. Összesen 14 rakétát lőttek ki és kivétel nélkül valamennyi célba talált.

A Patriotok mellett Izrael bevetésre kész állapotba helyezte a Chéc (Nyíl) óriásrakétákat Éjn Semer kibuc köze­lében és a Negevben, az ország déli térségében. A Chéc-rakéták az egye- düliek, amelyek a föld sűrű légkörén kívül is képesek megsemmisíteni a támadó Scudokat.

Végül, de nem utolsósorban, meg kell említeni magát az izraeli légierőt is, amely – az amerikai hadvezetőség szerint is – legjobb a világon. Izrael­ben a légierő feladata a Patriot- és a Chéc-rakéták kezelése – mint minde­né, ami a levegővel kapcsolatos. Izra­el hosszú karját, a legendás légierőt, amely a létező legjobb amerikai harci ­gépekkel rendelkezik, már február el­ső felében maximális készültségi álla­potba helyezték. A készültség olyan magas fokú, hogy egyes repülő rajok­ban a pilóták éjjel-nappal a gépekben tartózkodnak, s így parancsra másod­percek alatt fel tudnak szállni feladata­ik végrehajtására. Nem véletlenül mondta Saul Mofáz hadügyminiszter – egy éve még a hadsereg vezérkari fő­nöke -, hogy nincs még a világon egy állam, amelyet olyan hermetikus védő­háló venne körül, mint Izraelt.

Az izraeliek tudják ezt. Az ország­ban nincs pánik, jóllehet még a gyer­mekek is tisztában vannak azzal, hogy fennáll a gyilkos iraki támadás veszé­lye, ha az amerikaiak lesújtanak a „go­noszság tengelyéhez” tartozó Irakra.

Saul Mofáz február második felében a következő pontokban határozta meg a vezérkar értékelését és állásfoglalá­sát az iraki helyzettel kapcsolatban:

Az amerikaiak iraki hadjárata „nem a mi háborúnk”, és nem is áll szándékunkban abba bármilyen mó­don belekeveredni;

Az Izraelre leselkedő veszélyek, beleértve az iraki rakétatámadást is, viszonylag csekélyek, de Izrael min­den szempontból felkészült bármely fejleményre;

Izrael légiereje minden eshetőség­gel számolva képes betölteni feladatát ellenséges légitámadás visszaverésére;

Jóllehet a palesztin terror motivá­ciója változatlan, ám – a hatékony iz­raeli elhárítás következtében – lehető­ségeik lényegesen csökkentek. Egy esetleges iraki háború esetén sem vár­ható a terrortevékenység hirtelen fel­lángolása;

Sáron miniszterelnök tanácsadóinak egy része szentül hiszi, hogy gyökere­sen megváltozik a Közel-Kelet egész politikai arculata, ha felszámolják Száddám Husszein rezsimjét, avagy legalább őt magát eltávolítják a hata­lomból. Ebben az esetben Jeruzsá­lemben számolnak a dominó-elv érvé­nyesülésével. E koncepció híve Efrájim Hálévi, az izraeli Nemzetbiztonsá­gi Tanács elnöke is, aki korábban a Moszád főnöke volt, és jelenleg Sáron miniszterelnök egyik legközelebbi bi­zalmi embere. Izraeli szakértők sze­rint Száddám Husszein bukása előbb- utóbb Jásszer Áráfát karrierjének is a végét jelenti. Ez annál is inkább ké­zenfekvő, mert amióta zátonyra futott az úgynevezett Camp David-i konfe­rencia, amelyet 2002-ben Bill Clinton akkori elnök hívott össze, a palesztin vezető nyíltan a terror alkalmazásához tért vissza. Mint a „régi szép időkben”, amikor még a Fátáh terroristáinak bandafőnökeként ő volt a terror egyes számú nemzetközi jelképe.

Ha tehát bukik Száddám, az izraeli­ek számolnak azzal, hogy Jásszer Árá­fát is valamilyen módon a történelem süllyesztőjébe kerül. Nem zárják ki an­nak a lehetőségét sem, hogy az iraki rémuralom felszámolása nyomán ha­sonló sorsra jut Naszrallah sejk, a Hezbollah nevű terrorszervezet esze­veszett gyűlöletet sziszegő vezetője, aki Libanonból „terjeszti a tant”, és uszítja fanatikus híveit.

Egy bizonyos: ha a több mint másfél éve húzódó angol-amerikai készülő­dés után George W. Bush az ENSZ Biz­tonsági Tanácsának zöld fénye nélkül is parancsot ad az Irak elleni támadás­ra, a Közel-Kelet, és benne Izrael, so­ha többé nem lesz az, ami előzőleg volt. Izraelben remélni szeretnék, hogy a változások a térség népeinek békés együttélését szorgalmazó erők megizmosodását szolgálják majd.

* A szerző a Tel-Avivban megjelenő Új Kelet főszerkesztője, a Hatnapos Háborúról szóló „Izrael győzedelmes hat napja” című könyv szerzője. Cikkét a Szombat felkérésére írta február harmadik hetében.