Bernstein redivivus

Hogy a „le a kommunistákkal!” jelszót hallva ösztönösen kissé kel­lemetlenül érezzük magunkat (azt gondolván, hogy egyenesen követke­zik belőle egy másik jelszó: „le a zsidókkal!”) – több mint érthető. Ráadásul mint megannyi hisztériába átmenő előítéletnek, némi tényalap­ja ennék is van. Hiszen az elmúlt másfél évszázadban létrejött modern munkásmozgalom radikális, messianisztikus áramlatában lépten-nyomon találkozunk zsidó (származású) értelmiségiekkel. Ez persze történel­mileg, szociológiailag is magyaráz­ható. Egy másik, múlt századbeli szlogent felidézve, ha a „munká­soknak nincsen hazájuk”, még in­kább elmondható ez a zsidóságról. Szociálpszichológilag kézenfekvő a vonzódásuk a nemzetek távlati meg­szűnését hirdető, közvetlenül az egész emberiségre apelláló eszme­rendszerekhez. S ha ehhez még a zsidó tudat egyik elemét alkotó mes­sianizmus is hozzájárul, máris kész a képlet: a „zsidó öngyűlölet” ele­mei (amelynek nyomai például Marx A zsidókérdéshez című írásá­ban is fellelhetők) az emberi nem önfelszabadításának utópiájával pá­rosulnák. S az utópia gyakorlati va­lóra váltása itt is – mint oly sok­szor – a terrorba, a másként gon­dolkodók könyörtelen felszámolásá­ba torkollik.

A szociáldemokrata, majd a kommunista mozgalom zsidó származá­sú vezéralakjai azonban a legritkáb­ban reflektáltak zsidóságukra. Igaz ez a marxista „revizionizmus” meg­alapítója, a sokáig ősellenségnek ki­kiáltott Eduard Bernstein esetében is. Egyik, Engelsszel folytatott levél­váltásában említést tesz ugyan a német szociáldemokrata mozgalmon belüli antiszemitizmusról, de ebből az egyetlen, a tárgykörbe vágó do­kumentumból is kiderül, hogy ko­rántsem tekintette azt személyét is érintő kérdésnek. Az asszimilálódott berlini mozdonyvezető fia szintén legalábbis közömbös „természeti vé­letlennek” tartotta származását.

Most, hogy a volt pártkiadó adta újból közzé Bernstein revizionista “kiáltványát”, az először 1899-ben napvilágot látott A szocializmus elő­feltételei és a szociáldemokrácia feladatai című művet, az igazat megvallva, nemigen érthető, mi vál­totta ki a hajdani konsternációt. Mai szemmel olvasva a könyvet, inkább csak nagyon is tétova eltávolodást érzünk a klasszikus marxizmus már akkor, Marx halála után alig más­fél évtizeddel is tarthatatlannak bi­zonyult tételeitől, a józan ész láza­dását az ideológiából levezetett „va­lóságkép” ellen, Bernstein sem itt, sem másutt nem tett egyebet: in­kább a saját szemének meg a kemény társadalomstatisztikai adatok­nak hitt, s nem fogadott el empiri­kus ellenőrzés nélkül semmiféle, mégoly forradalminak tetsző orto­dox hittételt sem. Legfőképpen az úgynevezett „katasztrófaelmélet” el­len tiltakozik, a klasszikus marxiz­mus ama, sokszor a zsidó messianiz­musból eredeztetett felfogása ellen, miszerint a munkásosztálynak volta­képpen szervezeteit érintetlenül megőrizve kell várnia, amíg a kapi­talizmus öntörvényeit követve összeomlik, s megnyílik az út a hata­lom átvételére. Ezt így persze senki sem mondta ki, de kétségtelenül ez volt a II. Internacionálé idején – de akár később is – a munkásmoz­galom tényleges gyakorlatának rej­tett értelme. Bernstein ezzel szem­ben néhány, ma már evidensnek látszó tendenciát figyelt meg: a ka­pitalista társadalom egyre nagyobb differenciálódását a dichotóm le­egyszerűsítéssel szemben, a középré­tegek minden jövendölésnek ellent­mondó fennmaradását, sőt helyzetük megszilárdulását, végül a tőkeértékesülés új útjait-módjait, a fogyasz­tás bekapcsolását a tőke megtérülé­sének folyamatába, azaz a modern fogyasztói társadalom kezdeteit. Ezek a felismerések ma már való­ban közhelyszámba mennek, de rájuk alapozódik – nem utolsósorban Bernstein nyomán – az egész mo­dern „demokratikus szocializmus” eszmerendszere, azok a dogmák pe­dig, amelyekkel ez a múlt századi „liberális szocialista” szembeszállt, mind a mai napig kísértenek, fittyet hányva minden történelmi ta­pasztalatnak s a csődtömegnek, amely elfogadásukat kísérte.

(Kossuth Könyvkiadó, 1989.)

Berényi Gábor