Ázáél, az angyal

Írta: Leo Perutz - Rovat: Archívum, Hagyomány

Egy újholdas éjszakán alászállott az égi birodalmakból egy „mággid”, egy tanítóangyal és belépett a Rabbi kamrájába, akit a korabeliek „Diadémnak” és „Koronának” meg „Lobogó Tűznek” és „Egyedülinek” neveztek. Az angyalt azért küldték oda, hogy a Rabbi előtt megjelentesse a felső világ rejtett dolgait, amiket kifürkészni földi ember nem képes.

Az angyal nem emberalakban érkezett. Semmi olyan nem volt rajta, aminőnek a látását az emberi szem megszokta. Mindamellett igen-igen szép volt.

A jelekben, amikből kegyelmed a szavakat megformálja – oktatta a Rabbit – ott vannak bezárva azok a nagy erők és hatalmak, amik a világot megtartják az útján. És tudja meg, hogy minden, ami a Földön szavakká formálódik, a felső világban hátrahagyja a nyomát. Alef, a jelek közül az első, az igazságot hordja magában. Bét, a második, a nagyságot, őt követi az emelkedettség. Isten világának pompázatát a negyedik betű rejti magában, s az ötödik az áldozat erejét. A hatodik a könyörület. Utána következik a tisztaság, aztán a fény. A behatolás és a felismerés. Az igazságosság. A dolgok rendje. Az örök mozgás. De a legfenségesebb a jelek sorában az utolsó. Ez a Táf, az a jel, amivel a Sábbát elköszön. Őbenne van bezárva a világ egyensúlya, aminek az őrzésére a legmagasabb Szentség öt angyala van odarendelve: Mikháél, a kőzetek és fémek ura, Gábriél, aki az ember és az állat fölé van rendelve, Rafaél, akinek a vizek engedelmeskednek, Peliél, akire a fű és minden növény van rábízva, és Úriéi, aki a tűznek parancsol. Ők vigyázzák a világ egyensúlyát, és azt teje homokszem, te por fia, egyszer, valamikor megzavartad.

Tudom, Ázáél – mondta a Rabbi a tanítóangyalnak, és gondolatai visszaszálltak ama naphoz, amelyen a német-római császár fehér paripáján belovagolt a zsidóvárosba. Ó, a Rabbi fogadta a császárt, a Tóra-tekercset tartva kezében, és mondta el fölötte a papi áldást. És éppen ezt a helyet és ezt az órát szemelte ki a legmagasabb cseh nemesség egyik tagja, a császár meghittje, Wuk von Rosenberg, mivel nem tetszett neki, hogy a cseh királyi koronát is viselné, merényletet kövessen el a császár ellen. Az egyik szolgája elrejtőzött egy zsidóház tetején. A falból kiszedett egy nehéz követ, amit midőn a trombiták hangja elhangzott és körös-körül az ujjongás hangja zengett, úgy ejtett le a magasból, hogy annak el kellett volna találnia a császár fejét. És anélkül, hogy megbizonyoso­dott volna róla, mi lesz a dolog kimenetele, mindjárt lesietett, hogy biztonságba helyezze magát, és hogy az óváros utcáiban elterjessze: a zsidók áruló és lázadó merényletet követtek el őfelsége ellen.

Csakhogy a Rabbi a követ, ami lehullott a magasból, feltartotta. És a neki kölcsönzött hatalommal egy fecskepárrá változtatta, amely a császár feje fölött tovasiklott, a magasba lendült és elveszett a levegőégben.

Az angyal elébe sietett a Rabbi gondolatainak. Így szólt:

  • Azzal, hogy egy holt kőből megalkottad a fecskéket, beleavatkoztál a teremtés tervébe és megzavartad a világ egyensúlyát. Az élő túlsúlyba került a világon a holttal szemben. Megkevesbítetted Mikháél uralmának területét és megnövelted a Gábriel angyalét. Ilyenképpen a legfenségesebb Szentség öt angyala között viszály támadt, mert hiszen Ráfáél, Úriéi és Peliél angyalok is valamelyikük mellé álltak és beleavatkoztak a viszályba. És ha ez a civódás valamivel hosszabb ideig tart, a földi folyók és folyamok visszafelé fordultak volna, az erdők megindultak volna a helyükről és a hegyek romhalmazokká omlottak volna össze. A világ elpusztult volna, mint Szodoma, amit megérintett Isten ujja.

Istent az ő kilencedik nevével nevezte meg, ami így hangzik: Sáddáj.

  • Csakhogy a viszálynak vége szakadt folytatta az angyal. Mert az ősatyák. Ábrahám, Izsák és Jákob együttesen fölálltak és közös imában egyesültek. És ennek az imának, ha hármasban mondják el, akkora ősereje van, hogy képes a meg nem történtet megtörténtté, a megtörténtet meg nem történtté változtatni. Ilyenképpen ismét helyreállt a világ egyensúlya, és az egyetértés visszaköltözött az angyalok karába.
  • Tudom, Ázáél. Én hordom az én kétszeres bűnöm igáját mondta a Rabbi, és visszaemlékezett arra a napra, amelyen a császár kedvéért egy második alkalommal is bűnbe esett.

A császár, ahogy a zsidónegyedben lovagolt, az embertömegben, ami tőle jobbra meg balra az utcákba szorult, megpillantott egy arcot, amely rabul ejtette, amelytől nem bírt szabadulni, és tudta, hogy az mindörökre ott marad a szívében. Ez az arc, úgy rémlett neki, egy fiatal gyermek, egy zsidó leány orcája. A leány egy kapubejárat oszlopához simulva állt, nagy, kitágult szemekkel nézett rá, a szája félig nyitva volt, barna fürtjei a homlokába hulltak. És a császárt, ahogy levette tekintetét a leányról, ahogy tovább lovagolt, míg a leány ott maradt, valami szomorúság fogta el, és tudta, hogy szerelembe esett.

Hátrafordult és mögötte lovagoló szolgáját utasította, hogy maradjon vissza, tartózkodjék a leány közelében és kövesse, bármerre megy, mert eldöntötte, hogy megtudja, ki ez a szépség és hol talál rá ismét.

A szolga úgy tett, ahogy parancsolták neki. Visszamaradt, ellátta a lovát és aztán, amikor a tömeg oszladozni kezdett, a leányka mögött haladt a zsidónegyedben. A leány úgy ment, mint aki sietve haza akar érni, nem pillantott sem jobbra, sem balra, nem is nézett körül, és a szolga, mivel sötétedni kezdett, szorosan a nyomába szegődött. Csakhogy ama utcák egyikében, amik a Háromkút térre visznek, balszerencséje úgy hozta, hogy egypáran, utcai árusok, akik lámpásaikkal, lanternáikkal most haladtak át a zsidóvároson, elállták az útját, hogy felmagasztalják neki portékájukat. Amikor lerázta őket, a leányt már nem látta maga előtt, eltűnt, és hasztalan kereste. Ilyenképpen nem tudott semmi jó hírrel szolgálni a császárnak, csak annyival, hogy a zsidóvárosban szem elől tévesztette.

A császár eleinte úgy vélte, nemigen lehet nehéz rátalálnia a leányra, ha nem sikerül ma, majd sikerül holnap, és így parancsára a szolga mindennap elment a zsidóvárosba, végigjárta az utcákat. A szép leány azonban többé nem mutatkozott.

És ahogy az idő szaladt, úgy tünedezett el a császár reménye, hogy szerelmére rátaláljon. Már úgy tetszett neki, hogy örökre elvesztette. Ámde orcáját nem bírta feledni, sem a szemeit, amik az ő szemét keresték. Mélabú fogta el, és sem éjjel, sem nappal nem talált nyugalmat vagy vigasztalást. És minthogy nem tudta, hogyan lehetne rajta segíteni, elhívatta magához a szent Rabbit.

Beszámolt neki a szép zsidólányról, akit a zsidónegyedben tett útján látott meg. Nem tudja panaszolta -, mi és hogyan történt vele, de nem tudja feledni, éjjel és nappal mindig ő jár a fejében. Szavaival lefestette orcáját, ami szüntelenül unszolta, és a szent Rabbi mindjárt tudta, hogy a császár a fiatal Esztert látta, Mord’khaj Meisl feleségét, aki szebb volt mindenkinél.

Azt tanácsolta a császárnak, hogy tovább ne gondoljon rá, mert ez ügyben nem lehet semmi reménye. Hites felesége az a nő egy zsidónak, és sohasem követne el olyan bűnt, hogy egy másik férfival…

A császár azonban nem törődött a szavaival.

  • Te fogod őt parancsolta a Rabbinak felhozni hozzám a várba. Ő lesz az én legdrágább szerelmem. És ne várass sokáig, azt nem tűrném el. Már így is túl sokáig megváratott. És nem akarok senki mást, csak őt akarom.

Amidőn a császár látta, hogy a szent Rabbi ismét ellenkezik vele és hogy nem akar segíteni, mint valami vihar, olyan düh fogta el, és esküvel fogadta:

  • Ha nem találok nálad engedelmességet, és szerelmet annál, akire szüntelenül gondolok, akkor az összes zsidókat mint hűséget nem ismerő népet ki fogom űzni a királyságaimból és tartományaimból, ez az akaratom és elhatározásom, és meg is fogom cselekedni, Isten engem úgy segéljen!

Akkor a szent Rabbi elment és a Moldva partjánál, a kőhíd alatt, az emberek tekintetétől rejtve, elültetett egy rózsabokrot és egy rozmaringot. És mind a kettő fölött elmondta a bűvös igéket. Ekkor a rózsabokron kinyílt egy piros rózsa, és a rozmaring virága odahajlott és hozzásimult. És a császár lelke minden éjszaka a piros rózsába repült, és a zsidónő lelke a rozmaringba.

És a császár éjjelről éjjelre azt álmodta, hogy szerelmét, a szép zsidónőt átölelve tartja, és Eszter, Mord’khaj Meisl felesége éjjelről éjjelre azt álmodta, hogy a császár karjaiban fekszik.

Az angyal hangja kiragadta a szent Rabbit gondolataiból. Korholás és feddés volt belőle kiérezhető.

  • Te letörted a rozmaring virágát mondta az angyal. De a piros rózsát nem törted le!

A szent Rabbi ráemelte tekintetét.

  • Nem az én feladatom mondta -, hogy mérlegeljem a királyok szívét, nem az én feladatom annak megvizsgálása, mennyi bűn van bennünk. Nem én adtam a hatalmat a királyok kezébe. Lett volna-e Dávid király gyilkos és házasságtörő, ha ő, a Szent megengedte volna neki, hogy megmaradjon pásztornak?
  • Ti emberfiák mondta tovább az angyal -, milyen szegény és siralmas a ti életetek. Miért nehezítitek meg a szerelemmel, holott az csak megzavarja a gondolkodástokat és nyomorúságossá teszi a szíveteket?

A szent Rabbi mosolyogva nézett föl az angyalra, aki ismerte a felső világ titkos útjait és ösvényeit, de aki számára az emberi szív útjai idegenek voltak.

  • Hát nem Isten gyermekei voltak mondta az angyalnak -, akik az idők kezdetén szerelembe estek az emberek leányaival? Nem ők várták a leányokat a kutaknál és forrásoknál és nem ők csókolták-e őket az olaj- meg a tölgyfák árnyékában? Nem volt-e szép Náámá, Tuvál Kájin húga? Láttál azóta is hozzá hasonlót?

Ázáél angyal lehajtotta a fejét és gondolatai visszaszálltak ezer meg ezer éveket, az idők őskezdetéig.

  • Igen, Náámá szép volt, ama Tuvál Kájin húga, aki a pántokat kovácsolta, meg az aranyláncokat mondta halkan. Szép volt, és szeretetre méltó. Szép volt, mint tavasszal a kert a hajnalhasadás órájában. Igen, szép volt, Lámekh és Cillá leánya.

És az angyal szeméből, midőn a távol múltbeli fiatalságának szerelmére gondolt, két könnycsepp hullott ki de ezek éppen olyanok voltak, mint az emberi könnyek.

Jólesz László fordítása

 

Leo Perutz (1884-1957) német nyelven író, prágai zsidó volt, mint Franz Kafka (aki egy évvel hamarabb született) de alighanem csak ennyi volt bennük közös. Perutz könyvei teli vannak tarka, erőteljes figurákkal, álmodozókkal és kalandorokkal, nagyurakkal és koldus zsidókkal. Szerelmese volt a legendákkal gazdag, zegzugos prágai utcácskáknak ezek ihlették a Nachts unter der steinernen Brücke (Éjszaka a kőhíd alatt) c. regénynek, annak a fantáziadús könyvének a megírására, amiben II. Rudolf császár-király kora históriájának mozaikjait állította össze, mindig úgy, hogy az akkor élt nagy rabbi Löw, illetve az ő fantasztikus-kabbalisztikus tettei vagy élményei izgalmasan szőjék át a regény egyes epizódjait.

 

Címkék:1993-09

[popup][/popup]