Csodavárók és a gyerekeknek mesélő öreg templomszolga

2007. június 11. Az idén lenne százéves Ámos Ungár Imre festőművész. Ebből az alkalomból rendezett emlékkiállítást műveiből a Magyar Zsidó Múzeum.  Ámos nem zsidó festőnek indult, a harmincas évek üldözéseiben lett azzá

	Anna Margit és Ámos Imre

Két festmény: a pusztai vándorlásra emlékeztető Szukkot ünnepének és az elhunyt édesanyának emléket állító kép határozza meg a kiállítás hangvételét. A zsidó vallás és a család, az otthon adta biztonság szemben a külvilágból érkező veszedelmekkel. “A vallás, a szülői és nagyszülői ház légköre, a kállói csodarabbi élő legendája, a haszid zsidó világ életre szóló, világlátását meghatározó élményként szolgált” Ámos Imrének – írja a katalógus bevezetőjében Gábor Anna, a kiállítás kurátora. Megállapítja: “Ámos nem zsidó festőnek indult – a harmincas évek, az üldözések során lett azzá. Kezdetben még csak nem is profetikus magatartás vezette, hanem valamilyen érzelmi és intellektuális érdeklődés, csak évek múlva, monumentális hatású rajzaiban vált a megkínzott nép szószólójává.”

A kiállítás három nagy egységre bontva kíséri végig az Ungár Imrének született, az Ámos nevet – a bibliai Ámosz prófétáét – később felvevő művész életútját. Már a korai műveket felsorakoztató első teremben érezhető az a felfogás, amelyet Ámos Imre így foglalt össze naplójában: “Nem lefesteni akarok valamit, hanem a tárggyal, figurával asszociált emlékképek összességét akarom belesűríteni a képfelületbe (…) Bizonyos spirituális jelleget szeretnék belevinni minden dolgomba.” Ezt a spirituális jelleget mutatja a főiskolai évek alatt készült Csodavárók (1932), ezt sugallják a Nabik, különösen a Maurice Denis világa által ihletett alkotások “távolba néző” alakjai: Asszonyok (1934), Kagylószedők (1934), Asszonyok a forrásnál (1935), Szőlőevő (1933). Mintha a mitológiából léptek volna elő mindnyájan.

	Ámos Imre: Kagylószedők (1934)

Állandóan visszatérő témát ad a gyerekkor és a szülőföldön, Nagykállón látott tárgyak és figurák emléke. A dédanya tükre, mellette a falon a zsidó szombat kegyszere, a fonott gyertya, egy békés falusi utca, a gyerekeknek mesélő öreg templomszolga, a kabbalista. Itt jelenik meg először festményen egy férfialak feje fölött az Ámos Imre képein és grafikáin később sokszor megjelenő Angyal. A harmincas évek második felében a korábbi sejtelmesség azonban borzongató elemekkel telítődik. Egy nagy tükörből holtak lépnek elő, az estében vérvörös kontúrok fognak körül embert és állatot, egy 1938-as festményen holtak fekszenek egymás hegyén-hátán, vérbe fagyva. Látomás? Az elkövetkező borzalmak megsejtése? A kiállítótér utolsó két termében a Sötét idők című sorozat képeit, az 1940 és 1944 között készült festményeket és vegyes technikával készült képeket állították ki, valamint válogatást a gazdag grafikai anyagból. Ebben a korszakban újra nagy hangsúlyt kap a szülőföld emléke (Házak és fák, 1939) és az egymást támogató szerelmes szolidaritás (Festő és festőnő, 1940). A grafikák között több változatban tér vissza 1939-től Jákob víziója a mennybe vezető lajtorjáról, az oltalmazó Angyalokról. Egy 1939-ben készült, megdöbbentő tusrajz pedig az elképzelhetetlent vetíti előre. Meggyötört arcú ember kabátjának jobb oldalára sárga folt varrva.

A kiállítás rendezőjének szándéka szerint Ámos Imre életművének majdnem minden fontos szakasza jelen van a kiállításon. Tudatos döntés, hogy a szentendrei képek hiányoznak. Szentendrén ugyanis, reméljük, 2007 végén végre újra megnyílik a felújítás miatt régen bezárt Ámos Imre–Anna Margit Múzeum, ahol bizonyára bőséges válogatást látunk majd belőlük.

Ámos Imrét korán felfedezték, sikereket is aratott – 1934-ben első díjat nyert a Szinyei Társaság által megrendezett Fiatalok Tavaszi Szalonján, 1935-ben gyűjteményes kiállításon mutatkozhatott be Remsey Jenővel és két grafikussal az Ernst Múzeumban –, mégis évekig nyomorgott.

“A zsidó misztika által áthatott képeit” 1936-ban kezdte festeni. Régi vágya teljesült, amikor 1937-ben feleségével, Anna Margit festőművésszel kiutazhatott Párizsba, és találkozott Chagall-lal, akinek a műveit folyóiratokból már ismerte. Chagall elismerően nyilatkozott mindkettőjük munkáiról, és azt tanácsolta, maradjanak Franciaországban. Csakhogy nem volt miből. Három hónap múlva hazajöttek. Itthon az első zsidótörvény meghozatalától, a háború közeledtével bezárultak előttük a nagy kiállítótermek. Ámos Imrét négyszer vitték el munkaszolgálatra. Harmadszorra Ukrajnába. Onnan súlyos betegség után 1943-ban még visszatért, és Szentendrén dolgozott is. A teljes Biblia illusztrálását tervezte, de csak az Apokalipszis-sorozat darabjait tudta befejezni. Újra elhurcolták. Jászberényből és Szolnokról küldött levelezőlapokat. Utoljára 1944. július 10-én. Németországban halt meg, ismeretlen körülmények között. Vázlatfüzetei közül az utolsó, a Szolnoki vázlatkönyv, amelybe “rajzjegyzeteit” gyűjtötte, megjelent a Corvina, valamint a Múlt és Jövő kiadásában.

	Ámos Imre: Apokalipszis (1943)

Ámos Imre nemcsak festett és rajzolt, hanem verseket is írt, és 1935-től vezetett rendszeresen naplót. “Önkifejezési kényszere nem pusztán a »szeretném magam megmutatni« vágyából, de közléseinek felismert súlyából is adódott – írta róla Egri Márta, életművének alapos ismerője. – Dokumentum értékű naplójegyzetei így történelmi jelentőségűek is mindamellett, hogy érzékletesen leírják műveinek hangulati-érzelmi ösztönzőit.” Mintha róla írta volna Weöres Sándor: “Alattad a föld, / Fölötted az ég, / Benned a létra.”

Magyar Zsidó Múzeum:
Ámos Ungár Imre-emlékkiállítás
A kiállítás megtekinthető 2007. október 7-ig 

Ferch Magda 

(Forrás: www.magyarhirlap.hu)