Bűnbánatból fakadó szeretet

Írta: Nemeskürty István - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Kilencszáznegyvenhat évvel ezelőtt, az 1046. esztendő nyarán így fogalmazott Gellért csanádi püspök, a Szent István halála óta tartó nyugtalanságokat tapasztalva:

A legközelebbi napokban veszélyes idők fognak bekövetkez­ni, fanatizmustól feltüzelt tömegek lábbal tapodják majd az is­teni törvényeket.”

Ő maga vértanúságra készült, és felidézte a három hős ifjúnak Dániel próféta harmadik könyvében leírt tör­ténetét. Három zsidó ifjú: Sidrák, Misák és Abednégó meg­tagadta, hogy a bálványoknak áldozzon, ezért Nabukodonozor tüzes kemencébe vetette őket, ahonnan azonban egy angyal mindhármukat kiszabadította. Feltűnő, hogy a keresztény magyar állam egyik első püspöke ótestamentumi eseményekre hivatkozik, már 946 évvel ezelőtt felidézvén Izrael fiainak tragikumát, a tüzes kemencét.

Noha a keresztény hit az ősi zsidó vallásból fejlődött ki, és arra épül, hiszen a zsidó Biblia olvasmányai a mai napig elhangzanak minden szentmisén, nem is szólva a világi büntetőjogban is érvényes tízparancsolatról, vagy arról a tényről, hogy a keresztény szertartások visszatérő szavai az ámen és az álleluja vagy a hozsanna mégis fi­gyelmet érdemlő sajátosság, hogy a hagyományos magyar hitéletben és a vallásos köztudatban aránytalanul nagyobb a szerepe a zsidó Bibliának, mint más országok­ban. A XVI. század magyar nyelvű bibliai énekeinek ki­lencven százaléka ótestamentumi tárgyú. Különösen a török háborúk idején lelt vigaszt a magyar hívő az ószö­vetségben, olyannyira, hogy a magyar nép akkor lelki testvérének tekintette a zsidóságot. Zrínyi Miklós a Szi­geti veszedelemben „a jó, az igaz, a nagy Jehovának” tu­lajdonítja erkölcsi győzelmét, és a költők általában így fo­hászkodtak, mint például Gyarmati Imre 1595-ben:

Ábrahám atyánknak, fakónak Istene,

Könyörülj rajtunk, bűnösök reménye

Balassi Bálint az általa vezényelt lovasság zászlajára példaképének, a költő Dávid királynak képét hímeztette.

Hogy ez a zsidó-magyar közösségtudat mennyire élt a hajdani Magyaroszágban, arra bizonyosság Otrokocsi Fóris Ferenc lelkésznek 1712-ben kiadott munkája: Restitu­tio Israel Futura Izrael jövőbeni helyreállítása, melyben kifejti, hogy Mózes népét a sztyeppékről a Kárpátok alá vándorolt magyarság fogja az egyesítéshez segíteni és keblére ölelni. Ugyanő és mások még a zsidó-magyar nyelvrokonságot is bizonyítani vélték.

Sajnos azonban, mint ez a mai gyászünnepély is tanú­sítja: a XX. század közepén mindennek az ellenkezője történt. Hogy miért: nem lehet e megemlékezés tárgya. Ezért inkább Füst Milánt idézem, aki a költő művészeté­vel tömöríti verssorokká a magyarázatot:

Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták,

szavak áradatával lepték el világodat,

áradás szennyével borították be kertjeid-

üszökké vált minden, aminek sudárrá kellene

szöknie.

Ő így érezte hát, Füst Milán, A magyarokhoz című, tu­datosan Berzsenyit idéző versében: megbolygatták hi­tünket, megzavarták eszünket, szavak szennyes árjával lepték el világunkat. Így történhetett a szörnyűség, amire fél évszázad múltán is borzadva kell visszagondolnunk: tisztviselők légiója fogalmazta hónapokon át a zsidóül­döző törvényeket, az országgyűlés többsége elfogadta ezeket, és a törvényerőre emelt emberpusztítást további hivatalnokok ezrei iktatták, lajstromozták, elrendelték, hogy végül a fegyveres testületek is bűnrészessé válja­nak: saját öltözékben, fegyvertelenül küldték a pusztu­lásba a zsidó férfiakat a harctérre, s hogy ez se legyen elég, az ország német megszállása után nők és gyerme­kek is osztoztak a férfiak tragikus sorsában, vonatszámra szállították őket ama tüzes kemencékbe, amelyekről Dá­niel próféta nyomán Gellért püspök is írt, de ahonnan már nem szabadított ki az Úr angyala az áldozatokat. De ne maradjunk az általánosításoknál. Vétkessé váltunk mindannyian, mert noha ezrekre tehető a menteni és segí­teni kész magyar keresztények száma, mégiscsak egy or­szág nézte és tűrte ezeket a törvényeket, azok fokozódó szigorítását egészen a tömeggyilkosságig. Közöny? Fá­sultság? 1944-ben a bombázások réme, amikor a bombák nem nézték kire hullnak? Ne keressünk józan magyará­zatot.

Az egyetlen lehetséges, erkölcsös és igaz magatartás a bűnbánat. Ezért volt annakidején gesztusértékénél is je­lentősebb tett Willy Brandt térdre hullása akkor, ott, Var­sóban, a német nép nevében, pedig éppen 6 igazán ártat­lannak mondhatta magát, és ezért fontos minden bűnbá­nó megemlékezés, mert az őszinte bánatból, megbánás­ból fakadhat ki újra a megbocsátás és a kölcsönös szeretet virága.

Idéztem már a bölcs öreget, Füst Milánt, aki mint írta, a prófétáktól származik: most újra utalok rá. A Magyar könyörgésben így fohászkodik:

Emeld fel még egyszer a főnket

Gyűjtsd össze megtört kis erőnket

Könyörögni, hogy tudjunk előtted.

Most tehát könyörgünk az Úr színe előtt és emléke­zünk is. Mi magyarok, mindnyájan, mert ez a gyászün­nep az egész magyar nemzet gyásza is, hiszen a sok névte­len áldozat között ott pusztultak a magyar irodalom, művészet és tudomány jelesei; és igen, az egész ma­gyarság gyásza, mert jelképesen az egész magyarság bűne is volt.

De remélem, úgy is mint katolikus, keresztény ma­gyar, hogy ez a bűnbánó emlékezés békévé oldja a múlt vétkeit. Reméljük, hogy a szeretet győzni fog a gonoszsá­gon. Reméljük, hogy visszatér Gellert püspöknek és Zrí­nyi Miklósnak és Balassi Bálintnak és Otrokocsi Fóris Fe­rencnek a világa, mert hiszen végül is, bár a magyarság közreműködése nélkül, bevált próféciája, a Restitutio Is­rael Futura… Reméljük, hiszen Szent János apostol és evangélista, a zsidó halászmester szerint:

Isten: a szeretet”

Ámen, úgy legyen.

Elhangzott a budapesti Új Városháza dísztermében, a Jád Vásém kitüntettek részvételével rendezett Jom Hásoá emlékünnepségen, április 29-én.

Címkék:1992-06

[popup][/popup]