Bűn? Bűnhődés!
Nagy várakozással tekintettem a BZSH-, illetve a MAZSIHISZ-választások elé, jóllehet a választásokat közvetlenül megelőző néhány nap, de mindenekelőtt a választáson történtek már bizonytalanná tettek a választások komolyságát illetően.
AZ ELŐHANGULAT akkor tetőzött, amikor a Nagyfuvaros utcai körzet levelét az új képviselő-testületi tagok kézhez vették. Ez a levél rendkívül szerencsétlenül került összeállításra. Ugyanis addig, míg az alapszabály-módosítási indítvány önmagában indokolt lehetne, hiszen az mind a BZSH, mind a MAZSIHISZ esetében szakmailag sok tekintetben bírálható, addig a kísérőlevél az 50-es évek centralizált modelljét ajánlja, mely miatt az egész levél majdnem egyhangúan elutasításra talált, és ennek hatására azt átmenetileg visszavonták.
Én, amikor rászántam magam a hitközségi közéletben való részvételemre, rendkívül naivan azt hittem, hogy a hitközség által képviselt zsidóság (templomjáró, adófizető) képviselőtestülete örömmel fogadná olyan liberális zsidó értelmiség közeledését, akik, jóllehet sok kérdésben másként gondolkodnak, de szándékuk tisztaságához, tenni akarás ükhöz nem fér kétség. Azt hittem örömmel veszik az ötvenes generáció megjelenését, hiszen nyelveket beszélő, diplomás zsidók jelenléte a vezetésben csak a magyar zsidóság hasznára válhat és erősítheti a hitközség hírnevét belföldön és külföldön.
Amikor április 6-án délután beléptem a díszterembe, nem is sejtettem, mit tartogat a következő három óra, milyen benyomásokkal fogok onnan távozni. Mire is gondolok?
Választás, demokrácia
Először is azt hittem, hogy ha már senki nem tartotta szükségesnek a választást megelőzően az elnökjelölteknek megadni a bemutatkozás lehetőségét, elképzeléseik ismertetését, például a jelölés és a választás között megszervezendő találkozásokkal, például a jelöltek közös vitájával, akkor legalább a választás napján, a választást közvetlen megelőzően korlátlan időtartalommal biztosítják ennek lehetőségét. A választást levezető jelölttársamban ennek szükségessége fel sem merült, bizonyára úgy gondolta, hogy akit kell ismerniük, azt úgyis ismerik a küldöttek. Egyik idősebb képviselőtársamban váratlanul mégis felmerült ennek igénye, és javaslatára – melyet persze nem lehetett elutasítani – sor került az elnökjelöltek időben korlátozott bemutatkozására. A képviselők nagy része – és ezt tartom a legszomorúbbnak – ezt érzékelhetően puszta időpocsékolásnak tartotta, bizonyára egyéb irányú bokros teendőik miatt, mely számukra szemlátomást fontosabb volt, mint a magyar zsidóság képviseletét a következő négy éven át ellátó és meghatározó személyek, testületek lelkiismeretes megválasztása. Mert ugye nem kell bizonygatnom, hogy a jelöltek alapos megismerése nélkül ez vagy véletlenszerű, vagy előre eldöntött eredményt hozhat csupán.
Jelölésem
Környezetemben mindenki tudta, hogy sohasem törekedtem hitközségi vezető posztra. Egyrészt, mert ügyvédi irodám és a Lauder Alapítvány elnöki teendői szinte teljesen kimerítik energiámat és időmet, másrészt mert reálisan gondolkodva kellő lobbizás és kampányfogások igénybevétele nélkül ez ab ovo esélytelen kísérlet lehetett csupán (lásd: a történteket). Mégis – mint minden zsidónak – jólesett maga a tény, hogy a jelölő bizottság felvett az elnökjelöltek közé, és legalábbis elméletileg felmerült a lehetősége annak, hogy tudásom és képességem legjavát adva képviselhessem a magyar zsidóságot. Ez lebegett a szemem előtt, mikor mikrofonhoz léptem és megpróbáltam elmondani, hogy milyen elnököt kívánok a hitközségnek. Nem tűnt hálásnak a feladat már akkor sem, mikor a dobogó felé mentem, de hogy menynyire hálátlan azt csak onnan lejövet éreztem igazán.
Történt ugyanis, hogy kifejtettem azon meggyőződésemet, mely szerint a hitközségnek ki kellene lépni az elszigeteltségből, melybe évtizedeken át a hivatalos politika kényszerítette és meg kell szabadulni a hitközség imázsát azóta is terhelő negatív attitűdtől, jóllehet az utolsó években e téren jelentős előrehaladás történt. Mégis az intellektuális erő jelenlétének hiányát abban látom, hogy a hitközség kb. 20.000 zsidót képvisel, akik, a ki tudja ki által meghúzott mérce szerint zsidók, és nem vesz tudomást arról a 80 000-ről, akikkel a párbeszédet meg sem kísérelte eddig kialakítani. Holott ebben a 80 000-ben hallatlan szellemi és potenciális erő lakozik, holott ha csak a jelenleg „templomjáró” zsidó a zsidó, akkor kérdem én, mely más forrásból meríthetnek évek múlva a templomok, hány zsidót fog képviselni „kizárólagos joggal” a hitközség? Nem inkább kitárni, mint túlhaladott értékrend demagóg hirdetésével bezárni kell a kapukat? Minden porcikám tiltakozik a zsidó, zsidóbb, legzsidóbb elmélet ellen. Megengedheti-e azt a luxust a hitközség, hogy mesterséges határvonalat húzzon a Magyarországon élő zsidóság közé? Nem boldogsággal kellene viszonyulni az egyre szaporodó egyesületek, klubok felé? Nem minden zsidót egyformán kellene a hitközségnek megszólítani, rájuk bízva szuverén jogukat, hogy döntsenek zsidóságuk „mértéke” felől, rájuk hagyni zsidóságuk kibontakozását és annak ütemét? Nem kellene-e végre széles tömegek bevonásával megvitatni az olyan alapvető kérdéseket, mint zsidó vallás, zsidó identitás, a zsidó reprezentáció alternatívái stb.
Miközben ezeket a gondolatokat próbáltam kifejteni, legnagyobb megdöbbenésemre Schweitzer József főrabbi úr, aki legközelebb ült a mikrofonomhoz, hangosan közbekiáltott, félbeszakítva beszédemet a következő mondattal: „Ez egy templomellenes agitáció, kikérjük magunknak! ” Hát itt tartunk ma, 1995 tavaszán. Az országos főrabbi az önkontroll teljes hiányában, a parlamentáris demokrácia íratlan alapszabályait felrúgó, hangulatkeltő koreográfiával szándékosan félreértve az elhangzottakat, félbeszakít egy beszélőt, akit a sors iróniája folytán egyetemista korától ismer, mégpedig a pécsi zsinagógából; egy beszélőt, aki dr. Scheiber Sándor professzorhoz, a XX. század talán legkiemelkedőbb rabbijához, az utolsó polihisztorok egyikéhez fűződött személyes kapcsolata folytán 15 évvel régebben ül Jóm Kippur ünnepén a Rabbiszeminárium Tóra II. sor 2. ülésén, mint Schweitzer főrabbi úr dr. Scheiber Sándor professzor helyén.
Ez volt a bűnhődés, most lássuk a bűnöket. Két bűnömről tudok, mely kiválthatta Schweitzer József főrabbi úr ellenem irányuló leplezetlen ellenszenvét.
Egyik a 80-as évek végére tehető. Történt ugyanis, hogy elterjedt egy nagyünnepen Tóth Emil kántor távozásának híre. Miután a zsinagóga ilyen értékének elvesztése minden templomlátogatót szomorúsággal töltene el, a Tórához történt felhívásom során akként snóderoltam, hogy az összeg felét a kántornak ajánlottam fel. Ez volt az egyik főbenjáró bűnöm, csupán érdekességként jegyzem meg, hogy tavaly már öt-hat követőm is volt.
A másik, ha lehet fokozni, még nagyobb bűnöm annyira távol esik a hitközségtől, a magyar zsidóságtól és a válsz- tásoktól, hogy személyes jellege miatt nem kívánom részletezni. Tény azonban, hogy dr. Schweitzer József úr szíve joga, hogy magánemberként okkal vagy ok nélkül nehezteljen rám, mint magánemberre, hogy szülőként nehezteljem rám, mint munkáltatóra, de semmi esetre sem joga, hogy közéleti funkcióját felhasználja magánemberi vélt sérelmeinek revanzsálására. Többek között azért sem, mert nem akarván szembesülni ezen ügyben a tényekkel, sosem kérdezett meg a „hallgattassák meg a másik fél” elvének alapján.
Hát íme, ezek a bűnök, bűneim. Ezek a bűnök, melyek odáig juttatták dr. Schweitzer József főrabbi urat, hogy a szószékről hirdetett viselkedési formát, emberi magatartást és rabbihoz illő méltóságot, vallásunk alaptanait félredobja, és hangulatkeltéssel ellenkampányt folytasson nemcsak BZSH elnöki jelölésem, de még MAZSIHISZ elnöki tagságom ellen is, állítólag attól sem riadva vissza, hogy megválasztásom esetére lemondással fenyegesse meg a választók meghatározó személyiségeit. Úgy hiszem példátlan, hogy a rabbikar valamely tagja nem vallási kérdésben ilyen szinten exponálta volna valaha is magát.
Ő ezt megtette és győzött, elérve többek között azt, hogy családommal együtt 25 év után a jövőben másik zsinagógában imádkozzunk. Nem irigylem ezt a győzelmét. E győzelem nemességét és a rabbi hivatással történő összevetését, továbbá, hogy ki az igazi vesztes, mindenki döntse el saját maga. Az én soha meg nem kezdett hitközségi karrierem pedig ezzel véget ért.
Kommentár dr. Bán György ügyvéd úr nyilatkozatához
Dr. Bán György ügyvéd úr a hitközségi választásokon elszenvedett kudarcaiért engem tesz meg bűnbaknak.
Sajnos ezt a szerepet nem vállalhatom.
Az ügyvéd úr nem volt egyedüli jelöltje a választásoknak, tehát a szavazatok megoszlásával már előre számolnia kellett.
Arra pedig semmi biztosítéka sem lehetett, hogy vitán felül ő fogja megnyerni a választásokat a hitközségben, mint elnök, illetve az országos szervezetben, mint vezetőségi tag.
Mindezek azonban szerény nézetem szerint másodrendű kérdések. Az ügyvéd úr azért vesztette el lehetőségeit, mert önmaga személyének jelentőségét messzemenően túlbecsülte, míg a választók kritikai érzékét és döntési képességét messzemenően alábecsülte.
dr. Schweitzer József
Címkék:1995-05