Búcsú Saul Bellow-tól

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Búcsú Saul Bellow-tól

89 éves korában, otthonában elhunyt Saul Bellow, Nobel-díjas amerikai-zsidó író. Az élet értelmét kutató regényhőseinek metsző, könyörtelen, fekete humorral átitatott ábrázolása új lendületet adott az amerikai regény XX. századi fejlődésének.

Regényeinek színtere Chicago, ahol gyermekkorát és felnőtt élete nagy részét töltötte.

Művei – a hosszabb és a rövidebb írá­sok egyaránt – jól megkülönböztethető, azonnal felismerhető stílusban íródtak: elegyítik a magas irodalmi nyelvet és a köznapi beszédet, a szellemességet és az aforizmákat.

Amikor a multikulturalitásról faggat­ták, így válaszolt: Tudjuk, ki a zuluk Tolsztoja? A pápuaiak Proustja?” A megjegyzés felháborodást váltott ki, saját szavai szerint bizonyságul szol­gált, hogy „jó esetben is érzéketlen, rosszabb esetben elitista, soviniszta, reakciós és rasszista vagyok – egyszó­val: szörnyeteg”.

Sosem fogyott ki az ötletekből, és so­sem állt le az írással. Az 1976-ban kapott Nobel-díj pályájának fordulópontja volt. Sok más díjazottól eltérően, Bellow ter­mészetesen fogadta az elismerést. „A bennem lakozó gyermek boldog – mond­ta. -A bennem élő felnőtt kételkedik.”

A díj átvételekor azonban – mint mondta – tisztában volt azzal a „rejtett megaláztatással, amely a század né­hány nagyszerű íróját érte azzal, hogy nem kapta meg ”,

Montreal egyik, bevándorlók által la­kott szegénynegyedében született, Solomon Bellow néven. Szü­letési idejének bejegyzése 1915. június vagy július 10. (A zsidó bevándorlók akkoriban kevéssé foglal­koztak a keresztény nap­tárral, és a feljegyzések nem egyértelműek.)

Négy gyermek közül ő volt a legfiatalabb, de – és ezt sosem mulasztotta el megjegyezni – az első volt testvérei között, aki már az Újvilágban született. Szülei a születé­se előtt két évvel vándoroltak ki Orosz­országból, de Kanadában sem bizonyul­tak sokkal szerencsésebbnek. Apja, Áb­rám vállalkozásai egyre-másra kudarcot vallottak. Édesanyja, Liza, mélyen vallá­sos volt, és legkisebb, kedvenc gyerme­két rabbinak vagy hegedűművésznek szánta. 1924-ben a Bellow család Chica­góba költözött, ahol sorsuk valamivel jobbra fordult: Ábrám munkát kapott egy pékségben, szenet lapátolt, sőt még szeszcsempészetbe is keveredett.

Saul gyermekkorában mélyen megmerítkezett a zsidó tradícióban, de végül fellázadt az ellen, amit ő „fullasztó orto­doxiának” nevez. Chicagóban nem csak fizikailag, de lelkileg is otthonra lelt. A város azzá vált Bellow számára, amivé London Dickens, vagy Dublin Joyce számára – életének és munkájának köz­pontjává; nemcsak hely vagy háttér volt, hanem szinte sajátjogú szereplő.

Középiskolás éveiben kezdett írni. 1933-ban iratkozott be a University of Chicagóra, de két évvel később váltott: a Northwesternre ment, mert az olcsóbb volt. Irodalmat szeretett volna tanulni, de az angol tanszéken tapasztalt hétköz­napi antiszemitizmus miatt meggondol­ta magát, s végül 1937-ben, antropoló­gia és szociológiai szakokon szerzett diplomát. Ez a két tudományág mélyen beleivódik regényeibe. Addigra már a szépirodalom megszállottja volt.

Tanulmányai befejeztével, a chicagói „Szövetségi írók” program résztvevője lett (W.P.A. Federal Writers’ Project), amelynek során közép-nyugati regény­írók életrajzait készítette, majd az Encyclopaedia Britannica szerkesztőségi tagja lett, ahol Mortimer Adler Nagy könyv sorozatán dolgozott.

A harmincas évek vége felé költözött New Yorkba, „fejemben kuszaság volt, de vágytam rá, hogy tanulhassak”. Gre­enwich Village-i éveiben céltalanul, ele­inte kevés sikerrel írt, közben könyveket szemlézett. AII. világháború kitörésekor sérve miatt leszerelték, később a keres­kedelmi flottához csatlakozott. Éppen kiképzésen volt, amikor Hiroshimára le­dobták az atombombát.

Ekkor fejezte be a sorozásra váró ifjú chicagói elidegenedéséről szóló A le­vegőben lógó emberi. Ez a mű 1944-ben jelent meg, nemsokára követte az anti­szemitizmusról szóló Az áldozat című regény, melyet saját bevallása szerint Dosztojevszkij hatására írt. Bellow eze­ket a műveket diplomamunkájának és doktori disszertációjának tartotta. Úgy vélte, iparos munkák ezek, amelyek tisz­tességesen vannak megírva, de cselek­ményükben vérszegények és túlságosan is az európai regénymodellt mintázzák.

1948-ban Bellow, a Guggenheim Tár­saság támogatásával, Párizsba utazott, ahol az utcákat járva és saját jövőjén töp­rengve egyfajta megvilágosodásban volt része. Eszébe jutott egy gyermekkori ba­rát, Chucky, „nagyhangú, aki mindig örömmel jelentette ki, hogy nagyszabású tervei vannak”, és elkezdett azon gon­dolkodni, milyen is lenne egy Chucky hangján megírt regény. „A könyv magá­tól jött – mondta később. – Csak ki kel­lett nyújtanom a kezem, hogy elkapjam.”

Az így született Augie March kaland­jai 1953-ban jelent meg, áttörést hozva Bellow-nak. Ez volt első igazi könyvsi­kere, amely jelentős íróvá emelte. A re­gény legalább olyan meghökkentően és felejthetetlenül kezdődik, mint a Huckleberry Finn; vadonatúj hangot jelentett az amerikai szépprózában: élénk, nyers, túláradó, részben jiddis, részben whitmani felütésekkel.

A széppróza az önéletírás magasis­kolája” – mondta egyszer Bellow. To­vábbi regényeiben gyakran jelentek meg saját és környezete életének momentu­mai. Humboldt alakjában Delmore Schwartz költő fedezhető fel; Hendersonban Chandler Chapmanre, John Jay Chapman író fiára ismerhetünk; Gersbach, a csábító a Herzogban nem más, mint egy Jack Ludwig nevű professzor, aki akkortájt valóban elcsábította Bellow feleségét; és a művekben ilyen-olyan formában Bellow számtalan kedvesének szinte mindegyike feltűnik.

1959-ben megjelent a Henderson, az esőkirály, amely még az Angie Marchnál is nagyobb szabású látomás. Egy amerikai milliomosról szól, aki az újjá­születést kutatva Afrikába utazik. Bel­low, aki sosem járt Afrikában, forduló­pontnak tekintette ezt a művet.

Később úgy vélte, az Augie March kissé féktelen, irányíthatatlan mű. A Henderson volt az, amelyben Bellow al­kotóereje kiteljesedett.

A Hendersont 1964-ben követte a Herzog, címszerepben egy zsidó Jedermann, akit felesége a legjobb barátjával csal meg. „ Íráskényszer lesz, úrrá rajta – mondta a szerző. – Elkeseredett, metsző, ironikus és zsörtölődő leveleket ír a ba­rátainak és ismerőseinek, valamint a nagy embereknek, a gondolat óriásai­nak, akik az értelmét alakították.”

A regény megírására visszatekintve azt mondta: „A Herzog csupán egy ötlet volt. Egy nap azon kaptam magam, hogy leveleket írok – mindenhová. Aztán eszembe jutott, hogy mindez remek ötlet az ország és az értelmiség szellemi áll­apotáról szóló könyvhöz.” A regény könyvdíjas lett.

Az egyensúly helyreállt, amikor ugyanabban az évben bemutatták Bel­low számos színpadi művének egyi­két, Az utolsó analízist, amely gyorsan megbukott.

Az 1969-es Mr. Sammler planétája egy New Yorkban élő és elmélkedő holokauszt-túlélőről szól. Ezzel a regénnyel nyerte el Bellow a harmadik Könyvdíjat.

Az 1975-ös Humboldt adománya egyik legsikeresebb művének bizonyult. A regényben Charlie Citrine-nek, a Pulitzer-díjas írónak meg kell békülnie mentora, Von Humboldt Fleischer költő halálával. Ebben az esetben az élet utá­nozta a művészetet, hiszen a Humboldt szépirodalmi Pulitzer-díjat nyert. Ezt kisvártatva követte az irodalmi Nobel-díj, melynek átadásakor a Svéd Királyi Akadémián felidézték Bellow ötletgaz­dagságát, sziporkázó iróniáját, remek humorát és izzó szenvedélyességét. Bel­low elfoglalhatta az őt megillető, méltó helyét amerikai elődei, Ernest Heming­way és William Faulkner között. „A Nobel-díj után közalkalmazotti sorba taszítottnak éreztem magam a kultúra világá­ban. Jóságosnak kellett lennem, jelenlé­temmel áldást és méltóságot osztanom, mint egy politikusnak, akár tetszett, akár nem. Ezt az árat kellett megfizetnem.”

A Nobel-díj után megjelent könyve, a Jeruzsálembe és vissza, izraeli útjáról szóló visszaemlékezés. Ezt követte A dé­kán decembere, amely egy amerikai vá­ros hanyatlásáról szól.

Ettől kezdve egyre rövidebb könyve­ket írt, saját megfogalmazásában „tömö­rebb jelzéseket” küldött. A 2000-ben megjelent Ravelstein című regénnyel tért újra vissza a terjedelmesebb prózához. A könyvet közeli barátja, Allan Bloom sor­sa ihlette: egy ünnepelt professzor AIDS-ben meghal. A The New York Ti­mes könyvkritikai rovatában megjelent kritikában Jonathan Wilson szerint „nagyszerű könyv egy sokat vitatott té­máról: a férfibarátságról Amerikában “,

1993-ban elhagyta választott városát. A távozásnak több oka volt. Chicagói barátai közül sokan, köztük Allan Bloom is, meghaltak, és Bellow úgy érezte, „nem bírja tovább, hogy halott barátai­nak háza előtt sétálgasson ”, Taszította a Chicagóban akkoriban tapasztalható, erősen rasszista hangulat is. Néhányan a radikális fekete közösség tagjai közül azt kezdték terjeszteni, hogy zsidó orvosok szándékosan HIV-vírussal fertőzik a fe­kete gyerekeket. Bellow a The Chicago Tribune-ban megjelent cikkében tiltako­zott is a rágalom ellen. Bostonba költö­zött, és John Silber rektor meghívására a Boston Universityn kezdett tanítani.

Saul Bellow egész életében úgy köze­lített a művészethez, mint egy idegen, aki épp most érkezett a Földre: „Sosem láttam még a világot. Most megláttam: gyönyörű, csodálatos ajándék Elbűvölő valóság! És amikor eljön a vég, az álta­lam ismert legbölcsebb emberek azt mondták, mindez el fog tűnni. Nem va­gyok teljesen bizonyos ebben. Ha meg­kérdeznének, hiszek-e a halál utáni élet­ben, azt felelném, agnosztikus vagyok. ’Több dolgok vannak földön és egen, Horatio…’”

A The New York Times cikke alapján

Szőnyi Andrea

Címkék:2005-09

[popup][/popup]