Charta ’91
Régi hagyománya van a magyar politikában a kettős játéknak, a kétértelmű nyilatkozatoknak, az örökös elhatárolódásnak. Igaz, Kossuth szavaival élve az „egzigencziák művészete” mindig tág teret hagyott a lavírozásnak, a többféleképpen értelmezhető kijelentéseknek, csakhogy nálunk az egyes pártok taktikája idővel stratégiává emelkedett, s évtizedeken át lehetetlenné tette az állásfoglalást, távlati koncepciók kialakítását olyan alapvető kérdésekben, mint a magyar függetlenség vagy a nemzetiségekhez és anyaországaikhoz való viszony.
E daliás, dualista időkben az öröklött köntörfalazások és tisztázatlanságok mellé újabbak keletkeztek: elsősorban a liberalizmus és demokrácia körüli tojástáncot, s a vele szorosan összekapcsolódó „zsidókérdést” lehet idesorolni. Miközben felelős magyar politikusok a világért el nem ismerték volna, hogy antiszemiták lennének, szinte minden megnyilatkozásukban arra utaltak, hogy a szabad verseny, a parlamentarizmus és a sajtószabadság csak úgy kívánatos a számukra, ha mindeme vívmányokat a zsidók „nem sajátíthatják ki maguknak”. Erre az elméleti alapra épült a „nemzeti liberalizmus”, a reformkorból származó tiszteletre méltó elveket tendenciózusan továbbfejlesztő programja, mely azonban már az első világháború előtt aktualitását vesztette. A Tisza István nevével fémjelzett korszaknak mindazonáltal még így is a javára írandó, hogy nyílt antiszemita irányzatokat, illetve a faji alapra helyezkedő sajtóorgánumokat kordába szorították, nem engedték számottevő erővé válni.
A világháború, majd a kommün után meghonosodó ellenforradalmi rendszer immár gyökeresen elvetette a liberalizmust maradt a nemzeti, kiegészítve a kereszténnyel és a kurzussal. Ám a kettős játék tovább folyt: kormánytényező továbbra sem vallotta magát antiszemitának, s még az 1920-as hírhedt numerus clausus törvényt is képmutató frázisokba burkolták. Ez idő tájt különben, minthogy a trianoni döntés lényegében egynemzetiségűvé tette az országot, a köntörfalazások és burkolt sajtópolémiák fő terepévé a „zsidókérdés” vált; a Horthy-féle hivatalos politika helyzetét jelentősen megkönnyítette, hogy ekkoriban már legálisan működtek a különféle, nyíltan fajvédő programot hirdető mozgalmak és pártok, majd a harmincas évek közepén színre lépett a legalantasabb ösztönökre építő nyilas párt, melyhez képest még egy Imrédy Béla is „mérsékeltnek” mondhatta magát.
Az 1945 után következő koalíciós időszak képmutató, leplezett politikai csatározásai még elevenen élnek a közvéleményben. Fel kell azonban hívni a figyelmet, hogy a Magyar Kommunista Párt hatalomra törő macchiavellizmusához szervesen hozzátartozott hű szövetségesének, a Nemzeti Parasztpártnak („az írók pártjának”) alig rejtett antiszemita uszítása a vészkorszakot túlélt, irtózatos vérveszteséget szenvedett magyar zsidósággal szemben, mely főként különböző népgyűléseken nyilvánult meg, s az 1946-os év gyászos eseményeiben (kunmadarasi és miskolci pogrom) jutott kifejezésre.
Az 1948 után kiépülő kommunista, egypártrendszerű diktatúra véget vetett a demokrácia és a zsidók körül űzött politikai demagógiának, de azon az áron, hogy egy teljesen életidegen és kártékony ideológiai konstrukciót erőltetett a magyar társadalomra.
Végre a nyolcvanas évek azzal kecsegtettek, hogy az eufémisztikusan népi-urbánusnak nevezett konfliktus immár végérvényesen a múlté lesz; de ahogy közelgett a kommunista pártállam „felszívódásának” (hiszen megdöntésről túlzás beszélni) napja, nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar politika mozdonya nem tud letérni az évszázada lefektetett sínekről.
Az 1990-es választásokon győztes kormánykoalíció vezető ereje a nemzetközi közvéleményre és az ellenzék reagálására való tekintettel igen óvatosan, de a régi ideológiai kategóriák jegyében szerveződött újjá: a centrum a nemzeti liberalizmust vallotta magáénak (mintha bizony liberalizmusból többféle lenne, s egy liberális számára nem lenne természetes, hogy figyelembe veszi hazája nemzeti sajátosságait). Zászlóbontást tartottak a kormánypárton belül a nemzeti radikalizmus hívei is (újabb contradictio in adjectio: kikkel szemben kívánják bizonyítani radikális elszántságukat, ha egyetlen társadalmi csoportot vagy réteget sem tartanak „nemzetidegennek”?), akik az MDF nép-nemzeti körében gyülekeznek, s lényegében a hajdani Nemzeti Parasztpárt eszmei örökösének tekinthetők. S persze, hogy a kép teljes legyen, a kormánypárton belül jelentkezik a liberális irányzat, mely jó, ha két tucat képviselőt tömörít a kormánypárton belül.
S miközben a változó szereposztásban színre lépő MDF frakcióvezetőjének tervezete immár nyíltan célul tűzi ki a televízió, a rádió és nyomtatott sajtó népi-nemzeti ellenőrzését, s megtisztítását a nemzetellenes elemektől (ez az eufémizmus olvasóink előtt nem szorul bővebb kifejtésre), természetesen jelen vannak, s az ügyészségi vizsgálatokkal dacolnak az olyan szélsőjobboldali orgánumok, mint a Hunnia füzetek, vagy a Szent Korona; melléjük pedig felzárkózik a Magyar Fórum, a Ring, mely a rádió Vasárnapi Újság című műsorát is közli, valamint alkalmanként az Új Magyarország című napilap is.
A Szombat hosszú ideig megelégedett a szélsőséges lapok cikkeinek kipellengérezésével. Külön műfaji elnevezést is adtunk az efféle vitacikkeknek: „csurkázásnak” neveztük. Persze, mindig tudtuk, hogy az efféle riposztok hatásfoka meglehetősen alacsony, tekintettel lapunk példányszámára. Úgy véljük azonban, hogy a burkolt antiszemita uszítókkal való disputa nem vezet sehová. Hiába teszünk úgy, mintha nem létezne a „kettős játék”, s Csurka István, Bogdán Emil és társaik afféle magányos bölények lennének, akiknek bőgését nem kell komolyan venni. Abból, hogy Antall Józsefnek vagy Kónya Imre frakcióvezetőnek esze ágában sincs megszabadulni az egykori „ébredő magyarokhoz” feltűnően hasonló húrokat pengető, MDF-színekben pompázó exponensektől, ezzel szemben arra hajlanak, hogy átgondoltabban és taktikusabban, de a keresztény-nemzeti kurzus pecsétjét nyomják az egész újonnan kialakuló Csurka szerint négy-öt évtizedig változatlanul fennálló rendszerre, arra kell következtetnünk, hogy itt az ideje a határozott, elvi fellépésnek a történelmi árnyak ellen.
Persze, komoly visszhang kiváltására, jelentős társadalmi mozgalom elindítására a MZSKE tagsága, vagy a Szombat egyedül semmiképp sem elegendő. Csatlakozhatunk viszont ahhoz a kezdeményezéshez, amit a legkülönbözőbb ellenzéki politikusok és közéleti személyiségek indítottak útjára, s amely egy demokratikus charta megalkotására irányul.
Felfogásunk szerint az ez év tavaszán a FIDESZ által kezdeményezett, de gyakorlatilag megfeneklett hatpárti megbeszélések helyett jelenleg a magyar demokrácia chartájának, egy közmegegyezésen alapuló elvi nyilatkozatnak a kidolgozására kell összpontosítani az erőfeszítéseket. Aláírói között a hat parlamenti párt valóban demokratikus meggyőződésű, a „kettős játékot” elutasító tagjai és vezetői között ott lehetnek a magyar társadalom azon rétegeinek képviselői, akik az 1980-as évek végén részt vettek a pártállam elleni tüntetésekben és a környezetvédő megmozdulásokban, de a választások után a véget nem érő parlamenti kötélhúzásokat és taktikázásokat látva, visszavonultak a közélettől.
A kormánypárt köreiből felhangzó, az őszinte liberálisokat és zsidókat egyaránt cinikusan ingerlő kijelentéseket követő ribillió, az ingerült sajtóvisszhangok önmagukban már nem elégségesek. Le kell szögezni bizonyos számon kérhető alapelveket, melyeket egyaránt elfogadnak és magukévá tesznek az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, a Független Kisgazdapárt, a KDNP és az MSZP képviselői és támogatói.
Tisztában vagyunk vele, hogy a kormánypárt vezetői a demokratikus chartát mint a koalíció megosztására tett manővert, s az 1994-es választásokat előkészítő propagandafogást értékelik majd. Várható, hogy olyan, az elfogulatlanságtól sugárzó programokban, mint a televízió Hét című műsora, kígyót-békát kiabálnak majd rá. De ez a charta fontos, nagyon fontos. Meg fogja mutatni, hogy a valódi demokrácia erői, melyek a magyar történelem folyamán először jutottak számottevő képviselethez az országgyűlésben, valóban képesek-e úrrá lenni a múlt fantomjain.
Pelle János
Címkék:1991-10