Berger Istvánra emlékezve

Írta: Somlyó György - Rovat: Archívum, Hagyomány, Oktatás

SaLheVeT-JaH” („Istennek lángja a szerelem”). Azzal, hogy Berger István a közös Énekek Éneke fordításunk utószavában ezzel „a héberben oly ritka szóösszetételek egyikével” jellemezte a Héber Szentiratoknak negyedik könyvét, utólagosan pecsétet ütött arra az együttműködésre, arra a szinte teljes egyetértésre, amelyre közös munkájuk közben eljutott a tudós teológus és a (teológiában és annak eredeti nyelvében) tudatlan költő.

De hiszen – s éppen ez tette ilyenné, valóban közössé és termékennyé a munkájukat – Berger rabbi nem csak tudós teológus volt, hanem a teológusban lakó nyelv- és iro­dalomtudós is, sőt, talán, az annak legmélyén szunnyadozó költő is (akit közös munkánk során én is segítettem felébreszteni benne). Felém legalábbis ezt az oldalát mu­tatta; vagy ebbe a talán titkos rétegébe segített bepillantani.

Mikor, vagy tíz évvel ezelőtt az az ötlet, több mint ötlet, szenvedélyes vágy támadt föl bennem (különböző – személyes, olvasmányi, poétikai – hatások nyomán), hogy próbáljam meg a lehetetlent: az eredeti nyelv behatóbb ismerete nélkül lefordítani (ahogy – kétszerte is „laikusan” én gondoltam, teológián „kívül”) az újkori mindennyelvű szerelmi költészet ez ősforrását, tanácsért, segítségért először a nagy magyar bibliatudóshoz, Scheiber Sándorhoz fordultam. Sajnos, őt már nem is lábadozóban, inkább két kórház közötti fájdalmas átmenetben találtam. Így is készséggel avatott be tudományába éppúgy, mint gazdag könyvtárába. De ennél többre már nem futotta erejéből és idejéből. Csak elindítani tudott vakmerő kísérletem útján, és mellém szólítani legkedvesebb tanítványát.

Mindezért az ő emlékének is máig tartozom e meghatott köszönettel.

Így próbáltuk – kölcsönös gyanakvással – egyeztetni, összecsiszolni Berger Istvánnal kétféle tudományunkat, és kétféle megközelítési módunkat. A kölcsönös gyanakvás azonban hamarosan kölcsönös bizalommá változott. Az ő számára „szakrális” szöveg, amely az én egyszerre spontán és tudatos törekvésem szerint „szekuláris” szöveg volt, kiderült, ugyanaz a szöveg. A költészet szakrális volta itt és köztünk egybeesett a szentírás szakrális mivoltával. Ezek után már csak a szöveg ilyen két irányból is egy irányba mutató megfejtésre várt, vagy inkább sorozatos megfej­tései vártak ránk. Minden megbeszélt alkalommal nagyobb izgalommal és érdeklődéssel mentem hozzá, az így vagy úgy „szent” szöveg fölé hajolni a Rabbiképző Intézet min­dig sötét könyvtárszobájának egy zugában, s néhány óra múltán mindig új tudással és a munkám értelmében való bizalom megerősítésével távoztam onnan. Sőt, azzal a jóleső érzéssel is, hogy nemcsak kapni tudok ebben az együttesben, hanem adni is. A kétfelőli megközelítés mind a két félnek hozott valamit, amivel gazdagodott. A rejtélye­sen csodálatos szöveg, az „ének az örömről”, ahogy ő nevezte, megvilágosodásait a mindig sötét és komor helyi­ségben; nemcsak szemantikai fénytöréseit, hanem poétikai, sőt, poiétikai szikrázásait is.

Nem sokat tudok Berger István rövid, s ha jól sejtem, nem különösebben örömteli életéről, és korai haláláról. De a vele való munkában töltött néhány hét egy nagy tudású és nagy érzékenységű ember emlékét hagyta bennem, olyanét, aki ezt a tudást nem burokban őrzi, hanem meg tudja osztani egy másfajta tudással és másfajta érzékenységgel is: úgy, hogy a kettő egy közös eredménnyé teljesedjék. Ez pedig – előttem – az emberi szellem ritka és legfőbb értékei közé tartozik.

Címkék:1994-09

[popup][/popup]