Bárdos Pál – Emlékkönyv (Részletek)

Bárdos Pál

Emlékkönyv

(részletek)

Traiskirchen

Az ezerkilencszázhetvenes évek ele­jén kisgyerekkori önéletrajz formájá­ban készültem megírni a deportálá­sunk történetét. Beszéltem a tervemről anyámmal, segítségét kértem. Hatvan­éves kora után egészsége megroppant, memóriájában gyerekkorom óta nem bíztam. Tapintatból, udvariasságból faggattam, de már első szavamnál összekülönböztünk. Azt mondtam, Traiskirchenben… de lecsapott rám. – Neunkirchenben voltunk – jelentette ki -, nem csoda, ha elfelejtetted, mert még gyerek voltál. – Badenben szaba­dultunk, és gyalog hajtottak oda ben­nünket – mondtam. – Baden a szom­széd város. – Lehet – mondta -, de mi nem ott voltunk. – A láger közelében járt a bécsi villamos. – Utaztam vele fogorvoshoz, az Operánál a végállomá­sa. – Ma látod, az a villamos Traiskirchenen megy keresztül. – Ott az ötven­hatos menekültek… Mi Neunkirchen­ben… – Panaszra mentem az öcsém­hez, de ő kinevetett. – Ugyan már. Nem mindegy…? Minek vitatkozni? Külön­ben mindketten tévedtek. Halála előtt sokat beszélgettem a deportálásról nagymamával. Ő azt mondta, Möllersdorfban voltunk. Nagyapa minden falut ismert arrafelé, hisz arra járt mint a Singer gyár utazója. Nagymama különben sem az az ember volt, aki ilyesmiben tévedett. – Tapintatos mondat, galamb­lelkű testvérem szeretett úgy tenni, mintha nem tudná, anyánk körül min­dig örvénylik a levegő. Nem győztek meg. Jobb meggyőződésem ellenére a könyvben, amely később Az első évti­zed címmel jelent meg, öcsém kérésé­re és a családi béke kedvéért azt írtam, amit anyám bizonygatott, és csak záró­jelben tettem hozzá, hogy ha jól emlék­szem. Holott bíztam a memóriámban, csak tudtam, anyámat térképpel, logi­kával, csip-csup tényekkel befolyásolni lehetetlen. Utóbb persze az idő helyre tette a dolgot. Megtudtam a gyár nevét, ahol dolgoztunk. Kiderült, Möllersdorf Traiskirchen kerülete, külvárosa. Elő­került két karton, 45. április 21-i dá­tummal. Törzslap visszatért deportáltak nyilvántartására. Eszembe jutott, ami­kor hazafelé utaztunk, Budapesten a hitközség egyik létesítményében a de­portáltakat gondozó alapítványban jár­tunk. Előttünk állva a sorban nagyszüleim diktálták az adataikat. A lap sarká­ba fölíratták, Möllersdorfból jöttünk. Ember ember hátán tolongott, lárma, kiabálás, veszekedés. Öcsém rángatta anyám kezét, menjünk már innen. Ma­radtunk, mert kétszáz pengőt és egy mosószappant adtak. Anyám viszont el­vesztette a fejét a zűrzavarban. Lehet, a hivatalnoknő is rosszul hallott egyet-mást a lármában, ezért írt lakhelyünk­nek Makó helyett Mohácsot. Elcserél­hette a születési dátumokat is öcsém és köztem. Azt azonban csak anyánk mondhatta be, zavarában, és mert már akkor se jutott eszébe a helységnév, hogy a deportálásunk helye Wien kör­nyéke. Anyám néhány nappal a felsza­badulásunk után már elfelejtette, nem jutott eszébe, hol voltunk.

Akkor harmincéves szépasszony volt. Nem törte meg az elmúlt év nyo­morúsága. Büszkén hordta a fejét, úgy érezte, hazahozta a pokolból rászoruló szüleit meg a két gyerekét. A felejtés mégis megkezdte benne romboló mun­káját. Néhány nappal a szabadulása után már nem tudta, hol voltunk. Hát hogy tudta volna öregen, betegen, har­mincévi szándékos feledés után…

De másként is feltehetném a kérdést.

Hogy lehetett azt elfelejteni?

A láger

A haláltáborok ismeretében talán furcsa láger. Nincs gépfegyveres őrto­rony, elektromos áramot kerengető drótkerítés, sehol fabarakkok, és nyo­ma sincs vérebeknek. A falon emléktábla. Kiderül belőle, ez volt eredetileg az Arany Angyal fogadó. Később a gyermekbarát egyesület háza. Árvaház? Utóbb munkásotthon 1939-ig. Ami ez­után történt, arról tapintatosan hallgat az emléktábla. Nekem kell emlékez­nem. Nem a márványba, belém véső­dött. A tér felől nehezen ismertem rá. Felújították. Nem átépítették, hanem visszaállították eredeti formáját és stí­lusát. Amikor ott voltunk häftlingek, az utcára nyíló ajtókat elfalazták, csak kis ablakok maradtak. Most újra nyitva a hajdani bejárat, és ajtók, kirakatok szolgálják a mostani szerepet, az utcai front fodrászat. Eltűnt a kétszárnyú tö­mör fakapu, rács van a helyén. A por­tásfülke, ami a mi időnkben a kapuőr­ség helye volt, új cserépsipkát kapott. Az udvar felől az épület képe változat­lan, és szemben vele érintetlen az uk­rán őrök nyomorúságos lakhelye, csak a falat benőtte az örökzöld és takarják a virágok. A sarokban vakolathiány jel­zi, lebontották a toldaléképületet, amely a láger konyhája volt. A bejárat­tól balra sufni fedi el a légoltalmi pince egykori lejáratát. Szinte minden átala­kult az elmúlt hatvan évben, de azért a hely felismerhető. Ami maga az örök­kévalóság, az a szőnyegporoló. Ott áll, ahol volt, mikor az öcsikém húzódzkodott és hintázott rajta. S ott az ismeret­len rendeltetésű betonoszlop az udvar közepén, ami körül körjátékokat ját­szottak a láger gyerekei. Olyan ez a hajdani koncentrációs tábor, mint a vi­lág. Minden megváltozott benne, és minden ugyanaz. Kísértet lakta hely. Anyám, nagyanyám, nagyapám, öcsém ott bolyong, látom őket. A lágertársak közül alig néhányan lehetünk életben. Az is lehet, magam vagyok az egyetlen túlélő, aki még emlékszik erre a házra. Ha erre gondolok, „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik”, itt történt meg az életem, a többi utá­na már csak epilógus.

Pénzverde

A gettóból az újszegedi futballpályára hajtottak bennünket. A pálya gyepén katonás rendben sátorok. Azokban kel­lett volna aludnunk. Az alvás azonban lehetetlen. Mindenkinek elszorult a szí­ve a félelemtől. A családtagok egész éj­jel keringtek a sötétben és szólítgatták egymást. A tribün mögött pedig folya­matos üvöltözés. Állandóan vertek va­lakit. Jött a csendőr listával, elemlám­pával világítva a papírt és a keresett személy arcát, és barátságosan invitál­ta: „Na, zsidó, gyere a pénzverdébe!” És hamarosan lehetett hallani, ahogy püfölik ordítva, hogy adja elő a pénzt, mondja meg, mit hová dugott. Állítólag akadt némi pengő válltömésbe, ebbe- abba dugva, de a csendőrök nem elé­gedtek meg ennyivel. Brillt kerestek, drágaköveket, és valószínűleg úgy kép­zelték, a zsidóknak a bőrük alatt is pénz van, mert kíméletlenül leverték a bőrt az emberekről. Sötétedéstől reg­gelig hallani lehetett a fájdalom ordítá­sát a tribün mögül.

Aztán virradattól alkonyig.

Tántorogva, vért törülve magukról kerültek elő a megkínzottak, és kide­rült, viszonylag jól járt, aki tényleg el­rejtett valamit. Előadta, és aztán békén elmehetett. Akinél azonban semmi se volt, azt képletesen szólván agyonver­ték. Láttam is, amint egy hadirokkant nyomorék a tribün mögötti verés után haldoklóit a családja szeme láttára a pálya gyepén. Könnyen lehet, nem csak képletesen, de valóságosan is agyon­vertek valakiket, mint Makón az orto­dox főrabbit, aki sehogy se tudta meg­mondani: „Hol a zsidók kincse?” De sa­ját szememmel halottat nem láttam. Vi­szont nagyapámnak két tízpengős volt bevarrva a kabátja bélésébe.

• Agyonvernek – ijesztgette nagy­anyám.

• Egy ujjal se nyúlhatnak hozzám.

• Mit képzelsz? Mert te vagy Samu bá­csi Makóról?

• Arcukba vágom, nem az államnak, maguknak szedik a sarcot.

• Megölnek…

• Egy férfinél mindig legyen zsebken­dő és némi készpénz. Ezt ők is megért­hetik.

Nagyapám reménytelen eset. Huszár önkéntes korában üldögélt fiatal fele­ségével, a nagymamámmal a cukrász­da teraszán. Arra jött egy gyalogsági tá­bornok, és állítólag szemtelenül fixírozta nagyanyámat. Nagyapa provokál­ta és párbajra hívta. Azt mesélték, az egész aradi garnizon lázba jött a hírre. A laktanyaparancsnok megtudta a ter­vezett párbaj időpontját, és laktanya­fogságra ítélte nagyapámat. A párbaj elmaradt, és ezzel a becsületbeli ügy megoldódott. Ez, mondjuk, nagyapám egyik fele. A másik: vett két rózsaszín és egy világoskék gépselymet. (Valójá­ban tucatot vett, de mindegy.) Nagy­anyám azonnal kezdte mondogatni: „Látod, Samu, ilyen élhetetlen vagy. Két világoskék kellett volna és egy rózsaszín.” Igaza volt vagy sem, nem szá­mít. A fordítottjára ugyanezt mondaná. Az én bátor nagyapám pedig legföljebb annyit válaszolt: „Ugyan, már, Onka.” És elment a Gödör nevű vendéglőbe römizni. Onnan csomag krémessel tért meg, állítólag nyereményből, ki látott ilyen makacs szerencsét… és szent a béke…

• Fatális félreértés – morgolódott a sötétben. – Mit szól ehhez a külföld? Ez egy lovagias nemzet. Bizonyos határig hajlandó vagyok elmenni a lojalitás­ban, de ami sok, az sok. A húsz pengőt nem adom.

Nagyanyámnak nem voltak ilyen ér­vei, de csepp is kivájja a követ. Addig sutyorgott nagyapám fülébe, míg az megtört. Szolgáltasd be, gondolj a csa­ládodra, vigyázz a gyerekekre, satöbbi. Az öreg megunta és elbotorkált a sötét­ben. Nemsokára visszatért.

• Na, mi van? Odaadtad?

• Odaadtam. Csak előbb kitöröltem vele a seggem és beledobtam a latriná­ba. Most már az övék lehet.

• Te jó isten, Samu! Mi lesz, ha kez­denek kínozni? Mit adsz oda? Nem sza­badulsz, agyonvernek. Meg kellett vol­na tartani a pénzt. Azon kívül milyen új szokás? Milyen szavakat használsz te a gyerekek előtt?

Nagyapám szörnyülködve nézett az ég felé, és megkérdezte: – Most akkor oda kellett adni, vagy nem kellett oda­adni?

Rémületes hely volt az a futballpálya, nekem mégis megmelegedett a szí­vem. Ismerős helyzet… békés családi élet Földeséknél. És semmi gond. Nagy­apám elkerülte a bajt, a tribün mögötti pénzverdét.

Anyám ellensége

Anyám ellenségét Hetényi Sándor­nak hívták. Ő volt a makói neológ hit­község elnöke. Rőfös nagykereskedő, tekintélyes, köztiszteletben álló em­ber. Békebeli lélek, elszörnyedve me­sélte nagyapámnak, milyen inzultus ér­te. Dr. Bécsy, a makói polgármester, aki saját hatáskörében olyan rendele­tet hozott, hogy nem szabad zsidóval kezet fogni, elutasította kéznyújtását, holott ő „nem magánemberként, Samu bácsi… nagyobb embercsoport nevé­ben, tiszteletre méltó testület képvi­seletében” tárgyalt volna vele. Nagyszüleimmel jó viszonyban volt, ez csak a szegedi téglagyárban vált viszonyla­gossá. Ott egy nap kihirdették, elszállí­tanak bennünket, méghozzá három transzportban. Ki is függesztették a névsorokat. Érthető, hogy minél előbb szeretett volna mindenki elkerülni on­nan, de ezenfelül elterjedt, hogy az el­ső csoportnak jó dolga lesz, aggok há­za, kórház, kitűnő munkahelyek, ezért mindenki abba szeretett volna bele­kerülni. A családok érthetően együtt maradtak volna. És még sok egyéni vágy, kívánság. Hosszú asztalokat állí­tottak fel, tekintélyes urak ülték körül őket, lehetett reklamálni. A csendőrök a csoportbeosztásba nem szóltak bele. A makóiakat természetesen Hetényi képviselte az asztalnál. Hozzá ment protekcióért nagyanyám. Arra hivatko­zott, a testvére gyámoltalan felesége az első transzportban, így a családi se­gítség lehetősége nélkül marad. Heté­nyi azzal érvelt, ha három transzport van, a másodikban is kell lenni valaki­nek. nagyanyám nem szokta meg, hogy neki ellentmondanak, ezért ér­velt, vitatkozott, miközben rángattam a karját, hagyja már abba, hisz rá se figyelnek a kövér fontoskodó bácsik az asztalnál. Elrohantunk nagyapámért, aki csak ült magába roskadva egy tég­larakáson, s küldtük, beszéljen ő Hetényivel. Hagy nehezen ráállt, de ő se több szerencsével, nem értem ezt a Hetényit, mondta, olyan rendes ember volt odahaza, nem te rontottad el, Onka, a rettenetes modoroddal? Vagy te a tutyimutyiságoddal, vágott vissza nagy­anyám.

Maradtunk a második transzport­ban. Az első vonat Auschwitzba ment, amikor odaértek, még szelektálás se volt, egyenesen a gázkamrába hajtot­ták őket. A harmadik csoport Ausztriá­ba került. Mi Felsőzsolcáig jutottunk az Auschwitz felé vezető úton, ott megjelent a halál angyala és szelek­tált. A vonat eleje továbbment a kre­matóriumok felé, bennünket meg visszairányítottak, és Strasshofban, majd családi lágerben találtuk magun­kat. Se magunkról, se másokról nem tudtunk semmit. Hetényi velünk együtt volt, és anyánk haragudott rá a kérlelhetetlenségéért. A lágerführerünk, fél karját vesztett gestapós tiszt zsidó rendőrt jelölt ki. Az otthoni hitközségi elnök lett a Jupo. Furcsa dolgok derül­tek ki az otthon tisztelt kövér ember­ről. Ahogy fogyott – és rohamosan ve­szített súlyából, olyan volt, mint akin csak lötyög a bőre -, lett egyre gyá­vább és megrettentebb. Pedig hamar kiderült, tényleg munkásnak hozták ide a zsidókat és embertelenül hosszú műszakokban kellett robotolni a gyár­ban – de nem ölték meg a munkaerőt. Hetényi azt hitte, neki is hajtani kell a többieket. Önmagát se kímélte, min­denkinél korábban kelt, és a munka­helyen se igyekezett könnyebb végén fogni meg a dolgot. Volt a gyárban haj­csár elég, a művezetők, a Meisterek. Kihajtották azok mindenkiből a lelket. Nem kellett volna túltenni rajtuk. Meg aztán hadianyag… álcázó ponyva ágyú­ra, teherautóra… elég annyit megcsi­nálni, amit megkövetelnek, vélte nagy­apám, mire az a nagy hajsza? Csak az a baj, anyám is túlteljesítő… volt ab­ban valami lélektani csavarodás, hogy mégis Hetényire haragudott meg azért, amit saját magától egyenesen hősies­ségnek tartott. Hogy ő csak a fiaiért… Hetényi meg úgy érezte, a többiekért, az egész lágerért, a zsidókért, mind­nyájunkért… Ha már ő lett itt is az elöl­járó. Nehéz persze az arányokat elta­lálni. Meg gyáva ember volt szegény. Attól félt, ha bárki bármi rosszat tesz, azért ő felel. S ez is csapdahelyzet, könnyen az sül ki belőle, hogy bárki bármit tesz, az őt fenyegeti. Különö­sen félt ez a gyerektelen ember a gye­rekektől. Nem tudni, mi telik ki tőlük. A lágerführer engedélyével, sőt paran­csára iskolát nyitottam, írni-olvasni ta­nítottam a hatéveseket, köztük az öcsémet. Rémülten ellenezte. A gyere­kek műsort adtak a szülőknek. A láger­führer végigülte, Hetényi betiltotta vol­na. Állandóan rendreutasított bennün­ket, ordibált, hogy csöndet, csöndet, és árulkodott ránk a szüléinknél. Öcsi­kém bosszút forralt. A lágerführer úgy hívta magához a Jupót, hogy a szobája ajtajában állva kiabált: – Hetenye! He­tényi pánikban kiáltotta: – Ja, bitte! És rohant ész nélkül. Öcsikém eltanulta a hívó kiáltást. Hogy telt ki a szúnyogból az a mély hang, nem tudom. Elkiáltot­ta magát: – Hetenye! – És mire megjött a sztereotip Ja bitte, mi már az udva­ron fetrengtünk a röhögéstől.

Anyánk nem szerette Hetényit. Sem­mi különös. Előfordul. Nem szerette, hát nem szerette. Nem volt jelentő­sége.

Hanem hazakerültünk. Koldusszegé­nyen. A Joint jóvoltából ettünk valami nyomorúságos ebédet a Korona szállo­da vendéglőjében. Néha az volt egész napi táplálékunk. Elölről kezdeni az életet a semmiből… apánk nélkül… fedél, bútor, edény híján…

Újra Hetényi lett a hitközség elnöke. Jupós múltját senki sem emlegette. Csak mi néztünk össze a testvérem­mel. Tudjuk, amit tudunk. É valahány­szor eszünkbe jutott, hogy „Hetenye, jabitte”, nagyokat nevettünk.

Sétáltunk anyánkkal. Az otthoni ut­cán. Ki jött szembe velünk? Hetényi. Szép új ruhában – könnyű neki, rőfös. Méltóságteljesen megállt, kezet fogott anyánkkal, velünk is parolázott, és azt mondta: – Miért nem ad enni ezeknek a gebéknek, Bözsike? Nézze, én már visszaszedtem mind a negyven kiló­mat. Csokoládét. Libamájat. Azt adjon nekik. Majd nem lesznek ilyen sová­nyak.

Akkor. Akkor lett halálos ellensége anyánknak Hetényi Sándor, a Jupo.

Levél nagyanyámnak

Kedves Nagymama! Traiskirchenben jártam. Életedben gyakran említetted (bocsáss meg, neked is tudnod kell, hetven- és nyolcvanéves korod közt mindent többször ismételgettél az elég­ségesnél), hogy szeretnél visszajutni oda. Sokszor kifejezted vágyadat, hogy pénzzel a tárcádban, selyemkendővel a fejeden kívánnál végigmenni az utcán a lágertől a gyárig, mégpedig a járdán. Pénzzel, hisz nem csak rabok, de tolva­jok és koldusok is voltunk ott. Fejken­dőben, mert tilos volt fedett fejjel jár­nunk. Előfordulhatott volna, ha kendőt kötsz, hogy elfelejted az arra járó árják­nak fedetlen fejjel megadni a kötelező tiszteletet. Azonfelül a járdán, mert mi csak az úttesten mehettünk. Jelentem, Traiskirchenben voltam, sapkával a fejemen, mert esett az eső. A zsebem te­le euróval, ez a pénz járja errefelé. Sza­bad elhatározásomból a járdán és az úttesten egyaránt közlekedtem, hogy ne mondjam, sétáltam. Semmi se tör­tént, semmit se éreztem. Kötelessé­gemnek érzem – mint unokád – beszá­molni neked erről a tanulságos esetről. Változatlan szeretettel ölel: Pali.