Akedát Jichak – Izsák megkötözése

Balázs Gábor

Ákédát Jichák – Izsák megkötözése

A zsidó vallás őszi, nagy ünnepei kiemel­kedő jelentőséggel bírnak mindazok szá­mára, akik a zsidó vallási életben bármi­lyen mértékben részt vesznek. Akiknek a Ros Hasana-i és a Jom Kippur-i zsinagó­ga látogatás jelenti az egyetlen kapcsola­tát a zsidó rituáléval és akik a halakha előírásai szerint élik életüket, a zsidó val­lást illetőleg a legtöbb kérdésben bizo­nyosan vallott nézetkülönbségeik ellen­ére az őszi ünnepek fontosságát illetően könnyen megegyezésre juthatnak. Ez ter­mészetesen nem azt jelenti, hogy ezen ünnepek jelentéstartalma egyértelműen meghatározható volna, sőt inkább fogal­mazhatunk úgy: az őszi ünnepek jelentő­sége annak ellenére vitathatatlan, hogy lényegük mibenléte szinte leegyszerűsíthetetlenül összetett.

Napjainkban, akár Izraelt, akár a Di­aszpórát választjuk vizsgálódásunk alap­jául, nehezen megkérdőjelezhető az állí­tás: a nagy ünnepek fontossága nem tisztán és nem feltétlenül vallási jelentő­ségüknek köszönhető. Az ünnepi isten­tiszteleten való részvétel sokak számára az identitás felvállalásának lehetőségét biztosítja, de az imán való jelenlét nem szükségszerűen von maga után teista vi­lágnézeti elkötelezettséget. Az ünnepek alkalmával megtelő imaházakban má­sok a „zsidó közösség házát” látják, míg megint másoknak a népi és a családi ha­gyomány ápolását jelentheti Ros Hasana és Jom Kippur ünneplése. Nemcsak a vi­lági zsidóság értelmezi különbözőkép­pen a nagy ünnepek üzenetét, de a zsi­dó hagyomány különböző irányzataihoz tartozó, valamint különböző korokban élt bölcsei is más-más vallási motívu­mokban láttak ünnepeink lényegét. Ros Hasana vallási elemei és szimbólumai közül kiemelhetjük csaknem bármelyi­ket, és könnyedén találunk választásunk igazolására hivatkozási alapot a hagyo­mányos irodalomban. Miként az ünnep jelentőségének értelmezéséről megosz­lanak a vélemények, így van ez az ünne­pi liturgia csúcspontjának meghatározá­sával is. Mégis vitathatatlannak tűnik, hogy a Tóra olvasás mindenképpen az ünnep meghatározó fontosságú része, éppen ezért érdekes lehet a Ros Hasana-kor olvasandó tórai rész néhány lehetsé­ges értelmezéséről szót ejteni.

A Ros Hasana első napján olvasandó szakasz (Mózes 1, 21, 1-34) elsősorban Sára megfogantatásáról és Izsák egyedü­li örökössé tételéről számol be, míg a második nap szakaszának (Mózes 1, 22, 1-24) fő témája Izsák megkötözése (a to­vábbiakban e suta fordítás helyett az Ákédát Jichák kifejezést használom). Az utóbbi történet két fő részre osztható. Az elsőben (22, 1-10) Ábrahám minden ellenkezés nélkül engedelmeskedik az isteni parancsnak, hogy feláldozza sze­retett fiát. A Tóra ismerteti a történet számos gyakorlati részletét, a fahasogatástól az oltárépítésig, ugyanakkor Ábra­hám gondolatairól és a benne feltehető­leg lezajló belső konfliktusról semmit nem tudunk meg. A történet második ré­szében (21, 11-19) az újabb isteni köz- beavatkozás megakadályozza az ember­áldozatot, és Ábrahám engedelmessége jutalmául ismételten ígéretet kap rá, hogy nagy néppé lesznek ivadékai. A tör­ténet csúcspontjának megállapítása ak­kor sem egyszerű, ha csak a Tóra szöve­gét vesszük figyelembe a magyarázó iro­dalom nélkül. A szöveg alapján nem tud­juk eldönteni, vajon a történet a fejezet 10. sorában éri-e el csúcsát („Ábrahám kinyújtotta a kezét és vette a kést, hogy levágja fiát”), avagy két sorral később, az isteni kegyelem megnyilvánulásával: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra és ne tégy vele semmit…”. Attól függően, hogy me­lyik sort választjuk a dráma tetőpontjá­nak, mást teszünk a történet leglényege­sebb elemévé.

Értelmezési irányzatok

A zsidó filozófiai szakirodalomban el­fogadott Ákédát Jichák történetének magyarázó irodalmát két fő irányzatra osztani annak alapján, hogy a történet melyik elemét tekintik a lényegesebb­nek (1). Az első irányzat, melynek képvi­selői többségben vannak, az angyal közbeavatkozását hangsúlyozza: igaz, hogy az Örökkévaló felszólította Ábrahámot Izsák feláldozására, de eredendően csak próbának szánta a parancsot, és így a konfliktus erkölcs és vallás között csak látszólag létezik. Ezt az irányzatot „erkölcs központúnak” nevezhetjük. Jel­legzetes képviselője az e témában legré­gebbi ránk maradt rabbinikus forrás: „Aki meghallgatta Ábrahám imáját a Mó­rija hegyén, Ő hallgassa meg a ti imáto­kat és hallja meg kiáltásotok hangját ezen a napon.” (Misna Táánit 2,4) Bár a misna nem számol be Ábrahám imájá­nak tartalmáról, a szövegösszefüggésből – az aszály idején tartott rendkívüli böj­tök és könyörgő imák rendje – világos: azért imádkozott, hogy ne kelljen felál­doznia Izsákot. A misna szerint a vallá­sos ember számára azért szolgálhat Áb­rahám viselkedése paradigmaként, mert ha kész is az áldozat meghozatalára, ak­kor sem felejti el érzelmeit és erkölcsi kötelességeit, sőt Isten jóságában bízva mer imádkozni az isteni parancs meg­változtatásáért (2).

A másik irányzat viszont, melyet „áldo­zat központúnak” nevezhetünk, az isteni parancsban látja a történet legfontosabb elemét, azaz abban a momentumban, hogy Ábrahám választani kényszerül gyer­meke iránti apai és erkölcsi elkötelezett­sége, illetve az Istennek való engedel­messég abszolút kötelezettsége között (még ha végül nem is kerül sor az áldozat bemutatására). Az irányzatot képviselő és a középkorban széles körben elterjedt midrás – melynek bizonyos fokig ókori rabbinikus források szolgáltatják az alap­ját – váratlanul merész fordulatot vesz, beszámol arról, hogy Ábrahám megsebe­sítette, egyes változatok szerint pedig fel is áldozta Izsákot, akit később az Örökké­való feltámasztott. E források szerint az ideális vallásos cselekedet nem merült ki a puszta készségben az áldozat meghoza­talára, hanem a végrehajtásig is eljutott, kibékíthetetlenné téve ezzel erkölcs és vallás konfliktusát. (3)

Napjaink egyik legjelentősebb zsidó gondolkodója, professzor Jesájáhu Leibowitz az áldozat központú irányzat prominens képviselői közé tartozik, és az Ákédát Jichák történetének különö­sen nagy jelentőséget tulajdonít: „Kétféle vallásosságot különböz­tethetünk meg. Az egyik alapját ér­tékek és hit-elvek képezik, s ezek­ből származnak a kötelező érvényű cselekedetek, míg a másik fajta vallásosságnak a gyakorlati paran­csolatok alkotják az alapját és ezekre épülnek fel értékek és elmé­leti alkotóelemek. Az „értékek és hit-elvek vallását” ajándékozó val­lásnak nevezhetjük, amely az em­ber szellemi szükségletei kielégíté­sének segédeszköze…. célja az ember. Isten ajánlja fel szolgálata­it az embernek… A „parancsolatok vallása” ezzel szemben követelő vallás, amely követeléseket tá­maszt az emberrel szemben és… az egyetlen elégtétel, amit az ember nyer, az a kötelesség teljesítéséből származik. Aki ezt a fajta vallásos­ságot választja, az önmagáért szol­gálja Istenét [és nem valami juta­lom reményében]… Az első típusú vallásosság jellemzi a keresztény­séget, amelynek legfőbb szimbólu­ma a kereszt, azaz Istennek az em­berért hozott áldozata. Ezzel éles ellentétben a hit legfőbb szimbólu­ma a zsidó vallásban Ábrahám ősa­tya cselekedete Mórija hegyén, amikor minden emberi érték eltör­lésére és félrevetésére kerül sor az Isten-félelem és az Isten-szeretet okán…. Helytelen a kérdés: Mit ad nekem a vallás? A vallásos ember csak azt kérdezheti: Mit vagyok kö­teles a vallásnak adni?” (4)

Válság: a vallásos hit mibenléte

Leibowitz értelmezése szerint a zsidó vallás hit fogalmát semmilyen más ese­mény nem példázza jobban, mint az összes emberi értékek – köztük az apa természetes érzelmei fia irányában, csakúgy, mint a gyermek-gyilkosság er­kölcsi tilalma – és az isteni parancs iránti engedelmesség abszolút kötele­zettsége közötti kibékíthetetlen ellenté­tet szimbolizáló áldozat, amikor is a vallásos ember a teljes lemondásra kényszerül, anélkül, hogy ezért bármi kárpótlást remélhetne. Sőt, Ábrahám tettének jelentőségét nem az egyszeri áldozatkészség adja, hanem cselekede­te paradigma értékű a követelő típusú vallás mindennapjai számára:

„Nem mindenki Ábrahám ősatya, és nem is mindenkinek kell kiállnia az Ákédát Jichák próbáját, ám a mindennapok során megtartott gyakorlati parancsolatok hasonlí­tanak egy bizonyos fokig Ábrahám ősatya cselekedetéhez abban, hogy az ember minden cselekede­tét… az Örökkévaló szolgálataként teszi meg; s ebben megvan egy tö­redéke az Ákédát Jicháknak.” (5) Az isten-szolgálat Leibowitz számára nem egyike az emberi értékeknek vagy szükségleteknek, hanem egy minden emberi értékkel szembe állítható, sem­mi emberi szükségletből le nem vezet­hető teljesen különálló érték. Abban különbözik minden más – például olyan emberi értékekért, mint haza, nép stb. hozott – áldozattól, hogy míg az egyik esetben azonos mércével mér­hető értékek ütköznek, addig az isten­szolgálat minden emberi értéktől füg­getlen és velük nem összevethető.

Az értékek inkommenzurábilitása és radikális szembeállítása folytán a vallá­sos ember állapota az állandó válsághelyzet.

„A legnagyobb válság az a konflik­tus, amely az emberi lét – fizikai és szellemi értelemben – és az ember Isten előtti helyzete között áll fent… A válság nem egyszeri vagy különle­ges helyzet, ami a hitet problemati­kussá teszi, hanem maga a vallásos hit mibenléte, az Isten-félelem lé­nyege, mely maga után vonja az em­beri létezés harmóniájába vetett os­toba hit tagadását.” (6)

Bár Leibowitz kétségtelenül gondolat- gazdag és eredeti értelmezése párját ritkítóan szélsőséges és semmiképpen sem illeszkedik be az Ákédát Jichák tör­ténetének hagyományos magyarázatai­nak fővonalába, mégis különös aktuali­tással bír. A modem kor embere éljen bár Izraelben vagy a Diaszpórában, min­denképpen számos olyan helyzetbe ke­rül, amikor választania kell a zsidóságá­hoz való hűség és valamely más érték között. A válság lehet teológiai jellegű, mely során radikális átértelmezésre szo­rulhatnak olyan hagyományos fogalmak, mint a Kinyilatkozás és a Gondviselés, érintheti az ember hovatartozását, fel­vetve a kettős identitás – ma már Izrael­ben is létező – problémáját, lehet gazda­sági jellegű – a halakha megtartása érde­kében történő többletkiadás vagy ha­szonvesztés – és még sokáig sorolhat­nám a további lehetőségeket. Talán ép­pen ez a csöppet sem harmonikus zsidó lét az, ami még akkor is érdeklődésre méltóvá teheti – és legalábbis Izraelben teszi is – Leibowitz szemléletét, ha az er­kölcs, értékek, természet, egyszóval az élet és a vallás radikális szembeállítása túlzottnak tűnhet. (7)

Jegyzetek

1. A felosztás eredetét lásd A. Sagi: Háákédá umásmáutá bátárbut hájiszráelit uvemászoret hájehudit, in: Mehkáré Hág, 1996, Horef, 66-85. I. valamint: G. Ziván: Lo háájil, – Ávrahám hu hakorbán, in: Dimuj, 13/1.

2. E forrás elemzésében A. Sagi értelmezését követtem, lásd i.m. 79.1.

3. Erről részletesebben: S. Spiegel: Méágádot háákédá, in: Széfer Hájuvel láAlexander Marx, New York, 471-547.l.

4. J. Leibowitz: Jehadut, ám jehudi umdinát Jiszrael, Sokén, 1979, 23.1.

5. u.o.

6. idem: Emuna, hisztoria veárákhim,1972, 58.1.

7. Felteszem, professzor Leibowitz bár elismer­né az általam említett válságok valós voltát, de hangsúlyozná, hogy gyökeresen különböznek az általa a vallás lényegének tartott válságtól.