Bán Róbert balladája

Beszélgetés az édesanyával, akinek kivégezték egyetlen fiát

Érdeklődéssel és együttérzéssel olvastuk a múlt év októberében az Új Magyarország hasábjain, nyolc folytatásban megjelent A bosszú forgatókönyve című visszaemlékezést. Szerzője Fónay Jenő, a POFOSZ elnöke közreadta e so­rozatban „Egy halálraítélt periratai”-t, megpróbáltatásainak történetét 1957 őszétől addig, míg 1958 júliusában az el­lene korábban hozott halálos ítéletet életfogytiglan tartó börtönbüntetésre változtatták. Ugyanebben a lapban látott napvilágot decemberben az a levél, amelyben a szintén életfogytiglani börtönre ítélt Pásztor Géza szemére vetette Fónaynak, hogy saját szerepe és hősiessége felnagyítása céljából erkölcsileg bántó és becsmérlő megjegyzést tett egykori vádlott társukra, Péli Gyulára, aki – minthogy már nem él – nem tudja megvédeni becsületét. Fónay Jenő szóban forgó emlékirataiban több helyütt idézi a huszonkét éves Bán Róbertnak a kihallgató őrnagy kérdéseire adott válaszait is, amelyekből kiderül: Bán – amennyire ezt a körülmények lehetővé tették – védte őt, nem igyekezett Fónay hátrányára javítani a maga helyzetén. Így aztán halálos ítéletét jóváhagyták, akasztófán fejezte be fiatal életét. A bosszú forgatókönyve írója mégsem talált egyetlen elismerő, részvétteljes szót sem, amellyel méltatta volna Bán Ró­bert bátor, gerinces magatartását. Megkíséreljük pótolni sajnálatos mulasztását.

– Nem olvastam a szóban forgó visszaemlékezés-sorozatot, nem is kí­vánom elolvasni, mint ahogy más, eh­hez hasonló írással sem akarom fel­szaggatni a sebeket, amelyek már amúgy sem gyógyulnak be soha – mondja Ország Tamásné, Bán Róbert édesanyja, akit Szakasits Árpád úti la­kásában kerestem fel.

– Tudom, hogy éppen ezért mindez ideig nem is beszélt róla újságíróval, kevesen is­merik ötvenhét november végén a Gyűjtő-fogházban kivégzett fiának balladába illő történetét. Kérem, hadd legyek kivétel, mondjon róla néhány szót.

– Talán védőjétől, Galambos István ügyvédtől tudhatna meg pontos, hite­les adatokat. Én – gondolhatja – vizsgá­lati fogsága, két tárgyalása idején és a halála előtti hónapokban-hetekben nem voltam olyan lelki- és idegállapot­ban, hogy most sorrendben tudnám fe­lidézni a tragédia mozzanatait.

– Doktor Galambossal beszéltem. Meg- hatottan emlékezett az Ön fiára, aki emelt fővel és – mint mondta – szinte hihetetlenül derűs nyugalommal viselte el mindvégig a megpróbáltatásokat. Amikor ő annak idején kivált az ügyvédi munkaközösségből, a per­iratokat megőrzésre visszahagyta, de az iratköteg az iroda raktárhelyiségében tetőbe­ázás következtében tönkrement, olvashatat­lanná vált. Különben sem a perről, hanem Bán Róbertról szeretnék Öntől hallani.

– Robi harmincnégy április huszon­kettedikén született. Kicsi volt, amikor mi, a szülei elváltunk. Harag nem volt köztünk, így a gyerek szeretettel kötő­dött mindkettőnkhöz. Édesapja, a pol­gári-értelmiségi családból származó Bán Károly építészmérnök, az Iparterv osztályvezetője volt. Én újra férjhez mentem, a kisfiú egyformán jól érezte magát nálunk és az édesapjánál.

– Milyen szellemben nevelkedett a fiuk?

– Tudta, hogy családunk apai és anyai ágon is zsidó származású, de ez a körülmény, a fasizmus alóli felszaba­dulás után sem minket nem befolyá­solt, sem őt, a kisfiút, mert vallásuk szerint soha nem tettünk különbséget ismerőseink, barátaink között. Tizen­négy éves koráig én neveltem, aztán egy ideig apjával lakott. Elvégezte a Kandó Kálmán Híradásipari és Mű­szeripari Technikumot. Az Orion gyár­ban kezdett dolgozni. Jól boldogult, el­ismerték szorgalmát és hozzáértését. Egy idő múltán ő lett az elkészült rá­diókészülékek bevizsgálója. Ahogy ak­kor nevezték: a MEO-s.

– Ebben az időszakban hogyan élt, mi­vel töltötte szabadidejét?

Amennyire emlékszem, már ser­dülő fiúként függetlenségre, önállóság­ra törekedett. Nem csatlakozott sem­milyen szervezethez, közösséghez. Én a Böszörményi úton laktam, közel a Déli pályaudvarhoz. Gyakran megláto­gatott, beszélgettünk, elmondta magá­ról, amit közölni fontosnak tartott, ér­deklődött a mi helyzetünkről, azután búcsúzott. Mozgékony volt, olykor kis­sé türelmetlen, de soha nem felületes. Részvétet érzett azok iránt, akik az élet árnyékos oldalára szorultak, felháborí­totta minden igazságtalanság. Katona­idejét elég nehéz körülmények között, a dunai flottillánál töltötte. Leszerelése után, ötvenhat elején, amikor keresete ezt az Orionnál lehetővé tette, albérlet­be ment lakni. Ezáltal is szabadabbnak érezte magát. Egyébként élte a fiatalok életét. Megismerkedett egy bájos kis­lánnyal, aki egyetemre járt. Nagyon tudtak örülni egymásnak. A fiam gyors észjárású volt, okos és kedves. Hamar rokonszenvet tudott ébreszteni bárki­ben maga iránt. Az a lány kutató fizi­kus lett, a férje is az, már nagyszülők, öt- és hatéves kis unokájuk van. Úgy szeretem őket, mintha gyerekeim, uno­káim lennének…

– Ön most könnyezik. Tudom, hogy fáj­dalma növekszik, ha azokra az ötvenhatos napokra emlékszik, de ha kérhetem…

– Bevallom, nagyon féltettem a fia­mat. Máig sem tudom, hogy az október huszonhatodikát követő napokban hol volt, mit csinált, hogyan került a Margit-hídnál tevékenykedő őrségtől a Széna téren harcoló fegyveres csoport­hoz. Azt mondták, Szabó bácsinak – Szabó Jánosnak -, a parancsnoknak volt a sofőrje, azt is, hogy írnoki felada­tokat látott el, parancsokat és igazoló papírokat állított ki a csoporthoz csat­lakozók részére. Meg azt, hogy őt vá­lasztották a parancsnok helyettesévé. Nem tudom, mi és hogyan történt…

– Találkozott vele azokban a napokban?

– Kijárási tilalom volt. Egyszeregy­szer váratlanul betoppant, tisztálko­dott, fehérneműt váltott, és búcsúzott. Marasztaltam. Bevallom, nyugtatót tet­tem a teájába, gondoltam, elálmosodik és pihen néhány órát. Felhajtotta, és el­rohant. Novemberben, mielőtt elfog­ták, üzent valakivel, hogy jól van, ne nyugtalankodjak miatta. Egy évet töl­tött a Fő utcai börtönben. Hozzám olyan hírek érkeztek, hogy minden ki­hallgatásán védi a társait. Azt mondták róla, hogy megátalkodott. Első fokon is, másodfokon is halálra ítélték. Édes­apja – akkor még élt – s én is, mindent elkövettünk, hogy megmentsük. Isme­rősök, a család barátai, köztük Kende Zsigmond, a neves orvos-bakterioló­gus, országgyűlési képviselő és mások interveniáltak Kádárnál, az Elnöki Ta­nácsnál. Nekem azt mondták, azért nem kapott kegyelmet, mert fegyverrel harcolt a szovjet csapatok ellen. A 301- es parcella 15. sorában a 33-as sírhe­lyen pihen.

Vadász Ferenc