Balla Margit ikonológiája

Ikonológia képmagyarázatot jelent. Az ókor kezdetén, a hieroglifikus írás születésekor, kép és írás még egyet jelentett, nem is jelölte külön szó a mára csak a költészetben megmaradt azonosságot. A reneszánszban rádöbbentek, hogy a Korán nevében gyújtogató kalifa tevékenysége előtt olyan tudás volt az emberiség kezében például a felperzselt alexandriai könyvtár polcain -, amely elfelejtődött, és amely nélkül a humanizmus csupán félkarú óriás. Kutatni kezdték korai szövegösszehasonlító módszerekkel és korabeli művészi intuícióval: mi maradt meg az ókori tudásból ténylegesen, és mi a Jung által ma kollektív tudatalattinak nevezett homályos lelki zugokban. Iconologia címmel Cesare Ripa könyvet írt. Raffaello és Dürer pedig, számos kortárssal együtt, mindent telerajzoltak és karcoltak, ami sík legyen az épületboltozat vagy könyvpapír.

Ma úgy gondolunk rájuk, mint akiknek a saját idejükben sikerült a humán szellemet középpontban tartani, de a tudásuk nem nyílt meg visszafelé az időben. Holott lehet, csak mi, a huszadik század kultúrát kifüstölő, népirtó, gyújtogató korában már nem vagyunk képesek megítélni, milyen, ma titkosnak nevezett tudás birtokába juthattak. Dürer 1512-ben írta: ״Mert a jó festő belsőleg tele van figurával, és ha lehetséges lenne, hogy örökké éljen, akkor a belső ideákból, amelyekről Platón ír. mindig kiönthetne a mű révén valami újat.”

Balla Margit rajzainak rokonsága a klasszikus és a reneszánsz művészettel szemre is nyilvánvaló, de a fenti idézet mélyebb összefüggéseket sejtet. A londoni kéziratban másutt Dürer így fogalmaz: ,,Hiszen a le képességed erőtlen Isten teremtő erejéhez képest. Ebből következik, hogy egyetlen ember sem képes a maga elméjéből szép képzetet létrehozni, ha csak eszét fel nem töltötte ilyenekkel a sok rajzolás révén… Ebből lesz a szív összegyűjtött titkos kincse a mű által nyilvánvaló, s valami alakzattá válik az az új teremtmény, amelyet szívünkből merítünk.” Ez szinte szó szerint Balla Margit műveihez illő kommentár: nem a platóni ideát, hanem az empíriák általánosítását tartja forrásnak, amelyből a művészi intuíció szintetizáló képessége szakítja le a ,,képet” a naturáról.

Talán mára nem annyira elvont a Jung által felállított ״archetipikus kép” fogalom, amelyet a svájci pszichológus és Ernst Cassirer kultúrfilozófus az emberi psziché struktúrájának a természet tényeke adott reakciójaként értelmezett. A szimbolikus formákról éppen 1944-ben alkotott gondolatát is idéznem kell itt: ״Az ember szimbolikus kozmoszban él, és nemcsak a fizikai világban.”

Balla Margit valóban úgy rajzolja az ősképekből komponált képek végtelen sorát, mintha a művész valódi halhatatlanságának düreri példázatát illusztrálná. A zsidó nép menekülését ábrázoló szarvas-életfa-sziget kontamináció, a József és testvérei embercentrikus világtányérja. a Különgleges teakeverék polgári idilljét groteszkbe fordító őstenger jelképe, az antropomorf Jahrzeit emlékgyertya lángja, a világvégi sivatag porába alef jelét rajzoló titokzatos alak, a pályaudvaron és az elhagyott kertvégen ülő anyóka és gyermek, a több helyütt visszatérő galambpár egyben közösek: a Dürert idéző ״melanchóliában”. Csak itt nem a (szent) geometria Isten terveinek képlete -, hanem a (szent) emberi lét esélyei válnak a melankólia tárgyává. Hajói értem, itt és most olyan időket élünk, mint amikor az alexandriai könyvtár pernyei üstjét évtizedekig/ezredekig köhögték. A kultúra korszakhatárán vagyunk. Határon átlépni mindig válságos dolog. Igaz, hogy a mitologikus szimbólumok nem kitalált és mesterkélt allegóriák, hanem a tudattalanból jönnek, de megjelenésük első képe nem feltétlenül határozza meg későbbi jelentésüket. Ha olyan erős formákat tudnak újra magukra ölteni, mint Balla Margit rajzaiban és rézkarcaiban, akkor az őskép különös ellenállóképességre tehet szert. Ellenáll a felejtésnek, de annak az illúziónak is, hogy végső magyarázat adható rá. Ismét Jung szavaival: ״Még a legjobb értelmezési kísérletek is csak egy más képi nyelvre való, többé-kevésbé sikeres fordítások.”

Szegő György