Capa izraeli képei

Capa izraeli képei

Robert Capa, aki Friedman Endreként látta meg a nap­világot Budapesten, a második világháború sötét pillanatainak egyik legjobb dokumentátora.

Párizsban 2002 őszén megrendezett kiállítása palesztinai/izraeli fotóiról. A képek közvetlenül a Függet­lenségi Háború előtt és után készültek s munkássága derűs fejezetei közé tartoznak.

Robert Capa valószínűleg a valaha élt leghíresebb és legsikeresebb háborús fo­tósok közé tartozik. Drámai fotója, mely a spanyol polgárháború egyik halálos pil­lanatát kapta el, egyike a világ legismer­tebb felvételeinek. Capa azt szokta volt mondani: „Ha a képeid nem eléggé jók, nem mentél elég közel.” Steven Spielberg, amikor a „Ryan közlegény meg­mentése” című filmje előkészületeit vé­gezte, megjegyezte „azok közül a dolgok közül, melyek informáltak az esemé­nyekről, Robert Capa Omaha Beach-i pil­lanatfotói voltak a legjobbak… Újra akar­tam teremteni azokat az érzéseket, me­lyet minden egyes fotója megtekintése­kor éreztem…” Capa közeli barátja, John Steinbeck azt mondta: „Képes volt arra, hogy egy egész nép szenvedé­sét ábrázolja egy gyermeki arcban.”

Bár Capa egész életében utazott, még­iscsak Párizs volt az otthona. 1954-ben innen indult utolsó útjára, hogy az indo­kínai háborút fotózza, amikor aknára lé­pett és meghalt. Csak 40 éves volt. Capa Párizsban fedezte fel magát, Berlinből ér­kezett a francia fővárosba 1934-ben, mi­után a nácik átvették a hatalmat. Capa családja nem volt vallásos, és az antisze­mitizmus magyarországi terjedése, vala­mint baloldali politikai flörtje miatt hagy­ta el annak idején Budapestet.

Capa ugyanakkor nem csak háborús riporter volt, de briliáns portrékat is csi­nált például olyan hírességekről, mint Pablo Picasso és Ernest Hemingway. Feltehetően Capa legsikeresebb békés kiruccanásai közé tartozott – bár háború­ban kezdődött – amikor 1948 és 1950 között fotóival rögzítette Izrael megala­kulását, ahol az említett időben három­szor is megfordult.

Hetvenöt legjobb izraeli fotóját 2002 októberében állították ki Párizsban, a Zsi­dó Művészeti és Történelmi Múzeumban.

A kiállítás fő szervezője, a 38 éves Nicolas Feuillie szerint „a kiállítás Capa munkásságát nem pusztán művészeti szem­pontból, de történelmi kontex­tusában is bemutatja.” A kiállí­tás történettudományi tanácsa­dója, az 50 éves francia-zsidó történész, Georges Bensoussan, aki nemrégiben jelentette meg nagy könyvét „A cioniz­mus intellektuális és politikai történelme: 1860-1940″ cím­mel. Bensoussan kifejtette, hogy három fő témára osztotta a tárlatot. A kiállítás a jisuv, tehát az Izra­el állam megalakulása előtti palesztinai zsidó közösség bemutatásával kezdődik s Capa első, 1948. május 8-ával kezdő­dő útja korai képeit tartalmazza.

„Ezek a fotók olyannak mutatják a jisuvot, amilyen az volt – többségében euró­pai eredetű, egy kis jemeni zsidó beütés­sel” – mondta Bensoussan. Azt is kifejtet­te, hogy ez azért is fontos, mert a kiállí­tás elkalandozik az 1950-es évbe is, ami korra a bevándorlás teljesen megváltoztatta a népesség összetételét, s megdup­lázta azt.

A kiállítás második része a Független­ségi Háború idejéből származó képeket tár elénk, s itt láthatunk fotókat az ost­romlott Jeruzsálem környéki harcokról, a Jeruzsálem felé vezető kerülőút, a „Burma út” építési munkálatairól és a Negev kibbucainak védőiről, akiket az egyiptomi tüzérség szakadatlanul lőtt. Szintén találunk a kollekcióban kevésbé ismert képeket is, így pl. az amerikai tá­bornok David „Mickey” Marcusról – Capa barátjáról -, aki külföldi önkéntesként érkezett az országba, hogy segítse mo­dernizálni az újonnan megalakult Izraeli Védelmi Erőket (Cahal), azaz az izraeli hadsereget. Marcus élete tragikusan ért véget: egy őrségben álló új bevándorló lőtte agyon egy éjjel Jeruzsálemben, aki jiddisül kérdezte őt, mely nyelven Mar­cus nem tudott. Szintén dokumentum értékűek azok a fotók, melyek Capa legismertebb munkái közé tartoznak: Ben Gurion kihirdeti az állam megalakulását és szétlöveti az Irgun Altaléna nevű hajó­ját Tel-Aviv partjainál, 1948 júniusában.

Egyik legjobb életrajzírója, Richard Whelan szerint egyszer veszélyes ka­landba is keveredett; a nagy szoknyava­dász hírében álló Capára rálőttek a tel-avivi tengerparton és a golyó súrolta a belső combját. A fotós, aki még soha­sem sérült meg háborúban, úgy megi­jedt, hogy elhatározta: soha többé nem megy háborús övezetbe. A következő géppel Párizsba utazott, és dühösen azt mondta: „Az lesz az utolsó, hogy egy má­sik zsidó öljön meg!” Pedig ekkor már túl volt a spanyol polgárháborún, a kínai-ja­pán háborún, és közvetlen közelről tudó­sított fotóival a második világháború legnagyobb szabású amerikai hadműveletei­ről, s ebbe bele kell érteni egy 1945-ös ejtőernyős akciót Németországban, és a „D-day”, azaz az 1944. június 6-i normandiai partraszállás első ütközeteit. De az Altalena-incidens után kijelentette: „Számomra a háború olyan, mint egy idősödő színésznő – egyre veszélyesebb és egyre kevésbé fotogén”.

A párizsi kiállítás utolsó és egyben leg­nagyobb része az új bevándorlókat örö­kít meg. Vannak fotók, melyek Holoca­ust-túlélők megérkezését ábrázolják, ho­gyan fut be a hajójuk a haifai kikötőbe és arab országokból érkező, „bibliai” öltöze­tű zsidók megérkezését is mutatják. Filmet is akart készíteni a „szétszórtak ma­radékának” összegyűjtéséről a United Jewish Appeal számára, de sohasem fejez­te be.

Capa párhuzamot vont az izraeli Füg­getlenségi Háború és az 1936 és 1939 között zajló spanyol függetlenségi hábo­rú között „ugyanaz a lelkesedés, ugyanazok a politikai különbségek és ugyano­lyan sokféle foglalkozású és korú ember (jellemezte)” – mondta.

A bevándorlók integrálását pozitív él­ményként élte meg, ahogyan azt annak idején a London Illustrated számára írta: „Izrael… a legkegyetlenebb és a legnehe­zebb hely ma, ahol csak ember élhet. De az a hely is, ahol hallani lehet, ahogy a fi­atal beleénekel az éjszakába, vagy az öregek a jövőről beszélnek.” Vagy más­hol: „A bevándorlók… tarkabarka népek, leszármazottai azoknak, akik kétezer éve hagyták el e tájat, hogy szétszóródjanak a világ messzi tájaira és most visszajön­nek azért, hogy többségük éljen és páran meghaljanak a Szentföldön”.

Whelan szerint egyszer az is megfor­dult a fejében, hogy alijázik és édesany­jával együtt letelepszik Tel-Avivban, de Párizs és főleg szerelme, Ingrid Bergman vonzása erősebbnek bizonyult.

A párizsi kiállítás látogatói még egy va­lami megfigyelhetnek: hogy milyen óriási technológiai változáson ment át Izrael Ca­pa évei óta, azóta amióta néhány új házat és a bevándorlók ideiglenes lakásául szolgáló sátrait lefényképezte. De pár do­log azóta sem változott. Capa egyik fel­jegyzésében visszaemlékezett egy 1949- es jelenetre, amikor Rehovot közelében, egy elhagyott arab ház koszos padlóján ülő jemeni rabbival találkozott. Az öreg ember felemelte a szemét Capára, ami­kor fotózta. „De amikor elmentem volna és a tradicionális Salommal köszöntem el, az öreg rabbi felnézett és azt morogta: „Salom, salom – ve ein salom” („Salom, Salom – de nincs béke!”)

A The Jerusalem Report alapján