Búcsú két filmestől

Schiffer Pál (1939-2001)

Pali, Te már biztos nem emlékeznél rá. Valamikor a 70-es évek elején tör­tént. A Báthori utca 10. V. emeletén az 504. szobában ült Károly Kati, a Mű­sorosztály vezetője, négyen voltunk ott, és vezetésével szerkesztettük a bu­dapesti moziműsort. Sok mozi volt, és sok „kísérőfilm”, minden filmet me­gelőzött egy ilyen alkotás. Unalmas rab­szolgameló volt, néha viszont érdekes embereket lehetett ott látni. Mozisokat, kultúrház-vezetőket. És nagy rit­kán filmrendezőket. Kevés olyan kollé­gád volt, akit érdekelt filmje sorsa a mo­zikban. De volt közülük valaki, egy min­dig nagyon jólöltözött, művelt, széles intelligenciájú, pipázó européer és ez Te voltál. Kati kemény asszony volt, sa­játos meggyőződésekkel és nehezen befolyásolhatóan. Te mégis, mindig an­gyali türelemmel, udvariasan és szívó­san igyekezted védeni vélt és valós ér­dekeidet. A Fekete vonat és a Cséplő Gyuri bemutatása lehetett akkor. Az aj­tó mellett nagy élvezettel figyeltem azt, ahogyan elérni próbáltad a film számá­ra legelőnyösebb bemutatási és vetíté­si helyeket és időpontokat. Már akkor feltűnt, hogy kicsit kilógsz a sorból. Na­gyon vártam, hogy végre bemutassák filmedet és megnézhessen. Komolyan mondom: ennyire film még soha nem lepett meg, pedig azóta már láttam több százat, ha nem ezret. Ami szemé­lyed és filmjeid között feszülő ellentét számomra nehezen volt feldolgozható. Mit keres ez a belvárosi úrifiú ebben a közegben? Hogy tud filmet készíteni ar­ról, ami csillagfényévnyire van tőle? Persze ez csak a főcím környéki kérdés volt! A film harmadik percétől világos volt, hogy Te pontosan tudod, miről be­szélsz. Ez nem a lekezelő fővárosi ér­telmiségi sajnálkozó alkotása, hanem egy nagyon is empatikus és felkészült, rendkívüli szociális érzékenységről ta­núskodó rendező dokumentarista film­je. Az akkori Magyarországon ez fon­tos, és mai szemmel visszatekintve még annál is fontosabb állásfoglalás volt. Rámutatott egy olyan problémára, amit sajnos az elmúlt tíz évben sem tudtunk megoldani. A cigányság társa­dalmi és gazdasági helyzete nyomasz­tóan terheli napjainkat.

Aztán teltek az évek és Te szorgalma­san készítetted filmjeid a székesfehér­vári Videoton megszűnéséről, a Kovbojokról és a Földi paradicsomról, a kite­lepítésekről… Harcos lendületed mind­végig megmaradt. A rendszerváltás kör­nyékén sokszor találkoztunk különböző társadalmi és egyéb filmes eseménye­ken. A filmszakma demokratizálásában fontos szerepet vállaltál, ott voltál ala­pítványok és egyesületek szervezésé­nél. Mindig elegánsan, de nagyon harco­san és határozottan képviselted elvei­det és azt a csapatot mely delegált. Ez néha talán felesleges harc volt. Sok, hi­ába elmondott mondat, a meg nem ér­tett gondolatok, az igazság keresésének hiábavalósága. Ahogy filmjeidben hőse­id, úgy filmesként a társadalomban nem mindig sikerült elérned, amit akar­tál. Utoljára egy alapítvány kuratóriumá­nak összeállításánál ültünk együtt. Em­lékszel, hiába harcoltunk – igazságtala­nul – vesztettünk, és Te végig őrizvén úri modorod, csak magadat rágtad. Ta­lán ezt nem kellett volna már.

Nyugodj békében!

Simó Sándor(1934-2001)

Azt mondja a szerkesztőség: írj né­hány búcsúzó szót Simó Sándorról, csak könyörgünk, ne legyen túlontúl személyes. De már hogy a csudába ne lenne az! Ismertem és ezt nem felejthetem el, tudtam, hogy ő az, aki a szakmai viták után nyugodtan felhív­ható, akivel lehet még beszélni, eset­leg tanácsot vagy segítséget kérni. Azon kevesek egyike, aki nem fog újságokhoz futkosni, ha vélt vagy valós sérelem éri, hanem megbeszéli, meg­kérdezi, és ha lehetséges, inkább megoldja. De a szerkesztők szava az parancs.

Simó Sándor filmrendező 2001. szeptember 6-án elhunyt.

Eredetileg vegyészmérnök. Pályája elején dokumentumfilmesként tűnt fel, remek alkotása a Színe és fonákja.

Első filmjét, a Szemüvegeseket 1969-ben készítette. Valkó, a megalku­vásra képtelen építészmérnök történe­te, aki ötven évre akar tervezni és nem szeretné kortársai életét élni. Ám mert a 60-as évek Magyarországa olyan kor volt, mégis megalkuszik és elbukik.

1971: Legszebb férfikor. Latinovits Zoltán a válófélben lévő negyvenes férfi próbálja megoldani válságba ke­rült életét, de a pénz, a pénz, a pénz ezt lehetetlenné teszi. Így azt kérdez­zük a film végén: ez volt a legszebb?

1977: Apám néhány boldog éve. Lí­rai emlék az apáról, a családról, a má­sodik világháborút követő néhány bol­dog évről, a bizakodás, a remény és csalódás (internálás) éveiről.

1982: Matuska Szilveszter. Az 1931-es biatorbágyi merényletéről, annak politikai indítékairól. 1987: Isten vele­tek, barátaim. 1938. szeptember: a nyugodt, még békés pesti bérház, kü­lönös lakóival; 1942. szeptember: már nyilasok és bárók, urak és szegények, házmesterek, és Stark a zsidó orvos. 1944. szeptember: nincs kegyelem en­nek a „háznak és lakóinak” pusztulni kell. Ahol ez megtörténhetett, ott nem maradhat senki életben, mikor összedől a ház csak egy bolond. 1996: Franciska vasárnapja. Gál Franciska és a zsidó ékszerész szerelme a II. világ­háború kezdetén és a felszabadulás első éveiben. Újlaki Dénes felejthetet­len főszereplésével, furcsa történetet mesél el Simó, egy egyszerű cseléd­lányról, aki, megértve az idők szavát, a felszabadulás után rendőrnek és mun­katábori felügyelőnek áll, és a zsidó ékszerészről, aki a „fényes szelek” el­lenére marad, aki volt, aranygyűrűt fu­sizó, biciklit kölcsönző, az új kort sem­mibe vevő, végül egyedül, Kanadába disszidáló becsületes kisember.

Ennyi a filmográfia, és néhány film­szerep (Redl ezredes, Hanussen). Meg a legfontosabb több tucat magyar film, amely nélküle nem készülhetett volna el. 1988 óta folyamatosan segítette a fiatal pályakezdőket első/második filmjük elkészítéséhez. Ebben és a ta­nításban fáradhatatlan volt.

Sok ez vagy kevés? Leírva talán ke­vés, de életműnek épp elég. A magyar filmszakma, a fiatalok bizton sokáig érezni fogják hiányát. Tudom, megint nagyon személyes leszek, de Simó Sándor pótolhatatlan. Helyébe nem lép senki, önzetlenségét, türelmét és szakmai tudását senki sem áldozná fel az őt követő fiatal filmes nemzedékért, úgy, mint ő tette.

Nyugodjon békében!

Feldmájer Sándor