Csernovci, az áldott város
Amikor a csernovci forgatást a nyakamba varrták, nem sok fogalmam volt arról, hova megyek. Tudtam, hogy Bukovina anno, a Monarchia alatt igazi multikultúrhely volt, a nevezetes Csernovciban egymás hegyén-hátán éltek zsidók, lengyelek, szászok, magyarok, örmények, románok, ruténok, ukránok és még ki tudja, hány náció, de legtöbb a zsidóból volt, nem véletlenül nevezték a várost a Prut-parti Jeruzsálemnek (azóta jártam Jeruzsálemben is, és hiába erőltettem a témát, senki sem mondta, hogy Jeruzsálem a sivatagszéli Csernovci, de hát mindent ott sem tudhatnak), szóval a töméntelen zsidó ellenére sem volt antiszemitizmus, ami már önmagában is mitikusan hat, de azért az ember elfogadja, mert jólesik ilyeneket hallania. Bukovinát azután megkapták a románok, ami akkoriban még nem sokat rontott a helyzeten, csodarabbiban nem volt hiány, teljes gőzzel üzemeltek a jesivák, majd’ minden utcára jutott egy zsinagóga, a központban domborítottak a zsidó művelődési házak, színházak, kóser mészárszékek, valamint ekkoriban született Csernovciban Paul Celan, akinek a költői nagyságát már néhányan megközelítették… Azután jött a háború, a soá, majd a szovjet, mindegyikben körülbelül ugyanannyi köszönet volt, vagyis jó nem történt.
Elindultunk tehát Csernovciba, amely napjainkban ukrán felségterületen található, hogy a Tranzit című tévémagazinban bemutassuk, milyen ma zsidónak lenni a legendák városában. Az első információkhoz éjfél körül jutottam, amikor is két suttyó rendőrgyerek megállított az országúton, és nyilván nyerészkedési szándékkal felhívták a figyelmünket arra, hogy a rendszámot megvilágító izzó kiégett. Szó szót követett, mire kiderült, merre tartunk, zsernyákunk gondolkodás nélkül rávágta, hogy jó kis zsidó hely. Bambán nézhettem rá, mert folytatta: „Tudom én, hogy a zsidók mind hazamentek Izraelbe, de a szellemük ott maradt, az egész város abból él, hogy Kelet-Európa legnagyobb bazárjában seftel.“ Szépen vagyunk a sztereotípiákkal, gondoltam magamban, de a fizetést végül is megúsztuk. A csernovci bazár máskülönben tényleg nem mindennapi látvány, ott randevúzik a kelet felé igyekvő szlovák, magyar, lengyel és isztambuli bóvli a nyugatra szánt, távol-keleti hamisítású hájtek háztartási elektronikával. Szomorúan jelenthetem, hogy az ottani zsidóknak semmi közük ehhez a bizniszhez.
A három maradék
Az első zsidóval – bármily különös is – a zsinagógában találkoztunk: pajesza volt, kalapot és kaftánt viselt, és mindehhez lehetett vagy huszonkét éves. „Kevesen vannak, de komolyan veszik magukat” – futott át az agyamon, s csak akkor fogtam gyanút, amikor megszólítottam és egy szót sem tudott oroszul. A kollégájával együtt egy jeruzsálemi jesivából zavarták őket Csernovciba, hogy az őszi ünnepek idején segédkezzenek a derék, de a foglalkozásához képest alaposan aluliskolázott rabbinak. Noih Kofmanszkij, mert így hívták a rabbit, őszes szakállát sűrűn simogatva nyilatkozott a hazai közszolgálatinak, mellesleg kivételesen hálás interjú- alanynak bizonyult: intelligens, gyors és szellemes válaszai hallatán tudtam, hogy a kötelező penzumnak legalább a felét már leforgattuk. Utána, privátim, még megtudakoltam tőle, hogy mégis, hol csoportosul a többi zsidó, ha sábeszkor csak tíz-tizenöt öreg látogat a zsinagógába, mert azért az ünnep bejövetele előtt jó volna előkeríteni a nevezetes írót, Joszif Burgot és néhány más világi személyiséget. Kofmanszkij, aki addigra már olyan bizalmas viszonyba került velem, hogy megmutatta, hova illik elhelyezni a zsinagógának szánt támogatást, felvilágosított, hol lehet akut fertőzés veszélye nélkül étkezni a városban, valamint elárulta, hogy a kaftánja nem is igazi, hanem a Május 1. Ruhagyár terméke, szóval, amikor a többiek felől érdeklődtem, tekintete gunyorosra váltott, és tudatta velem, hogy a szombat miatt ne aggódjak, azok ott ugyanolyan szombatszegő álzsidók, mint jómagam.
A nemrégiben reprivatizált zsidó kultúrotthonban másnap valóban lázasan szegték a szombatot. Joszif Burg, a jiddis nyelvű irodalom utolsó mohikánja az irodájában éppen sajtó alá rendezgetett valamit, továbbá a gyógyszersegélyért folyamodók hadát irányította a megfelelő szobába. Gyorsan tisztázódott, hogy itt ő a három maradék őscsernovci egyike, s mint ilyen, a legmegfelelőbb interjúalany; teljesen felesleges volt arra az álrabbi Kofmanszkijra pazarolni az időnket, mondta, mert ő csak egy fizikus, aki a helyi hadiipar felszámolása után ébredt rá, hogy egy rabbi veszett volna el benne, ha nem eszmél idejében. Egy emelettel lejjebb a zsidó önsegélyező egylet elnöke, Efim Piszarenko fogadta a klienseket, akik háborús történeteket meséltek neki a csernovci gettóvilágból, amire ő körülményesen kifejtette, hogy népünk eddig is sokat szenvedett, de a megpróbáltatások még nem értek véget, mert az energiaárakat újra emelik, egy nyugdíjból cirka húsz kiló cukorra futja, a kassza pedig tök üres, egy fillér segélyre nem futja. Elmesélte, hogy amióta mindenki kivándorolt, „az összes magatehetetlen nyugdíjas rájuk maradt”, és hiába ingyenkonyha, ápolónők és nyugati segélyek, az egyetlen reális céljuk, hogy Csernovciban zsidó ne haljon éhen és fagyjon meg a télen. Kíméletlen kontraszelekció; aki életképes: elmenekül, aki nem: marad, és az eltávozok semmit sem tesznek az otthon maradottakért. Az egyre gyérülő nyugati segélyekkel főleg használt ruha érkezik, amivel nem sokra mennek. A németek is csak egyszer küldtek pénzt a háború kárvallottainak, azóta semmi.
Mindenki kivándorolt, tehát maradt hatezer
A földszinti irodába este jutottunk csak be, ott mintha tartották volna a szombatot. A kamera körül rögtön nagy lett a nyüzsgés, hirtelen mindenkiről kiderült, hogy igen fontos szervezet képviseletét látja el, s nagy hiba lenne megfosztani magunkat a nyilatkozatuktól. Egyedül Ira Bojka, a vasárnapi iskola igazgatója nem nyomult, mert éppen faxolni próbált Berlinbe Dalos Györgynek. Kiderült, hogy hazánk jeles kultúrintézet-igazgatója valamikor járt Csernovciban, valamivel elbájolhatta a helyieket, és azóta nemzeti hősként tartják emlékeztükben. A kamera jelenléte tehát egy pillanatra elhomályosította Dalos dicsőségét, beszélgetőtársaim, Glikstern, Berg és a többiek – ki az izraeli információs központtól, ki a Szohnuttól, ki önmaga képviseletében – egymás szavába vágva magyarázták, hogyan is van ez a dolog a kivándorlással, miért lehetséges, hogy még mindig hatezernél is több zsidó él Csernovciban, amikor papírforma szerint már mind kivándoroltak.
Ira estére meghívatott bennünket Roza Lvovnához, aki saját elmondása szerint az utolsó csernovci zsidó, mert az a nagyképű Burg sem tősgyökeres, az ő szülei is csak valamelyik környékbeli faluból költöztek fel. Itt végre nyugodtan beszélgethettünk Irával is, mert az öregasszony kotnyeles volt ugyan, de legalább nem tolakodóan izgága, mint a hivatalnokok az irodában. A rejtély végre tisztázódott: úgy utazhattak el Csernovciból Izraelbe többen, mint ahányan eredetileg a várost lakták, hogy valamilyen kideríthetetlen oknál fogva, talán a város zsidó hagyományaira való tekintettel, innen hamarabb kaptak kivándorlási engedélyt a zsidók, mint a Szovjetunió bármely más városából. Ezért az egész birodalomból folyamatosan költöztek be, majd szivárogtak ki az óhazába a zsidók. S hogy miért olyan nagy cucc őseredeti csernovcinak lenni? Hát éppen ezért, mert a bukovinaiak mind Izraelben élnek, saját lapot adnak ki jiddis nyelven (Roza Lvovnának alanyi jogon jár), a jelenlegi pár ezer csernovci zsidó mind olyan betelepült, aki bénázott, és nem volt képes kikavarni magának a kitelepülő-vízumot. Hát szóval így.
Akik viszont maradtak – mondja Ira -, igen intenzív zsidó életet élnek, és mintegy osztódással szaporodnak. Kinél ne kerülne elő Csernovciban egy zsidó dédi vagy üki, akire hivatkozva be lehet íratni a gyereket a környék legszínvonalasabb iskolájába, ahonnan a pulya ráadásul komplett zsidóként kerül ki? A szülő Ukrajnában úgysem tud mást biztosítani a gyerekének, legalább ad neki egy esélyt egy választási lehetőséget. Ebben a városban zsidónak lenni egyáltalán nem kínos, nem kell rejtőzködni, a gyerekek büszkén vállalják a zsidóságukat. Antiszemitizmus újabban csak egyetlen téren tapasztalható, a gazdasági életben: egy olyan országban, ahol gyakorlatilag senki sem fizet adót, külön figyelmet fordítanak a zsidó származású üzletemberekre, akiknek – szerintük – mindig van miből tejelniük az államnak.
Már megint ezek a sztereotípiák, jutott újból eszembe. Lehetséges lenne, hogy bennünket nem egy mezei rendőr akart levenni a kiégett izzóért, hanem maga az ukrán állam, vagy legalábbis az a része, mely kívül esik Csernovcin? Mindegy, úgysem fizettük ki, mint ahogy le merném fogadni, hogy ezek a vállalkozók sem fizetnek több adót attól, hogy rájuk szállt a helyi APEH. Végső esetben elmennek, mint ahogy mi továbbálltunk egy határral. Persze ez a Csernovcin kívüli Ukrajna nem ismerheti azt a szentenciát, amit Kofmanszkij álrabbitól hallottam: „Azok a helyek áldottak, ahol zsidók laknak, ahonnan a zsidók menekülnek, azok a helyek gyűlöletesek az Úr szemében.”
Címkék:1996-01