Csoda a Sínai-félszigeten
ELSŐ ÍZBEN RENDEZTEK izraeli filmnapokat Budapesten, s ha a Vasmadarak című koprodukciót nem számítom (márpedig nem szívesen számítanám), akkor magyarországi mozinézőként először találkozhattam izraeli filmekkel, öt darabot láttam, valamennyi a nyolcvanas években készült. Kezdjük a végén:
A Nyárvégi blues (rendezte: Renen Schorr) képsorai amatőr felvételeket imitálnak, ami rímel a tartalommal: a történet szerint a filmet egy leendő filmrendező forgatta, valamikor 1970 nyarán, frissen érettségizett osztálytársairól. A középpontban három fiatalember alakja áll. Egyikük már a kezdet kezdetén kézhez kapja behívóját, hogy aztán barátai hamarosan a halálhíréről értesüljenek. A film szolid pacifizmusának a másik két fiú a hirdetője. Az „anarchista”, aki háborúellenes jelszavakat fest a falakra, ám végül maga is bevonul, és a „zenész”, aki háborúellenes musicalt állít a gimnázium színpadára, de a bemutatót nem tartja meg. A musicalnek csak a próbáit látjuk, ami Schorrnak lehetőséget nyújt arra, hogy ne kelljen a Hair-párhuzamokat végigvinnie. Így nyitva marad a kérdés: mi a viszony a filmbeli film szándékos amatörizmusa és a film egészének amatőrizmusa között, továbbá a filmbeli musicalben ábrázolt szituáció és a Hairben ábrázolt szituáció között.
A Tel Aviv-Berlin (rendezte: Tzipi Trope) hőse egy Auschwitzot túlélő berlini születésű férfi, aki Tel Avivban családot alapít, de – a freudi értelemben vett regresszió iskolapéldájaként, egy precíz dramaturgiai gépezetnek engedelmeskedve – két, egyként a múltba vesző szakadékba zuhan bele egyszerre. (Pályáját szép, kemény vágások és színpadias beállítások jelzik.) Elfojthatatlan vágyai a német kultúra, a gyerekkor felé vonzzák. Egyre jobban elidegenedik izraeli „őshonos” feleségétől, mígnem szenvedélye egy véletlenül megpillantott berlini nőre vetül rá. Szörnyű auschwitzi élményei pedig egy zsidó kápóban inkarnálódnak, aki szintén Tel Avivban éli szelíd, békés polgári életét. A kétfajta érzelem – pszichoanalitikai nézőpontból teljesen korrekt módon – egymásba játszik, egymást erősíti, s a kilengések egyre nagyobbak. A megoldás nem tragikus, de heppiendnek se nevezhető. A berlini nő alkalmatlannak bizonyul a szerelemre (ismét kísért a múlt), a kápó öngyilkosságot követ el. Az eredmény: csöndes melankólia. Orvosilag igazolható, de a filmen túlságosan kiszámítottnak hat.
A Sztálin tanítványai (rendezte: Nadav Levitan) a Nagy Tanító halálának napjaiban és a rá következő években játszódik egy kommunista kibucban. A film első percei érzékletes képet festenek egy, a cseh újhullámos filmek légkörét idéző, de sokkal kevésbé kesernyés hangulatú, inkább légiesen, játékosan abszurd világról. Három mesebeli, Sztálin-bajuszú cipészmester: öntudatlanul-önfeledten jóságos haszid mesteremberek is lehetnének. Hallgatják a moszkvai rádiót, orosz mozgalmi dalokat dúdolnak, s közben szorgosan jár kezükben a kalapács. Szelíd, gyermeteg béke honol a kis műhelyben, kint ragyog a délszaki nap, hajladoznak a gyümölcsfák a szélben. De a kis faluba is betörnek a nagyvilág hírei. Előbb a jóvátételről való értesülés osztja meg a közösséget, majd ideológiai egységük virágokból, léggömbökből, konfettiből épült falát bontja meg a kelet-európai szocialista országok „bonyolult helyzete”. A három cipész levágatja a bajszát, de az első szovjet űrhajót együtt lesik a csillagos égen szellemi vezetőjükkel, a Csehszlovákiában hosszabb börtönbüntetést szenvedett, de régi elveihez hűségesen ragaszkodó elvtárssal, helyesebben „cionista kémmel”. Kár, hogy a film életképekre szakad szét, s hogy fokról fokra meglehetősen súlytalan paródiává változik át. A kezdetek ennél jóval többet ígértek.
Egy nagyon szép, valamint egy emlékezetesen jó film maradt még hátra.
Az Egy nyár Aviyával (rendezte: Eli Cohen) ugyanúgy egy kibucban, az ötvenes években játszódik, mint a Sztálin tanítványai, és ugyanúgy egy túlélő beilleszkedési nehézségeiről szól, mint a Tel-Aviv-Berlin. A kibucban félig-meddig kitaszított, épphogy csak megtűrt személyként él az időről időre kórházi ápolásra, idegkezelésre szoruló középkorú asszony, akit lánya, Aviya nézőpontjából látunk. Cohennek a szűkszavúság, egy beszéd előtti, intenzív képnyelv használata a legfőbb erénye. A színészi játék rendkívül kifejező. (Az asszonyt alakító Gila Almagor azonos a forgatókönyv alapjául szolgáló önéletrajzi regény írójával. A filmben a saját édesanyjának a szerepét játssza el.) A kompozíció ugyan kissé ingatag – például eldöntetlen marad, hogy a kitaszítottság állapota milyen motívumokra vezethető vissza -, de a melegséget és egyfajta meghitt szomorúságot árasztó színészi játék, a pasztell tónusok sok mindenért kárpótolnak.
Az Avanti Popolo (rendezte: Rafi Bukaee) érzésem szerint toronymagasan kiemelkedik az „ötös mezőnyből”. Teljesen képtelen, bolondos mesejáték, azaz a valóság művészi „meghosszabbítása”, csoda – nem Milánóban, hanem a Sinai-félsziget szikrázó sivatagjában, a vakítóan kék ég háttere előtt. Éppen vége van az 1967-es arab-izraeli háborúnak. A tűzszünet érvénybe lépett. Két arab katona menekül a Szuezi-csatorna felé. Fegyverüket elhányták, fanatikus parancsnokuktól megszabadultak, halott társukat becsülettel eltemették. A szomjúságtól elgyöngülten egy halott ENSZ-katonára bukkannak, akinél semmi más nincs – mint egy üveg konyak. Két tökrészeg arab kóvályog a sivatagban. Ez olyan, mint egy vicc. Izraeli őrjáratba ütköznek – de az izraeliek az istennek se akarnak foglyokat ejteni. Az egyik arab, aki a polgári életben színész volt, és Kairóban Shylock szerepét alakította, most vízért rimánkodva ezekkel a klasszikus veretű szavakkal fordul az izraeliekhez: „Zsidó vagyok.” (S folytatja a monológot.) Ez egy olyan vicc, aminek a poénján bizony nem a nevetéstől könnyeztünk. Bukaee filmjében a „zsidó” szónak, amit egy Shylockot alakító tökrészeg arab ejt ki a száján, felejthetetlenül sok szólamú zengése van. És aztán a három izraeli és a két arab együtt vonul a sivatagban az Avanti Popolót énekelve, és a rádióadón a Radio Monte Carlo szól, és a Nap vörösen izzó korongja éppen lenyugszik, és már csak öt fekete alak kontúrja rajzolódik ki a horizonton … Szépség és balgaság. Aztán győz a realitás, a csoda szertefoszlik. De az már egy másik történet.
Koppány Márton
Címkék:1990-05