Chanukka
„A világosság fiainak harca a sötétség fiaival”
Ha kiejtjük a szót: Chanukka – gyermekkori élményeink kelnek életre. Szemben a többi ünnepünkkel, amelyeknél templom és családi otthon egybefonódnak, ezek az élmények csaknem teljesen az otthonhoz kapcsolódnak. Az izgalmas készülődés a Chanukka-gyertya gyújtásra, majd a közös trendeli-játékra élő bizonyítéka annak, hogy családi életünk megszépítésében – nemzedékeken keresztül – milyen nagy szerep jutott ennek az ünnepnek.
Igen érdekes, hogy az emlékek elsősorban a Menórát asszociálják és nem a történelmi eseményeket, a szabadság diadalát jelentő heroikus harcot. Ezekre a küzdelmekre a díszesen, művészien kidolgozott, cizellált Menórákban felgyűlt kicsi lángok emlékeztetnek, amelyek a házak ablakaiban hirdették egykor – s hisszük, ma is – az ünnepet. A Menóra már a pusztai szentély óta szimbólum, ott volt a pusztai szentélyben és előírás szerint a szélső lángok is középre néztek. Már a korai irodalomban ez jelképezte a zsidó egységet, a zsidó egyetértést. Több évtizeddel ezelőtt, amikor a Holt-tenger partján felfedezték az első tekercset, amely a bibliai tudománynak is új fejezetet nyitott, a barlangban egy különös színű könyvet találtak, amelynek első mondata így hangzott: „A világosság fiainak harca a sötétség fiaival”. A könyvet, amely az Istenhez közelállókat nevezi a világosság fiainak, talán akkor rejtették a barlangba, mikor a Makkabeusok harcukat vívták szabadságukért.
A fény – mint tudjuk – hozzátartozott a zsidóság vallási életéhez ősidőktől kezdve. Az első fényt Mózes tanítómesterünk látta a csipkebokor el nem hamvadó tüzében, prófétává avatása órájában, ö volt az első, akinek életútját egy különös láng világította meg: mely csak melegséget árasztott és nem pusztított. Ennek a lángnak élesztését adta át Áronnak, a főpapnak és ő tovább minden kor főpapjának és ez világított az ősi Szentély, Nér-tomid örökmécs-Menórájában is. A szombatnak és az ünnepnek beköszöntését is fénnyel várjuk, amikor a zsidó édesanya keze áldóan borul a gyertyák fölé. Hisz milliók lelkében élt és él a legmeghatóbb emlékek egyike, amikor az édesanya péntek este meggyújtja a gyertyát, és övéiért imádkozva áldást mond, átérzi hivatását, hogy az otthonban neki kell életben tartani a hit tüzet. Vagy amikor az év legszentebb ünnepén, Kol nidré este lelkünket vizsgáljuk meg, hogy mit végeztünk a múló évben, a rabbi Tórával kezében járja körül a templomot és zsoltárt recitál: „Osztályrésze a fény az igaznak és öröm az egyenes szívűnek”. És ugyanígy fényt árasztó mécsest gyújtunk halottaink emlékére. Jelkép ez is, mely mutatja, nem homályosul el a múlt emléke, hanem bevilágítja az utód életútját is.
A történelem során sokszor csak befüggönyözött szobák mélyén merte a zsidó ember a szabadságra emlékeztető lángokat meggyújtani, s titokban lehetett a szabadság ünnepét megülni. Ezért tudja értékelni a szabad emberi élet nagyszerűségét, a fényt, a világosságot.
A második Szentély Menóráját ábrázolja Titus diadalíve is, ahogy azt Rómában viszik a legyőzött zsidók. Talán ez adott ösztönzést arra is, hogy a római korban eltemetkezett zsidók ezt vésték rá a sírkövekre, megmaradt hitük beszédes hirdetéséül. Később a Menóra mint jelkép Pannóniában is megtalálható s ott látható a zsidó múzeumban az esztergomi kövön, vagy a Magyar Nemzeti Múzeumban az albertirsai sírkövön, aminek érdekessége, hogy egy gyerekkéz tartja, beszédes üzenetül: mi vigyük tovább a hagyományt, szülő tanítsa gyermekét, egyik nemzedék adja át a másiknak a fényt, hogy a zsidóság örök láncolata biztosítva legyen.
főrabbi
Címkék:1990-12