BERLINALE 1998 – időutazások a múltban kamerával (Surányi Vera)

BERLINALE 1998

Időutazások a múltban – kamerával

Előbb-utóbb mindenkit elkap a vágy, hogy megismerje múltját, gyermekkora elfelejtett helyszíneit, a nagyszülők, szü­lők gondolkodását, vagy azt a történelmi-­politikai közeget, amelyben elődeink él­ték mindennapjaikat. Ez a tendencia ér­ződött az idei berlini filmfesztiválon is. A vegyes színvonalú, nem sok meglepetést okozó versenyfilmek mellett feléledni lát­szott a dokumentumfilmek divatja. Sok izgalmas, új mű született ebben a műfaj­ban. A dokumentumfilmek alkotói nem a piac törvényei szerint működnek. So­kan közülük több évig gyűjtik filmjükhöz az anyagot, időt, fáradságot nem kímélve válogatják ki a felhalmozott információ­ból, képanyagból a számukra lényeges mondanivalót. Itt nincs arányban a siker – sem anyagi, sem erkölcsi vonatkozás­ban – a befektetett energiával. A rende­zőket nem is ez érdekli elsősorban. El­szántan hisznek abban, hogy az általuk közvetített világ: valódi. A nagy műgond­dal létrehozott alkotások jó esetben is csak a művész mozik elszánt közönségé­hez jutnak el. Bevallom, engem is ezek a filmek érdekeltek a legjobban. Ezek kö­zül választottam ki hármat, a berlini fesz­tivál Fórum programjában bemutatott al­kotások közül.

Mind a három film zsidó családok élettörténetét dolgozza fel – más-más mó­don. A rendezők, miközben családjuk tit­kai után kutattak, időutazásaik során egyre mélyebbre és messzebbre jutottak múltjukban.

Lisa Lewenz, a Levél szavak nélkül cí­mű film rendezőjének nagymamája leg­fiatalabb lányával együtt 1938-ban, a Kristályéjszakát követő éjszakán Berlin­ből Amerikába menekült. Lewenzék, akik Németország legbefolyásosabb zsi­dó családjai közé tartoztak, egyszerre vesztették el otthonukat, állampolgársá­gukat, kulturális közegüket és vagyonu­kat. Lisa nagymamája halála után kilenc hónappal Amerikában született. Sok-sok évvel később – felnőttkorában – véletle­nül megtudta, hogy a padláson családjá­nak németországi életét ábrázoló több bőröndnyi filmtekercs porosodik.

„Amikor az egyik rokonom említette, hogy léteznek filmtekercsek, amelyeket a nagymama Berlinben forgatott csak­nem harminc éven át, megdöbbentem. Sem a filmek létezéséről, sem a csalá­dom akkori múltjáról nem tudtam sem­mit. Ez 1981-ben történt. Megnéztem a filmeket és egy ismeretlen világ tárult elém. Amikor elkezdtem kérdezgetni családom tagjait a részletekről, azonnal németre váltottak, és én akkor még nem beszéltem németül, csak angolul. Ah­hoz, hogy igazán megértsem, mi történt akkor, kénytelen voltam valamelyest megtanulni németül.

Éreztem, hogy családom tagjainak éle­tét, gondolkodását mennyire meghatá­rozza a Németországban töltött időszak, nagy hatással volt rám az a tény is, hogy nagyanyám 1933 után is forgatott, ami­kor a filmforgatás teljesen illegálissá, sőt életveszélyessé vált. Joseph Goebbels törvényt hozott, amely szerint szigorúan tilos volt dokumentálni a zsi­dó közösségek sorsát. El­la az életét kockáztatta, hogy tudósítson erről a szándékosan elfelejtett időszakról. A filmteker­cseken egy szabadgon­dolkodású család, s a szellemi élet jelentős alakjai tűnnek fel, akik hamarosan szintén el­hagyják Németországot, többek között Albert Ein­stein, Leo Baeck rabbi, vagy Brigitte Helm szí­nésznő.”

Lisa, az Amerikában született unoka tizenhat évig kereste a választ: mi késztette a nagymamát arra, hogy filmeket forgas­son. Éveket ült a vágószo­bában, felkereste család­jának még élő tagjait, le­véltárakban, könyvtárakban kutatott, elutazott Berlinbe és megkereste a film­tekercseken rögzített helyszíneket.

A Levél szavak nélkül-t a berlini filmfesztivál Fórum programjában vetítették, először Európában. A filmen a két világ­háború közötti Berlin elevenedik meg szemünk előtt. Olyasvalaki láttatja velünk Berlint a húszas, harmincas, negyvenes években, aki vérbeli filmes, aki nem mu­laszt el semmi lényegest, aki a gesztusok­ban, a kis történésekben megtalálja azo­kat a pillanatokat, amelyek árulkodóak, amelyek sokat elmondanak nemcsak a szereplőkről, hanem a kor atmoszférájá­ról is, a nácik hatalomátvételéről, a féle­lem időszakáról. Egy elsüllyedt, elpusztí­tott világot látunk a mozgóképen. Néhány családtag párbeszédet folytat ötven-hatvan évvel korábbi önmagával. A rendező nagy önmérsékletről tesz tanúbizonysá­got, amikor a több mint húszórás – való­színűleg lebilincselően érdekes – anyag­ból mindössze hatvannégy perces, fesze­sen szerkesztett filmet készített. Így min­den pillanat felfedezés, minden pillanat többrétegű.

„Ha azt kérdezik, mi az én identitá­som, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy amerikai, német, keresztény és zsidó egyaránt vagyok. Kívánom, hogy mások is ilyen szemmel tekintsenek saját ma­guk és a világ történelmére” – mondja Li­sa Lewenz, a Levél szavak nélkül című film rendezője, írója és producere.

Lisánál nem sokkal idősebb Cipi Reibenbach izraeli rendezőnő, aki 1947-ben született Lengyelországban, és hároméves kora óta él Izraelben. A holo­caustról csak a történelemkönyvekből tud, holott három közeli rokona, édes­anyja és annak két testvére, a három nő­vér mind holocaust-túlélő. Egyikük sem képes a múltjáról beszélni. Reibenbach úgy érzi, ez az ő feladata. Megpróbálja őket szóra bírni. Erről szól a Három nő­vér, a rendező harmadik filmje.

Ebben a dokumentumfilmben nagyon kevés dolog történik. Három idős hölgy mindennapját követhetjük. A film a csendről szól, ami a három nővért körül­veszi. Múltjukat titok övezi, egymással sem beszélnek a közösen átélt történtek­ről. Csak temetések alkalmával találkoz­nak, és néha telefonon beszélgetnek.

Karola az öregek otthonában él, képte­len a múltjáról, képtelen a jelenéről be­szélni, mintha attól tartana, hogy ha éle­tének traumatikus emlékéről beszélne, összeomlana, mintha emlékei némaság­ra köteleznék. Az élet már régen elvesz­tette számára vonzerejét.

Fruma, a rendező édesanyja megpró­bálja leírni, mi történt velük, naponta előveszi a teleírt cetlik halmazát, kisebb- nagyobb papírdarabokat. Idegesen pró­bálja őket időrendbe sorolni, de ez soha­sem sikerül neki. Aztán folytatja az összefüggéstelen, kusza krónikát, amely kívülálló számára nem követhető.

Eszter elvesztett fiatalságát keresi. Ser­dülőkorát a táborban élte meg. Aztán a háború után azonnal férjhez ment, gye­rekei születtek. Aztán hirtelen megörege­dett, maga sem tudja, mikor történt „Az élet elmúlt, és mi semmit sem értünk el.”

Egy csendes film a trauma feloldhatat­lanságáról, egy generációról, amely las­san eltűnik a szemünk elől és csak az ilyen filmek őrzik meg őket számunkra.

A harmadik szenvedélyes filmes, Ron Havilio, Jeruzsálemben született 1950-ben. Képzőművészetet, színháztörténe­tet tanult, fotózott, majd régi épületek re­noválásán dolgozott, bútorokat terve­zett. 1984-ben kezdett filmezni, egy szu­per nyolcas kamerával kétórás útinapló- filmet készített saját magának. Ez volt a kezdete annak a sajátos filmnyelvnek, amelyet a hatórás Jeruzsálemi töredékek című filmjében megvalósított. A film mű­faját nevezhetjük időutazásnak, családi filmnaplónak, mozgóképes történelem­nek. Bárminek nevezzük is, filmje lebilincselően izgalmas; sokadmagammal ül­tem végig a filmet. A film narrátora maga a rendező. Szavai nyomán a város képei, a Jaffa kapu környékén lezajlott történel­mi események, a rendező családja kora­beli fotókon elevenednek meg a film­vásznon.

„Nagyanyám, Sarina fiatal lány volt, amikor a család Szkopjéból Jeruzsálem­be emigrált az első világháború idején. Az első világháború a Jaffa kaputól nézve, az ottomán hatalom utolsó éve és a brit hadsereg bevonulása 1917. december 17-én. Apám, Shlomo Havilio gyerekkori emlékei Jeruzsálem zsidó negyedébe ve­zetnek. Az 1927-es földrengés után a Ha­vilio család a Jaffa útra költözött, szem­ben a Mahane Yehuda piaccal. A család által létesített cukorkaüzem egy új keres­kedelmi központba települt Mamilába.

Shlomót magával ragadta a cioniz­mus eszméje, Fellázadt az apja ortodox hagyományai ellen, és elhagyta a csa­ládját. Csatlakozott a Haganah földalat­ti mozgalomhoz, és élete összefonó­dott a zsidó állam létrehozásáért folyta­tott küzdelemmel. Titkos megbízatása teljesítése közben Egyiptomban megismerkedett Haya Rosenthallal. 1947. december 2-án egy arab tüntetés a mamilai kereskedelmi központ felgyújtá­sával végződött, s ez a nap volt az izra­eli függetlenségi háború első napja, egyszersmind Shlomo és Haya – szüle­im – esküvőjének dátuma.”

„Gyermekkoromban Jeruzsálemet le­választották az ország többi részétől, barbár szögesdrótok, betonfalak vágták el a határtól, és a város szíve, a Jaffa ka­pu környékén félelmetes senki földjévé vált. Felnőttként elhatároztam, hogy megpróbálom megérteni azt a világot, amelyben születtem. Éreztem, hogy mé­lyen bele kell ásnom a múltba, ha követ­ni akarom családom nyomait, boldogsá­guk keresésének útját egy erőszakos, változó városban. Filmem állandó utazás múlt és jelen között Megörökítettem a látványt, arcokat, történeteket, az élet tö­redékeit, amelyek nélkülem nyom nélkül hagyták volna el az emlékezetet…”

Ron Havilio tizenkét évig gyűjtötte a vá­ros és a városban élő családja történeté­nek dokumentumait. Könyvtárakat, levél­tárakat, filmarchívumokat, fényképgyűj­temények tömegét nézte át, míg egy-egy rendkívüli ritkaságú képeslapra, rézmet­szetre, fotóra vagy archív filmfelvételre bukkant. Filmje végigkíséri Jeruzsálem elmúlt ötszáz évét. A képzőművész, a fes­tő, a fotós és a filmes szemével válogatta anyagát, melynek eredményeként a csa­ládi krónikát Jeruzsálem több évszáza­dos történelme hitelesíti egy lírai doku­mentumfilmben.