Csendes harc a Templomhegyért

A jeruzsálemi Templom­hegyen, ahol hajdan a zsidóság szentélye állott, ma pedig az iszlám két nagy­fontosságú mecsete található, harminc éve változatlan, hallgatólagos megegyezésen alapuló status quo van érvényben: a területet jogilag Jordánia fennhatósága alatt áll, a palesztinok áhítoznak rá, a legtöbb ortodox zsidó pedig – a hely szentsége miatt – a lábát sem teszi oda.

A változások azonban érlelőd­nek. A palesztin állam meg­valósítására törekvő Jasszer Arafat igyekszik kitúrni a Jor­dánokat, egyre több zsidó pedig saját történelmi jogát hangoztatja. Félő, hogy az egymással szembenálló követelések ezt a területet, – mely már amúgy is a régió legérzékenyebb pontja, – valósá­gos tűzfészekké változtatják.

A múltban a Templomhegy látszólag marginális, valójában inkább érinthe­tetlen kérdés volt a vallásos cionista közösség számára. Belefeledkezve a te­lepülés-építésbe és félve attól, hogy megszegik a rabbinikus előírást, amely megtiltja a belépést e területre (ahol egykor a Templom belső szentélye, a Szentek Szentje állt), a vallásos cionis­ták egyszerűen megkerülték a problé­mát, a konfliktus megoldását implicite a messiási időkre hagyták. Ez a passzi­vitás megfelelt a Megy muzulmán őrei­nek, akik itt más vallású hívők számára nem engedélyezik az imádkozást.

Ám mostanában az ortodox zsidók hozzáállása kezd megváltozni. Ez ré­szint az évek óta tartó és kiterjedt okta­tómunka eredménye. Vallásos cionis­ták tízezrei, – köztük az államilag szponzorált jesivák hallgatói – vesznek részt előadásokon, diavetítéseken, amelyeket olyan intézmények szervez­nek, mint a Temple Institute, (Temp­lom Intézet). E csoportosulás, melyet a kormány is támogat, jeruzsálemi múze­umában őrzi a Templom hajdani felsze­relésének arany és ezüst másolatait, készen a majdan újjáépítendő Temp­lom számára.

Netanjahu győzelme felfokozta a vá­rakozásokat a status quo megváltozta­tása iránt. Jelenleg a zsidóknak joguk van felkeresni a Hegyet, de tiltott szá­mukra az imádkozás. A kaput az izrae­liek őrzik, de odabenn a muzulmán ha­tóságoké az ellenőrzés. Netanjahu kor­mánya az első, amelynek koalíciós programja burkoltan támogatja a He­gyen való imádkozás jogát, midőn azt ígéri, hogy „garantálja a zsidók jogát az imához minden számukra szent he­lyen.”

A Templomhegy aktivistái július kö­zepén párbeszédet kezdtek az új kor­mánnyal, ami mindeddig példa nélküli. Netanjahu tanácsadója, David Bar-Ilan közölte velük, hogy polgárjogi megfontolásból szimpatizál az álláspontjukkal. „Régebben az emberek csak nevettek, ha szóba kerültünk” – mondja Jiszrael Medad veterán aktivista. „Most komo­lyan vesznek bennünket, egyes vallá­sos cionista körökben nagyon is komo­lyan. “

Azonban – mint az ez év szeptemberi események mutatják – a status quoban történő legcsekélyebb változás is erőszakhoz vezethet. Az 1990 októbe­rében kitört palesztin lázadás a He­gyen, – ahol a kődobálásra válaszul ti­zenhét palesztint öltek meg az izraeli katonák, – azzal az álhírrel kezdődött, hogy a Templom Hegy hívei (Temple Mount Faithful) nevű radikális zsidó szervezet aktivistái jönnek föl imádkoz­ni. Az ez év szeptemberi zavargások ki­váltó oka az volt, hogy a már korábban is használt Hasmoneus-alagút újonan megnyitott bejárati szakasza – palesztin vélemények szerint – túl közel halad az iszlám szent helyekhez

A jelenlegi, konfliktusokkal terhelt légkörben, újabb súlyos zavargásoktól tartva az izraeli kormány aligha akar még egy feszültségforrást a paleszti­nokkal, így nem valószínű, hogy a kö­zeljövőben bármiféle változtatást kez­deményezne a Heggyel kapcsolatban. „A kormánynak nincs szándékában megváltoztatni a status quot” – ígéri Je­ruzsálem polgármestere és Netanjahu bizalmasa, Ehud Olmert.

Ezt 1967 óta minden izraeli kormány jóváhagyta, mióta az, mindössze egy héttel a Hatnapos Háború után, 1967. június 17-én életbe lépett. Az akkori védelmi miniszter, Mose Dajan levette a cipőjét, leült az imaszőnyegre az ezüstkupolás Al-Aksza mecsetben, és közölte a muzulmán küldöttekkel, hogy ők fogják ellenőrizni a Hegyet. Igazából ez volt a palesztin autonómia felé tett első lépés. Azzal, hogy kizárólagos jo­gokat ígért a Hegy ellenőrzésére, Dajan remélte, hogy megelőzheti az arab-iz­raeli konfliktus iszlám-zsidó szent há­borúvá való elfajulását a térség legérzé­kenyebb területén.

A politikai tiltás mindeddig rabbini­kus támogatásban is részesült. A rabbi­nikus tilalom – amely tiltja a zsidóknak a belépést a Hegy bármely részére – ha­gyományos oka a zsidók esetleges bel­épésének megakadályozása a Szentek Szentje területére, ahol az első Temp­lom idején a Frigyláda állt, és ahova csak a főpap léphetett be, évente egy­szer, Jom Kippur napján. De voltak más okai is az óvatosságnak: az a véle­kedés, hogy a messiás előjoga ítélni minden Templommal kapcsolatos kér­désben, valamint a félelem a vérontás­tól, ami könnyen bekövetkezne, ha a zsidók imádkoznának a Hegyen.

Ám ahogy gyengül a politikai korláto­zás a templomhegyi zsidó jelenléttel kapcsolatban, úgy lanyhul a rabbinikus tabu is. A vallásos cionista táboron be­lül erősödik a vélekedés, miszerint a feltétlen tiltás talán túlságosan szigorú. A rabbinátus vezetői évszázadokon ke­resztül egyhangúlag egyetértettek ab­ban, hogy a Szentek Szentje hajdan a mai Sziklamecset területén helyezkedett el, így tehát, érvelnek az aktivisták, a Hegy határainál sétálni, különösen a déli területeken, az Al-Aksza körül, val­lási értelemben „biztonságos”.

Magánszemélyként a legtekintélye­sebb rabbik közül néhányan, – a koráb­bi főrabbit, Mordeháj Elijahut is bele­értve – már engedélyezték a híveknek, hogy felmenjenek a Hegyre, feltéve, hogy azt provokáció vagy demonstráció nélkül teszik és elkerülik a Sziklame­csetet, „A nép tudomására hozták, fele­lősnek érzik magukat azért, hogy ne maradjon zsidók nélkül a Hegy” – mondja Medad. És bár a jelenlegi askenazi főrabbi, Jiszrael Meir Lau nem támogatja a „felmenetelt”, nem is ítéli el, csupán int a tiltott területekre való belépéstől, implicite elismerve, hogy a Hegy néhány pontjának megkö­zelítése halahikusan nem ad okot aggo­dalomra.

A felmenetelt már sok vezető, vallá­sos cionista sem tartja erőszakos csele­kedetnek. Az utóbbi hónapokban mint­egy fél tucat katonai jesivából mentek fel egész osztályok a Hegyre csendben, rabbijaik vezetésével. (Köztük volt Jehuda Amital, a vallásos cionizmus ve­zető békepárti személyisége is.)

A radikális aktivisták számára átme­neti cél csupán, hogy a zsidóknak meg­szerezzék az imádkozás jogát. A végcél a Templom újjáépítése. A zsidók ha­gyományosan naponta háromszor imádkoznak a Templom újjáépüléséért. Ahogy a sabbat és az ünnepek a megszentelt időt jelentik, úgy a Temp­lom jelképezi a megszentelt teret. A ha­gyomány szerint ez volt az a hely, ahol az Isten távoliságát felfüggesztve fel­fedte magát az emberek előtt. „A Templom utáni vágy nem más, mint vágy az Isten és Izrael közötti párbe­széd felújítására” – mondja a nemzeti vallásos párti Hanan Porat, aki a Kneszet Templomhegy-lobbiját vezeti, és aki 1967-ben ejtőernyősként részt vett a Hegy elfoglalásában.

„Nem azt várom el, hogy a rabbinátus kezdeményezze a Templomhegy mozgalmat, csak azt, hogy ne avatkoz­zon bele.” -mondja Porat. „A zsidók a széles néprétegek nyomására fognak visszatérni a Hegyre, nem pedig azért, mert a rabbik összeülnek és ezt elhatá­rozzák. Ebben az ügyben a rabbik fog­ják követni a népet.”