Beszélgetés Beney Zsuzsa költővel

Esztertáska

Két hónapon át a női emlékezet témakörét járjuk körül. Többen talán meglepődnek, mitől lehet „női” az emlékezet? Az écriture féminine, a feminista irodalomelmélet alaptétele szerint más a női írás. Leképeződik-e ez az emlékezetben is? Elbeszélt és írott női történetek elemzői kiemelik például, hogy nők gyakrabban igazítják emlékeik sorrendjét családi eseményekhez, esküvőjükkel, gyermekeik születésé­vel mérik az időt. Tudatos írónők ugyanakkor gyakran elutasítják, hogy nőiségük s ne íróságuk kerüljön előtérbe. Ezeket a kérdéseket boncol­gatja az alábbi interjú.

Beszélgetőtárs: Pécsi Katalin

Beszéljünk először arról, hogy mi­lyen volt a neveltetésed.

Egy kicsit zsidó, egy kicsit ateista neveltetést kaptam. Tízéves koromtól kezdve zsidó gimnáziumba jártam. Amikor elkezdtem az iskolát, a nume­rus clausus miatt nem is vettek volna föl máshová. Ez nagy szerencsét is je­lentett, mert egész kiváló iskolába ke­rültem. Annak az iskolának egyébként nem volt olyan zsidó szelleme, ami be­folyásolt volna bennünket, neológ isko­la volt. A tanárokat a zsidó származású tanárok legjobbjaiból válogathatták össze. Ez az időszak elég vészterhes volt. A félelem elnyomta bennünk a val­lási dolgokat, bár tanultunk héberül és olvastuk a bibliát. A gyerekek igen vál­tozó környezetből jöttek. A pestiek ál­talában nem voltak vallásosak.

– Mi történt a családoddal ’44-ben?

Nagyon nehéz helyzeteket éltünk át, bujkálnunk kellett, édesanyámat csaknem agyonlőtte a Gestapo. Édes­apám komoly szívbeteg volt, jó ideje tudtam, hogy nemsokára meg fog hal­ni. Valami csoda folytán édesanyám mégiscsak hazakerült, de édesapám rö­videsen, ’45 márciusában meghalt. Anyám bátyja sokat segített nekünk. Anyámmal végig igyekeztünk együtt maradni. Egyszer úgy volt, – 14 éves le­hettem akkor -, hogy anyám egy időre egy zsidó gyermekotthonba vitt engem, a húgommal együtt – rémes érzés volt ott maradni! -, de aztán szerencsére anyám inkább hazavitt bennünket. En­nek a „megérzésnek” az életemet is kö­szönhetem, ugyanis néhány nap múlva abban a gyermekotthonban mindenkit megöltek…

– Zsuzsa, Te hívő vagy?

Fogalmam sincs róla, azt kell mon­danom. Sokáig azt hittem, hogy valami­lyen értelemben – igen.

Talán azt mondhatnám: biztos, hogy nem vagyok hitetlen, de azt nem tu­dom, hogy valóban hívő vagyok e.

Van egy haszid legenda, ami valahogy így szól: Egy jámbor ember meg­kérdezi a rabbit: „Hogy lehet az, rebbe, hogy mi hívők annyi bűnt követünk el?” A rabbi így felel: ,,Nem tudod, fiam, hogy a hit azt jelent: vajh’ha hinnénk?” Valami ilyesmi él bennem. Az bizo­nyos, hogy roppant erős az affinitás. Talán annyit változtam az idők során, hogy régebben még verset is írtam erről a problémáról, meg prózát, – most meg már nem tudom szavakkal körülírni magamban, mi a „hit”. Ma már nem találok olyan nyelvet, amin a saját bizonytalanságaimat, meghatározhatatlanságaimat artikulálni tudnám. A léte­zés különböző rétegei között annyi átfedést, annyi áttűnést látok (ezek hol egyetlen egy szempontból láthatóak, hol meg egyáltalán nem láthatóak), hogy – ha megfogalmazatlanul is-, ezek eleve feltételeznek magukban valami­féle hitet, mert különben a világ olyan kaotikusnak tűnne, hogy az ember szá­mára elviselhetetlen lenne. Hogy az ember el tudja képzelni, hogy ilyen sokféle aspektusa, vagy megnyilvánulá­sa van a létezésnek, és ezt el is tudja viselni, ez valami olyat jelent, hogy van benne valami mag, ami képessé teszi a különböző létformák elviselésére. És a különböző létformák egymás mellett lé­te nem fogható fel másképpen, mint hittel. Rációval semmiképpen. Egy effé­le irracionális meggyőződésnek min­denképpen van köze a transzcendenci­ához.

Hogyan alakult ki a kettős pályád, hogy orvos is lettél meg irodalmár is? Melyik volt előbb?

– Az írás. írtam már középiskolás ko­romban is. ’48-ban kellett döntenem, akkor mentem egyetemre. Nagyon sok minden oda vezetett, hogy azt mond­tam: orvos leszek. Az egyik ok az volt, hogy úgy éreztem: valamit tenni kell az emberekért, mielőtt megszólalnék!… Ezen kívül az is belejátszott, hogy ab­ban az időben már az is érződött, hogy jobb valami egzakt dolgot választani foglalkozásnak, valami olyat, amit nem nagyon befolyásolhatnak. Sose bántam meg, hogy orvos lettem, nagyon szeret­tem…

Közben mindig is írtál? Párhuzamo­san élted az orvos- és az irodalmár éle­tedet?

’48-tól tíz évig nem írtam semmit, aztán ’58-ban elkezdtem esszéket írni, a következő évtizedben írtam vala­mennyi verset is, aztán az első kötetem után elég sok verset, de közben, a vers­írás egyes fázisai között mindig elég nagy szünetek voltak…

Melyik volt az „igazi” kö­zeged? Az orvosi vagy az irodalmi?

Ezen sokat gondolkoz­tam én is, de nem tudok vé­gérvényes választ adni rá magamnak sem. Valószínű­leg valamilyen lélektani ok miatt szükségem volt rá, hogy kétfélét csináljak. Úgy érzem, hogy kellett ez a ket­tősség, mégpedig abból ér­zem úgy, hogy amikor már nyugdíjas lettem mint or­vos, akkor is mindig szük­ségem volt arra, hogy foly­tassam ezt a munkát, és még évekig, dolgoztam mint helyettes… Nagyon boldogan voltam orvos, de ezért soha nem hagytam abba az írást se nagyon hosszú időre. Ugyanakkor írói vagy költői öntudatom egyáltalán nincs. Nem tu­dom azt mondani, mint ba­rátaim közt sokan, hogy „költő vagyok”. Egyáltalán nem. Azt hiszem, azért nem, mert félelmetesen élem át azt az érzést, ami minden versnél újra és új­ra előjön, hogy ez az utolsó… Vajon tudom-e még folytatni…? Legalábbis én ilyen formában írok.

Intim dolog számodra az írás?

– Nem mondanám, hogy intim. Min­denki, aki ír, egy kicsit tudatában van annak, hogy másoknak is ír. Talán még, aki naplót ír, az is gondol rá – rejtetten -, hogy érthető legyen, amit ír, mások számára is. De sohasem az motivált a versírásra, hogy megjelenjen a kötetem, vagy hogy olvassák. Az olvasók annyiban érdekeltek csak, hogy olyan formában próbáltam írni, hogy érthető legyen. Ebben az is közrejátszott, hogy a napjaim nagy részét mindig is olyan közegben töltöttem, ahol nem az iroda­lom volt a téma. Egész más szinten zaj­lott az élet is, a beszélgetések is, az el­várások is…

Volt előtted valamilyen családi vagy másfajta minta, amit követtél az­zal, hogy költőnő lettél?

– Nem, semmi. Édesapám rendkívül művelt volt, tőle tanultam nagyrészt mindazt, amit tudok, tőle lettem az, amivé lettem. Ha nem is mindenről, amit olvastam, ő beszélt nekem először, neki köszönhetem minden­képp, hogy megtanultam olvasni.

A női mivoltod befolyásolta valami­képpen a költészetedet? Más lett ettől a művészi utad? Egyáltalán: hogyan éled meg, hogy nő vagy?

– Az érvényesülésem biztos, hogy ettől nem más. Soha nem éreztem, hogy azért, mert nő vagyok, ér engem valamiféle megkülönböztetés. Egészen biztos vagyok benne, hogy emiatt soha nem ért engem például mellőzés. Ami­ kor egyszer Amerikában voltam, egy összejövetelen a feministák csodálkoz­tak az álláspontomon. Sokszor szorul­tam kisebbségi helyzetbe, de soha nem azért, mert nő vagyok. Rengeteg más ok miatt, igen. Azért például, mert zsi­dó vagyok. Nyugaton azért, mert kelet-­európainak számítok, magánéleti dol­gok miatt is, de amiatt, hogy nő va­gyok, én csak olyan helyzetbe kerül­tem, hogy nőnek kezeltek, és ez egy természetes dolog. Ha a férfiakat és a nőket külön kezelik, az nem jelent ön­magában valamiféle mellőzést vagy rossz minősítést.

Hogy a saját költészetemet ez mennyire befolyásolta? Én mindig nagyon érzelmes költő voltam, a költészetem nagy része különféle szen­vedélyekkel van tele. Hogy a férfiak is ilyen módon élik- e meg a szenvedélyt – elsősorban a szerelmi szen­vedélyt -, azt nem tudom megmondani, mert azt sem tudom, hogy egy másik nő hogyan éli meg. Ha azt mondom, hogy a lírám egy nagyon szenvedélyes líra, ezzel egyben azt is állítom, hogy egy női szenvedélynek a lírája. Igen, a női szenved­ély hangja szólal meg ben­nem…

Mennyire fontos szá­modra, hogy nő vagy?

Nagyon fontos. De egy­általán nem azért, amit írok. Hanem mert szeretem az életnek azt a formáját, hogy nő vagyok. Mondjuk egy fér­fi-nő kapcsolatban énne­kem nagyon jó, hogy én va­gyok a női. Sok örömem volt abban, hogy nő vagyok, életem során. Sok szem­pontból szeretnék megvál­tozni, de azzal, hogy nő vagyok, nincs problémám, sőt örülök is neki. Valami­képp úgy élek együtt a nőiségemmel, hogy ez vagyok én.

– Nemrég hallottam feminista nyel­vésznő előadását arról, hogy egzakt módon is megragadható, hogy a „női hang” másmilyen, mint a „férfi hang”, és hogy az újabb kutatások azt is vizs­gálják, a férfiakra inkább jellemző az a beszédmód, hogy monologizálnak, míg a nők számára az a „jó beszélgetés”, ha lelkesen egymás szavába vágva, közö­sen építhetik a témát… Mit gondolsz erről? Van erről tapasztalatod?

Soha nem gondolkoztam még erről, de valószínűleg igaz.

Akkor tehát a versben is másmilyen lehet a „női hang”?

Sokan azt mondják, hogy nem más, és van olyan költőnő barátnőm, aki na­gyon tiltakozik az ellen, hogy őt egyálta­lán költőnőnek nevezzék. De én szerin­tem a versben mindenképpen, rendkí­vül átüt az írójának a személyisége. Ebből a személyiségből szerintem kivághatatlan az a rész, hogy női módon éli meg a világot. És azt hiszem, hogy női módon megélni a világot mégiscsak másmilyen, mint férfi módon. Egészen más. Csakugyan több benne a nem-ra­cionális.

Vannak olyan örömforrások, ame­lyek csakis a nőknek jutnak. Persze sok szempontból nehezebb is a sorsuk – nekem se volt könnyű életem! De azért mondjuk egy terhesség olyan fantaszti­kus öröm lehet! Vagy egy kisbabával való kapcsolat, amit egy férfi, nem hi­szem, hogy ilyen módon tud megélni.

Ahogy körülnézek a szobádban – gyönyörű kis tükreid és patchwork-képeid vannak a falon – úgy érzem, az életnek ezek az apró szépségei és örö­mei legalább annyira fontosak lehetnek a számodra, mint a nagyok… Emlékszel arra, amikor Jeruzsálemben együtt nézelődtünk a sukban, és gyönyörködve tapogattuk végig a szép cserépedénye­ket meg a finom, filigrán ezüstből ké­szült ékszereket? Talán mi, nők sok­szor azért is bírjuk jobban a nehézsé­geket, mert ezek a mindennapi örömök segítenek az élet elviselésében. Vigasz­talni is tudnak a kis dolgok, vagy leg­alábbis sokféle feszültséget kanalizálni…

Vannak férfiak is, akik képesek pél­dául arra, hogy barátságos otthont te­remtsenek, én is sokat tanultam vala­kitől, de azért a magam képére formál­tam át, amit tanultam, és az biztosan más…

Szoktál „női irodalmat” olvasni?

– Igen, szeretem az angol írónőket, akiknek az írásaiból biztosan meg le­het állapítani, hogy írójuk nő. Varázsla­tosan szép írások ezek. A mai, „szóki­mondó” írásmód távolabb áll tőlem ne felejtsd el, hogy én vagy két generáció­val idősebb vagyok! Engem fiatal lány­koromban sokkal szemérmesebbnek neveltek… Látom a fiatalokkal kapcso­latban, hogy nemcsak ők látnak prűd­nek, de valóban az vagyok! Egyszerűen máshogy beszélnek a mai fiatalok, a szavaik is mások, és az egész kommu­nikációjuk. A múltkor azt kérdezte cso­dálkozva egy fiatal lány ismerősöm, hogy miért kértem meg, tegezzen en­gem, miközben a társaságunkban lévő, régi barátommal meg magázódtunk. Alig tudtuk megmagyarázni neki, hogy a tegezésre a mi nyelvünk nem könnyen állna rá: amikor mi voltunk fi­atalok, akkor ez volt a szokás, és ma már borzasztó nehéz lenne ezen vál­toztatnunk… Ugyanakkor az általános­sá vált tegezéssel nagy a veszteség is: az egy óriási pillanat, amikor két em­ber, aki eddig magázódott, elkezd tegeződni.

Az európaiságod vagy a zsidóságod a meghatározóbb számodra?

Az európaiságom egy zsidó megha­tározottságú európaiság, nagyon foglal­koztat az a gondolat, hogy az európai kultúrát mennyire befolyásolta a zsidó kultúra. Szerintem igen erősen befolyá­solta, különösen itt, Közép-Kelet Euró­pában. Az itteni kultúra a zsidóság által erősen átjárt, befolyásolt – sót, az utób­bi évszázadban nagy részben a zsidó­ság által megalkotott – kultúra.

Mennyire befolyásolta a zsidóságod a költészetedet? Azt állítja Sanders Iván irodalmár, Nádas Péter amerikai fordítója, hogy Nádas regényeiről ak­kor is lehet tudni, hogy „zsidó regé­nyek”, ha tematikusan éppen semmi se utal rá… Ebben az értelemben zsidó írónak tartod magad?

– Biztos, hogy van egy zsidó fajtája a verbalizáltságnak, sőt nevezhetnénk egy kicsit túlverbalizáltságnak is… Egész biztos, hogy nagyon erősen ha­tott rám ez a zsidó mentalitás, és a kér­déseknek az állandó újra és újra felté­tele. Ahogy az előbb mondtam, az egész elmúlt század irodalmára, nem­csak a magyarra, de főleg a közép-eu­rópaira nagyon hatott ez. Az én költé­szetemben az örökös kérdezés – amiről most már, ennyi idős koromban rájöttem, hogy nem fogok tudni vála­szolni -, ez a zsidó hagyományból szűrődött át. Ahogyan én gondolko­dom, az zsidó gondolkodás, de nagyon nehéz ezt meghatározni, rendkívül ne­héz. Egy esszémben arról írtam, hogy József Attilára hogyan hatott a zsidó intellektus és szellem. József Attila gondolkodása, az, ami a közép-euró­pai szellem: az a túlhajtott megtudni és magyarázni vágyás; az az igény, hogy tökéletesen pontosan fejezze ki, azt, amit érez; hogy az érzéseket föl­hozza valami elmondható szintre, mi­közben erre képtelen, de nem is tudja elviselni, hogy erre képtelen: mindeb­ben nagyon sok van a zsidó gondolko­dásmódból.

Magamra azért nem mondanám azt, hogy zsidó költő vagyok. Inkább azt, hogy zsidó ember.

Elégedett vagy azzal a „szereposz­tással”, amit az életben készen kaptál?

Most érkeztem abba az életszakasz­ba, amikor egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy visszanézzek, és meg­próbáljam megfogalmazni magamnak, hogy mindaz, ami történt velem az éle­tem során, kiad-e valami narratívát, vagy pedig véletlenszerű történések so­rozata volt. Nyilvánvaló, hogy az egyik oldalról nézve mindig minden véletle­nek sorozata, a másik oldalról nézve vi­szont mindig bele lehet látni egy törté­netet. Lehet, hogy ez a bonyolultnak látszó kérdés annyit rejt csak magában, hogy éppen énnekem kell eldöntenem, hogy én hogyan látom: történetnek-e avagy esetlegességek sorozatának.

Sokat szenvedtem életemben, identi­tásproblémák miatt is szenvedtem már eleget, szenvedek a mai napig is. Most már ott tartok, hogy nem tudom, léte­zik-e olyan, hogy valaki tökéletesen megtalálja a saját identitása, és nem az-e az élet vitelének a normális módja, hogy az ember elfogadja, hogy nincsen igazi identitásait. Ez a gondolat nagyon sok mindent ad cserébe azért a fájdalo­mért, hogy nincsen igazi otthonom. Az utóbbi években azonban már nem egé­szen csúszik össze e két dolog: valaha úgy képzeltem, hogy csak akkor lehe­tek otthon, ha egy olyan közegben va­gyok, amelyikkel identikus vagyok. Most az az érzésem, hogy ez a kettő nem egészen függ össze, hanem min­denekelőtt saját magamat kell megta­lálnom. Magamra találni nem teljesen ugyanaz, mint hogy a saját identitáso­mat találom meg. Sajnos az életemnek az egyik tanulsága az, hogy rájöttem, túl sok az árnyalat: nem biztos, hogy ha megtaláltam az identitásomat, azt mondhatom, hogy ettől nyugodt és har­monikus vagyok. Ennél sokkal bonyo­lultabb és kevésbé érthető a világ körü­löttünk, nem úgy, ahogy azt gyerekfej­jel képzeltük. Abban sem vagyok biz­tos, hogy felnőttként is igazán fontos­nak tartom, hogy minden élettartalmat definiálni tudjunk.