Cenzúrázott gondolatok

2007. június 19. A határon túli testvérhitközségek 2006. évi debreceni találkozóján A zsidó közösség jelene, jövője címmel tartottam előadást. Többek tanácsára annak szövegét átadtam az Új Élet főszerkesztőjének, hogy az elhangzottak – akár vitaindítóként – eljussanak a szélesebb zsidó közvéleményhez. Néhány hetes hitegetést és hazudozást követően szembesültem a ténnyel: valaki nem engedi a szöveg publikálását, cenzúrázzák a lapot. Pedig a napokban lezajlott BZSH- és Mazsihisz-választások tükrében az egy éve elhangzottak újra aktuálisak. Vitaindítónak mindenesetre megfelelhet.

	Heisler András

Történelmünk során a zsidóság csak olyan esetekben szerveződött centrálisan, amikor diktatórikus környezetben (és itt most indifferens, hogy ókori birodalmi vagy jelenkori, még kevésbé érdekes, hogy jobboldali vagy baloldali diktatúráról beszélünk) megkülönböztető, kirekesztő vagy a zsidóságot üldöző hatalommal szemben kellett a közösség érdekeit vagy tagjainak létét megvédeni. Maga a centrális szerveződés azonban soha nem vált a zsidóság sajátjává, sokkalta inkább a kényszerítő környezet elleni reakciójává. A zsidóság természetes önszerveződése a sok centrummal rendelkező sokszínű közösség és ez a sokszínűség ma is a zsidóság értékeinek egyik fontos hordozója.

A holokausztot követő negyven év vallásellenes diktatúrája a MIOK-ba (Magyarországi Izraeliták Országos Központja), a magyarországi zsidóság központi szervezetébe kényszerítette a különböző irányzatokhoz tartozó zsidó hitközségeket. Az Állami Egyházügyi Hivatal ösztönzésére az akkor még autonóm ortodoxia “önként” feladta önállóságát, és ezáltal az ortodoxia is – kelletlenül ugyan, de – ennek a csúcsszervezetnek a tagjává vált. A diktatúra más formális zsidó szervezetet meg sem tűrt.

Az 1989/90-es rendszerváltás új politikai környezetet teremtett. Magyarországon a rendszerváltás időszakában, majd azt követően rendkívül gyors ütemben alakultak meg a különböző identitású zsidó szervezetek. Elsőként a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület alakult meg, legalizálódott a Magyarországi Cionista Szövetség, létrejött a zsidó diákok első szervezete, majd egymás után születtek meg a zsidósághoz különböző identitással kötődő egyesületek, alapítványok és más zsidó ifjúsági szervezetek. Mára tovább bővítik ezt a kört a különböző zsidó vallásfelfogással bíró, de a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) kötelékébe nem tartozó hitközségek – gondolok itt a lubavicsi mozgalomra, az EMIH-re (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség), vagy akár a Szim Salom vagy a Bét Orim reformközösségekre.

Tudni kell, hogy a MIOK jogutódjaként továbbműködő Mazsihisz 1990-től új, demokratikusnak mondható alapszabályt alkotott (éppen a most újraválasztott elnök, Feldmájer Péter vezetésével). Az utóbbi 16 évben a szövetség működése már ez alapján folyt. Bár az alapszabály logikai felépítése demokratikus volt (ez az alkotók történelmi érdeme), akadt egy alapvető hiányossága: nem vett tudomást – megjegyzem, elfogadásakor még alig tehette – a nem hitközségi zsidó szervezetek létezéséről, ebből adódóan működését továbbra is a magyarországi zsidóság hegemón képviseletének logikája határozta meg. Mindeközben a Mazsihisz szervezetének maximum néhány ezer fő, illetve a ténylegesen százezerre becsült magyarországi zsidó felekezet létszáma közötti különbség miatt a szövetség képviseleti legitimitása folyamatosan megkérdőjeleződik.

A magyarországi zsidóságnak nyitottabb működésű, nyitottabban gazdálkodó és a zsidó szervezetekkel szorosabb kapcsolatokat építő szövetségre lenne szüksége. Valódi föderációra plurális működéssel, pénzügyi átláthatósággal és nyitottsággal.

Választások

A 2007. évi hitközségi választások programjainak erről vagy valami hasonlóról kellett volna szólnia, a jelölteknek pedig erről kellett volna érdemi vitát folytatniuk. Ez azonban két okból nem tudott megvalósulni. Egyrészt a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) jelölőbizottsága önkényesen úgy döntött, hogy a jelöltekről már a bizottságban szavazni fognak, és csak a legtöbb szavazatot kapottakat jelölik a közgyűlésre. Így történhetett, hogy a BZSH, majd egy héttel később a Mazsihisz közgyűlésén is csak egy-egy jelöltet állítottak elnöknek és ügyvezetőnek. E sajátságos, szokatlan és alapjaiban hibás jogértelmezéssel a jelölőbizottság a közgyűlés hatáskörét durván csonkítva megakadályozta a valódi választás lehetőségét, helyette szavazógépként működő, a bolsevik hagyományokra hajazó mechanizmust idéztek fel. Másrészt nemcsak a többes jelölés hiánya, hanem a jelöltek hallgatása is meghiúsította a jövőről szóló érdemi vitát, pedig egy valóságos hitközségi választást ez, s nem valami más határozna meg. Mind a budapesti, mind az országos testület közgyűlésein Zoltai Gusztávot például úgy választották meg ügyvezetőnek, hogy a két közgyűlésen meg sem kellett szólalnia. A BZSH újraválasztott elnöke hasonlóan járt el, csak Feldmájer Péter néhány mondatos közgyűlési megnyilatkozása jelentett e némaságban kivételt.

Pénzügyi átláthatóság

Aki ismeri a szövetség működését, pontosan tudja, hogy felépítése szinte kizárólagosan az általa működtetett intézmények fenntartására koncentrál. Az elmúlt tizenöt év nagyvonalú, de helyenként túlméretezett, hatástanulmányokkal azonban szinte soha alá nem támasztott beruházásainak működtetése a rendelkezésre álló forrásokat szinte teljes egészében leköti. Ma a szervezet egyik legfontosabb gazdasági problémája a hatástanulmányok nélküli beruházások által létrejött intézmények forrásigénye. Ez olyan mértékű, hogy a Mazsihisznél tizenhat év alatt megjelenő elképesztő forrásnövekedés sem képes biztosítani az intézmények verejtékes fenntartásán túl szinte semmit, amit intenzív közösségfejlesztésnek lehetne nevezni. A tizenhat évvel ezelőtti hetvenmilliós költségvetés mára hárommilliárd fölé emelkedett, ami negyvenszeres növekedés, miközben a milliárdosra duzzadt járadék döntő része az intézmények működésének deficitjét fedezi. E jelentős összeg elköltése a százezresnek mondott magyarországi zsidóság maximum négy-öt százalékát érinti, ami elképesztően alacsony arány.

Ma a Mazsihisz pénzügyi forrásainak meghatározó része állami eredetű. Normatív támogatásként, járadékként vagy céltámogatásként érkezik a szövetség számlájára. Felhasználása – a magyarországi vallási szervezetek autonómiájának “jótékony” fedezetében – érdemi külső kontroll nélkül zajlik. Belső kontrollra a szövetség választott szervei – a vezetőség és a számvizsgáló bizottság – lennének hivatottak. A választások anomáliái, a választók és választottak jelentős része közötti munkaköri alá- és fölérendeltségi viszony azonban e kontroll működését is megakadályozza. Valójában olyan szervezetről beszélünk, mely lényegi külső és hatékony belső kontroll nélkül tud felhasználni jelentős állami forrásokat. Ennek rendkívül magas erkölcsi és anyagi kockázata van. Sürgős változásra lenne szükség, de amíg a pénzügyi-gazdasági döntéshozatal átláthatósága nem biztosított, amíg nincs tényleges kontroll az apparátus felett, addig érdemi elmozdulásra ezen a területen nincs remény.

Nyitott, demokratikus működés

Ez a második sarokpontja a magyarországi zsidó közösség jövőjének. Maga a demokrácia. Hiszen a demokrácia nem más, mint a valóságos választás lehetőségének intézményesítése. Demokratikus csak az a szervezet lehet, ahol a szervezet vezetői vetik alá magukat a közösség választási jogának, és nem pedig ők, azaz a vezetők választják meg maguknak a közösséget: erkölcsi-anyagi függőséggel, egy kis lejáratással vagy kirekesztéssel. A közösség ilyetén kettéhasítása avagy a mi zsidónk és a nem a mi zsidónk kategóriáinak kialakítása minden esetben a szervezet belső politikai pluralizmusának felszámolódásához, a hatalomnak és/vagy pozícióknak egy kézben történő egységesítéséhez vezet. És ez nem jó, egész egyszerűen azért, mert nem a közösség érdekét szolgálja. Az idei választások eredményei pontosan a fentieket igazolták. Az önálló vélemények, a reformelképzelések képviselői “nem a mi zsidóinknak” ítéltettek a választásokon. Ezekben az ítéletekben a közösség vetette magát alá a szervezetet vezetők akaratának!

Nyitás a zsidó szervezetek felé

E témában az elmúlt tizenhat év talán legjelentősebb lépése a Zsidó Közösségi Fórum (ZSKF) megalakulása volt. A fórumot a Mazsihisz egykor volt elnökeként tizenhat zsidó szervezet egyetértésével és részvételével hoztuk létre. Tehát formálisan is és tartalmilag is a Zsidó Közösségi Fórum a Mazsihisz kezdeményezésére alakult. És ez fontos! Mert fontos látni, hogy ez a kezdeményezés nem véletlenszerű vagy spontán, még kevésbé valamiféle népszerűséget megcélzó elnöki akció eredménye volt. Tudatos, a Mazsihisz akkori új stratégiája alapján történt nyitás politikájának kezdeti lépése, amit továbbiak sajnos nem követtek. Pedig a ZSKF-ben részt vevő összes szervezet rendkívül pozitív gesztusként értékelte a kezdeményezést – különösen akkor, amikor a közösen elindított munka során világossá vált minden szereplő számára, hogy e munkában a Mazsihisz hajlandó lemondani hegemón pozíciójáról, és a többi zsidó szervezettel azonos státusban kíván a ZSKF-en belül (hangsúlyozom, a ZSKF-en belül!) dolgozni. Az elgondolás mind a mamutszervezetnek mondható Mazsihisznek, mind a – létszámában, de különösen költségvetési területen – nagyságrendekkel kisebb szervezeteknek előnyére szolgált. A kis szervezetek talán először találkoztak olyan együttműködési lehetőséggel, ahol véleményük egyenrangúvá vált bármely másik szervezetével. Ezzel párhuzamosan pedig a Mazsihisz az általa oly régóta vágyott képviseleti legitimitását tudta megerősíteni a ZSKF-tagok révén. Ez akkor valódi progresszió volt! A 2005-ös rendkívüli elnökváltást követően azonban a Mazsihisz már egyáltalán nem vett részt a közös munkában, s röviddel később formálisan is kilépett a szervezetből. Minden lehetséges területen igyekezett ellehetetleníteni a ZSKF munkáját, a Mazsökön (Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány) belül pedig elzárni programjai elől minden forrást. A törekvés részben sikerrel járt. Bár formálisan nem tudta megszüntetni a ZSKF-et, annak működése jelenleg krízishelyzetben van, s a jó szándékú kezdeményezés helyett megint csak a közösség kettéhasításáról, a politikai pluralizmus felszámolódásáról, a hatalom egy kézben történő egységesítéséről beszélhetünk.

Zsidó politika

2003-ban Kovács András professzor rendkívül értékes tanulmányt jelentetett meg a zsidó politikáról, mely tanulmány a kommunista rendszer bukásáig tartó időszakot öleli át. Mint írja, 1948-tól kezdődően a kommunista politika, a “klerikális reakció” elleni küzdelem okán nagy sebességgel számolta fel az egyházak és felekezetek intézményeit, autonómiájukat és társadalmi befolyásukat. Az egyházak kizárólagos mozgástere így aztán a hitéletre, a templomokon vagy zsinagógákon belüli hitgyakorlásra szűkült. A zsidó közösség kivételes helyzetben volt, hiszen adatott ezen kívül számára másik terület is, ahol aktivitást folytathatott: ez pedig a holokausztra történő emlékezés és az antiszemitizmus elleni harc. Mai gondunk forrása pontosan az, hogy közösségünk a rendszerváltást követően sem tudott a hirtelen jött szabadsággal élni. A hitközségek vezetése súlyos politikai hibák sorát követte el azzal, hogy az elmúlt tizenhat év során nem volt képes kitörni a korábban rá kényszerített politikai pályáról, és a mai napig kizárólag a hitélet, a holokausztra történő emlékezés és az antiszemitizmus elleni harc határozza meg alaptevékenységét. A legutóbbi választásokon ráadásul ugyanazok kerültek hatalomra, akik e történelmi baklövésekért felelősek. Akik a kilencvenes évek elején nem ismerték fel, vagy ha felismerték, nem voltak hajlandóak foglalkozni a közösségépítés igényével, akik egyéni ambícióik érvényesítését gyakran a közösség érdekei elé helyezték, s akik a – saját kommunikációjuk szerint sikeres – kárpótlási történetben egy a Mazsökkel megkoronázott működésképtelen konstrukcióhoz asszisztáltak úgy, hogy közben visszafordíthatatlan károkat okoztak az uratlan vagyonokról történő de facto lemondással. Sajnos a most megválasztott vezetőinket súlyos felelősség terheli a működési és gazdasági átláthatóság hiányáért, a szervezet működésének egyre erősebb zártságáért, a képviseleti legitimitás drasztikus csökkenéséért, a közösségépítés totális negligálásáért. E tényezők egy irányba hatva egyre lehetetlenebb helyzetbe sodorják a hitközségeket. A Mazsihiszen belül régen megérett a helyzet egy demokratikus mozgalom létrejöttére. Belső demokratikus mozgalomra és nem puccskísérletre; őszinte belső elemzésre és nem a szövetségből való kilépésre; párbeszédre és nem a problémák elhallgatására gondolok. A hitközségi választások eredményei azonban a változatlanságot prognosztizálják. Az állami forrásokat felhasználó Mazsihisz újabb évekre megmarad – egyébiránt fontos – intézmények fenntartójaként, de jelenlegi struktúrájában a néhány ezres hitközségi közösségen túl továbbra is alkalmatlan a magyarországi zsidóság szélesebb rétegeinek elérésére. A választások néma botrányai, a csendes diktatúra rendkívül hatékony működése újabb négy évre bebetonozta a korábbi évek hibás működési gyakorlatát. Az idei választások nem a demokrácia győzelmét, hanem a machiavellizmus diadalát hozták, s ez rendkívül nehéz helyzetbe sodorja a hitközségnél tágabban értelmezett magyarországi zsidó közösséget.

Új stratégia

A Magyar Tudományos Akadémián megrendezett ZSKF-konferencia számos értéket mutatott fel. Talán ezek közül az első annak bizonyítása volt, hogy a civil zsidó társadalom képes országos szintű és jelentőségű rendezvényt létrehozni. A háromnapos rendezvény a szellemi pezsgés mellett a közösségben szokatlan nyitottsággal tárgyalta a magyarországi zsidóságot érintő s érdeklő kérdéseket. Tavaly a szintén civil zsidó kezdeményezésre megrendezett Keset-hétvégét is a problémák nyílt felvetése, az őszinte hang és vita jellemezte. Párbeszéd. A ZSKF konferenciájának és a Keset-hétvégének talán ez volt a legfontosabb közös jellemzője. S ezt a párbeszédet negligálja folyamatosan a Mazsihisz. Nincs mit tenni, a párbeszédet e negligáció tudomásulvételével kell folytatni, mert azt csak azokkal lehet, akik hajlandóak a másik fél érvelését meghallgatni vagy felvetéseire reagálni. Az állami forrásokból működő és intézményeket fenntartó Mazsihiszt pedig a helyén kell kezelni. Párbeszédképtelensége okán kizárólag az általa gyakorolt intézményfenntartói funkcióját kell figyelembe venni. Működésének hiátusait pedig a zsidó közösségben jelenleg is működő szervezetek közötti kapcsolatok építésével, a szervezetek és a zsidó közösség jövőjéért aggódó, azért felelősséget vállaló egyének összefogásával lehet pótolni. A pénzügyi források szinte kizárólagos birtokosának monopolisztikus működésére egy sok centrummal rendelkező hálózat tudatos felépítésével – vélelmezhetően – hatékonyan lehet reagálni. Ezért folytatni kell a megkezdett párbeszédet. Ehhez szükségeltetik a zsidó értelmiség aktív részvétele, az intenzív sajtó- és médiamegjelenés, illetve annak támogatása. Kellenek az újabb színvonalas konferenciák, a közös projektek, az együtt gondolkodás és az együtt tanulás. A szélesen értelmezett magyarországi zsidó közösség elkötelezett tagjainak tudatosan kell – akár önképzéssel is – a közösség fejlesztéséhez hozzájárulnia. Sokaknak, akik eddig csak aggódva követték a magyarországi “hivatalos” zsidóság hegemonisztikus politikáját, és a többségnek, akik messziről elkerülik a Síp utcát – annak összes tárgyi és személyi tartozékával együtt -, többet kell tenniük az aggódó, ám passzív szemlélődésnél. Mert a magyarországi zsidóság életével, fejlődésével kapcsolatban megszámlálhatatlan kérdést lehet feltenni. Olyan kérdéseket, amelyekkel ma érdemben keveset és kevesen foglalkoznak. Ezekről kellene színvonalas beszélgetéseket vagy vitákat folytatni. Színvonalasat és őszintét, mert őszinteség nélkül soha nem fogunk eljutni a valódi válaszokhoz. Vajon nem kellene elemezni vagy foglalkozni a magyarországi zsidóság identitásának problémáival? Nem lenne fontos végigbeszélni vagy megvitatni a zsidónegyed sorsát? Normális, hogy Budapesten mindenki erről beszél, csak a “hivatalos” zsidó szervezetek nem foglalnak állást e kérdésben? Megoldottnak tekinthető-e az ifjúsági szervezetek működése? Lehet vagy kell-e a néhány ezer fős hitközségi tagságnál nagyobb tömegeket vonzó zsidó organizációban gondolkodni? Milyen ernyőszervezet lenne megfelelő a magyarországi zsidó szervezeteknek? Vagy egyáltalán a föderáció a jövő útja? S ha igen, abban hogyan tudják a szervezetek megszerzett önállóságukat megtartani? Mi a helyzet a vegyes házasságokkal, mi lesz az ott született gyerekekkel, azaz mi lesz a jövővel? Hogyan lehet feléleszteni az adományozás tradícióját? Hisz egykoron ez az ősi tradíció volt képes a zsidó közösségeket megtartani, fejlődésüket biztosítani. Ezernyi a megválaszolatlan kérdés. A párbeszéd és a közös gondolkodás iránti igény egyre sürgetőbben jelentkezik.

Befejezésül egy ragyogó mondat Fejtő Ferenctől. Talán segít e vitaindítónak szánt írás összegzésében és lezárásában: “A siker eléréséhez a tisztánlátás pesszimizmusának és a cselekvés optimizmusának ötvözetére van szükség.” A magyarországi zsidóságnak az idézett mondat ismeretében kell végiggondolnia és kézbe vennie saját közössége sorsát.

Heisler András

(Forrás: Élet és Irodalom)