Az utolsó “jugoszlávok” — Zsidó menekültek a bombázott Szerbiából (Pécsi Katalin)

Az utolsó „jugoszlávok”

Zsidó menekültek a bombázott Szerbiából

A Peszach előtti napokban nem hivatalos csatorná­kon terjedt zsidó körök­ben a hír: zsidó menekül­tek érkeztek Budapestre Szerbiából… A Bálint Házban kaptak át­meneti szállást, matracokon és a Scheiber Sándor Iskolában. A napi sajtóban a Mazsihisz hivatalos kommünikéje igen rövid: a tényt közli csupán, a kime­nekítés részleteiről vagy a „vendégek” hollétéről biztonsági okokból nem tájé­koztat. A szóbeszéd viszont ezúttal is hatásosnak bizonyult: mire az ünnepek után rátalálok a csoportra, alapjában véve már meg is szerveződött budapes­ti életük: komfortos szállodába költöz­hettek, ahol az étkezésüket is biztosít­ják; önkéntes segítők bukkantak fel mellettük, akik a mindennapi, gondok megoldásában segédkeznek, avagy je­lenlétükkel éppenséggel a hangulatot javítják. A betegek orvoshoz, illetve kórházba kerültek, az apróságok és a mamák a Lauder óvoda „játszóházá­ban” feledkezhetnek meg egy pár órára „rendkívüli helyzetükről”; a sportolni vágyó fiatalok előtt nyitva áll a Scheiber Sándor iskola tornaterme; mindenki éj­jel-nappal bejáratos a Bálint Házba, a napi programok mellett az ottani számí­tógépek jelentik a fő vonzerőt: aki tud, internetes üzeneteket vált az otthon maradt családtagokkal…

Gyertyafényes buli

A Bálint Házban találkozom először a csoporttal, jobban mondva a fiatalok egy csoportjával. Egyáltalán nincs „me­nekült-jellege” az ifjúságnak: összeszo­kott, vidám, farmeres-pólós fiúk és lá­nyok baráti társasága. Első pillantásra nem is igen tudom megkülönböztetni a „vendégeket” a helyiektől – akár egy szarvasi találkozón is lehetnénk. Nem is tévedek nagyot. Mint hamarosan kide­rül, a tizen- és huszonéves „jugók” zö­me visszatérő szarvasi táborozó, töb­ben közülük madrichok is. így aztán magától értetődik, hogy a magyar mad­richok és a táborban megismert bará­tok is velük ünnepelnek. A soméros Fe­hérvári Tamás és András másnapra közös kirándulást is szervez, egy Wesselényi-trikós, tizenéves fiú magánprogra­mokat beszél meg szabadkai barátjával; Frici pedig, a fő-madrich – nem tudom, hogyan csinálja – mintha egy időben tudna énekelni, több nyelven beszélget­ni, magnót szerezni, gyertyát gyújtogat­ni, a heti tennivalókat egyeztetni, mobil­telefonozni… Frici, azaz Fritz Zsuzsa, a Forrás Központ vezetője nem csupán a szülinapi buli lelke, de az egész „jugó- project” motorja is: rég nincsen már munka-, jobban mondva szabadideje: fáradhatatlanul szervezkedik a Bálint Házban és a szállodában, éjjel és nap­pal – közben még jókedvű is, mint min­dig. Naivan megkérdezem a mellettem ülő, már nem tinédzser férfiút, ő melyik városból jött, mire kiderül: nem szerb, hanem izraeli, majd az is, hogy „civil­ben” a budapesti Joint vezetője.

Talán éppen ez a csoport, a család nélkül érkezett fiatalok élik át a leg­könnyedebben az adott helyzetet: moz­gékonyak, szívesen mászkálnak a vá­rosban – nem először járnak Budapes­ten és Magyarországon. Akadnak itt is­merőseik és barátaik, ők maguk nyitot­tak többféle jövőre is, ugyanakkor nyugtalanok, hiszen a családjukat hagy­ták hátra. A mindennapos internetezés fontos rituálé lett az életükben – ez az egyetlen összekötő szál a szülőkkel.

Nem mellékes körülmény, hogy a fiúk nagy része katonaköteles korú, de mint­hogy a bombázás megkezdése előtti na­pon indultak „turistaútra”, még átjöhettek a határon. Ha azonban történetesen egy nappal később érkeznek, a határ­őrök már visszafordították volna őket – akárcsak a szülinapi buli estéjén érke­ző, újabb „turistacsoport” buszvezető­jét, akit egy magyar kollégájának kellett a határon felváltania. Két nappal ké­sőbb, a szállodai ebédnél látom majd, hogy valóban, alig van férfi a mintegy kétszáz menekült között. Aki férfi létére mégis át tudott jönni, az még a bombá­zást megelőzően szánta rá magát erre a lépésre. (Egy középkorú szabadkai, ér­telmiségi férfi, két tizenéves fiával, már korábban megfontolta az áttelepedést: állása van kilátásban, és egy önkéntes, magyar segítő közreműködésével lakást is talál magának.)

Az egyik magyarul beszélő, tizenhat év körüli szabadkai srác, aki a bátyjával együtt érkezett, elmeséli: három órával az indulás előtt kapták telefonon a hírt, hogy van még hely a buszban… A szü­lők döntöttek helyettük: a gyerekeknek jönniük kell. El se tudtak igazán búcsúzni az otthon maradottaktól.

Egy újvidéki, huszonéves fiú meséli: neki egy teljes napja volt az indulás előtt. Az egyetemet hagyta ott, de re­méli, Izraelben mielőbb folytatni tudja majd a történelem szakot. (Jó helyzetben van, mert elég jól beszél héberül, élt már egy évig Izraelben). Rajta kívül senki se tudta biztosan beszélgetőtár­saim közül, hogy valóban alijázni akar-e. Majd még meglátják. A Szochnut mindenesetre szervezett számukra egy kéthetes izraeli utat – lesz módjuk a helyszínen is megfontolni, szeretné­nek-e Izraelben élni. (Néhányan azon­nal továbbutaztak Magyarországról Izra­elbe, két család már ott tölthette a széderestét.) Az egyetemista fiú azt mond­ja, a Héber Egyetem híresebb, ő mégis Tel-Avivban tanulna inkább. Akkor mi­ért? Mert az a város jobban hasonlít Új­vidékre – válaszolja mosolyogva.

„Végtelen vakáció” az átmeneti szálláson

A szálloda, ahová a csoport a Scheiber Sándor Iskola és a Bálint Ház mat­racairól, illetve egy másik, alkalmatlan­nak bizonyult szállásról költözött át, re­mek helyen fekszik, közlekedési cso­mópontnál, szinte a város szívében. Mégis, az a benyomásom, mintha ez a szálloda hihetetlen távolságra lenne Budapesttől.

A többség ki sem mozdul innen; itt, a félhomályos hallban tölti az egész nap­ját. Nem mintha nem lehetne, de nem igazán érez rá késztetést. Hiába „turis­ták” itt, Magyarországon – a csoport nem kért és nem is kér papíron „menekült státuszt” -, a pesti sétafikáláshoz nincs mindenkinek hangulata. (Pénze se na­gyon.) Az élet kereteit most a telefonálás adja: reggel és este szinte rituálisan – napközben pedig: „hátha hívnak…”

Szerveznek pedig a vezetőik – első­sorban Sonja Levy – programokat na­ponta: az információk elolvashatok a recepció mellett, a hevenyészett faliúj­ságon. A gyerekeket esténként az egyik matematikus nagymama látja el izgal­mas feladatokkal – meséli Györgyi – mindez azonban kevés, sokkal több programra lenne szükség. A program­szervezésben számítani lehet a szarva­si madrichokra is. Van, aki azért üldö­gél hosszasan az előcsarnokban, mert a magyar ismerőseit várja, akik majd kiviszik a városba. A pesti barátokkal rendelkezők némileg privilegizált hely­zetben vannak: kijárnak a szállodából. Lelkileg is könnyebb ezeket a napokat-heteket helybéliek közt átvészelni. Az önkéntesek is nagyon fontos szerepet játszanak az ügyintézésekben, a prog­ramszervezésekben és lelki támasz­ként egyaránt.

Segítők és támogatók

Milyen a budapesti fogadtatás? – kér­dezem mindenkitől, aki hosszabb-rövidebb időre szóba elegyedik velem, nagyszerű, fantasztikus, igazán rendes velünk mindenki! – ez az obligát válasz. A csoport vezetője és az utazás(ok) megszervezője, Sonja Levy is ezt hang­súlyozza mindenek előtt, amikor végre békén hagyják egy ötperces beszélge­tés erejéig: hihetetlen élmény, ahogy a magyar zsidók és a zsidó szervezetek összefogtak, hogy segítsenek, amikor mi bajba kerültünk!

A szálloda félhomályos előcsarnoká­ban, egy beszélgető-ügyintéző csoport közepén észreveszem Talyigás Kata­lint a Szociális Alapítványtól, éppen Sonjával egyeztet valami tennivalót. Több munkatársa is itt tölti a napot, hogy az ügyintézésben segítsen. Hal­lom, itt van valahol Joszi Croitoru is, a Szochnuttól. Bollmann Györgyi ön­kéntes éppen egy állatkerti sétából ér­kezik vissza, egy anyákból és kisgye­rekből álló csapattal. Györgyi azonnal felajánlotta nyelvtudását és szabadide­jét a „jugó” zsidó csoportnak, amint hí­rét vette ittlétüknek.

Szívmelengető történeteket hallha­tok: a kisgyerekek levertek voltak és unatkoztak, ezért a Lauder Óvoda fela­jánlotta, délelőttönként menjenek hoz­zájuk játszani. A kicsikbe egyszeriben visszatért az élet, ahogy szabadon sza­ladgálhattak és játszani kezdtek. Az anyák végre fellélegezhetnek egy picit, így most az önkéntes szervezők többféle programmal is próbálják kicsalogatni őket a szállodából: lehet várost nézni (helyi) szerb-magyar tolmáccsal; lehet múzeumba menni (a World Press Foto kiállítás után a Ludwig Múzeum a követ­kező ajánlat); szerveződik az uszodalá­togatás; néhányan a Fesztiválzenekar déli „1 forintos” koncertjére készülnek, stb. A hitközség felajánlotta a kicsik szállításához a buszát, a Joint és a B’nai B’rith segíti és szervezi a mindennapi életet, sorra jelentkeznek az önkéntes segítők és szponzorok: közöttük egy 97 éves néni az újpesti öregek otthonából, hogy felajánlja 5000 forintját.

Györgyi azt is elmeséli, hogy többen rémes fizikai állapotban érkeztek meg: anyák betegen, kisgyerekek kiszárad­va… Az egyik gyereket súlyos állapot­ban kórházba kellett vinni: a Zsidó Kór­házban azonnal infúziót kapott, és megengedték, hogy vele maradhasson nagynénje, egy tizennyolc éves lány is.

Egyetlen rossz emléket emlegetnek beszélgetőtársaim – utólag már ezt is nevetve: az előző szállásukon véletle­nül albán menekültek közé kerültek, akik velük, mint szerb „ellenséggel”, támadólag léptek fel. (Állítólag a „szerbek”, azaz a Budapestre menekített zsi­dók éjjelre a biztonság kedvéért elbarikádozták magukat a folyosón – szeren­csére nem történt atrocitás, és igen ha­mar sikerült szállodát váltaniuk.)

Kik a „jugó” zsidók?

Hogyan szereztetek tudomást a kiuta­zás lehetőségéről? – kérdem minden beszélgetőtársamtól. Jött egy telefon a hitközségtől… A telefonvonal végén Sonja Levy, Belgrádból, vagy egy isme­rős, aki már beszélt Sonjával…

A hitközség tagjainak nagy része szekuláris zsidó – magyarázza Daniel, az Izraelbe készülő, újvidéki egyetemista. Mi kevesen vagyunk – 2-3 ezren Belgrádban, és csak néhány százan Újvidé­ken és Szabadkán – magyarázza. Így a hitközség egyben a kulturális egylet és az ifjúsági szervezet feladatait is ellátja. (A szarvasi táborba is a hitközség szer­vezi a gyerekeket.) „Nagyszerű rabbink van, egy fiatalember, aki Belgrádból jött, és megtanította nekünk a hagyo­mányt, a szokásokat, az ünnepeket. Együtt énekelünk és imádkozunk… Jugoszláviában jelentős szefárd közösség volt – a megmaradt részük ma Skopjében él. Boszniában már csak kevés zsi­dó maradt.” A koszovói zsidókról Son­ja, a Jugoszláv Föderáció elnöke tájé­koztat: összesen hét emberről tudnak, akiket szintén ki akartak menekíteni, de akik nem akarták ott hagyni az ott­honukat. „Azóta is telefonkapcsolatban állunk”. (Bollmann Györgyi szerint egy háromgyerekes albán család is érke­zett – apa nélkül: az anyának az egyik nagyszülője volt zsidó).

„Nálunk, az újvidéki hitközségben fő­leg idősek maradtak csak – mondja Dá­niel, a fiatalok közül 5-6 évvel ezelőtt sokan alijáztak. Én mint madrich a fia­talokkal dolgozom, kb. százan lehe­tünk 13-tól 30 évesig. Nem valami ak­tív a közösség – ez baj. Még nagyobb baj, hogy fogalmam sincs, megmarad-e a közösségünk a háború után.”

Sonja Levy arról mesél, hogy milyen gazdag és sokszínű volt a zsidó élet Ju­goszláviában, egészen a 90-es évekig. „A horvát tengerparton volt nagy, nem­zetközi táborunk – én is ott nőttem fel”.

Érdekes dolgot tudok meg Danieltől: magyar hangzású vezetékneve onnan származik, hogy a Monarchia idején a Vajdaságban a magyar és a szerb zsidó­kat egyaránt kényszerítették a névma­gyarosításra. így lett a család neve a „zsidós” Kleinből egy K-betűs magyar… Ennél is furcsább a történet folytatása: Daniel onnan tud egy pár szót magya­rul, hogy a nagyszülei otthon, egymás közt magyarul beszéltek… Minden egyes askenázi zsidó tudott magyarul Újvidéken – magyarázza. Ez lett a zsidó nagypapák és nagymamák titkos, kö­zös nyelve!

„Daniel, minek tartod magad elsősor­ban, zsidónak vagy szerbnek?” – erőlte­tem a kérdést.

„Számomra ez soha nem volt problé­ma – válaszolja -, engem a szüleim zsi­dónak neveltek, aki Szerbiában él, és jugoszláv állampolgár. Az (előző) hábo­rú előtt bolondultam a jugoszláv fociért – emlékszem, úgy 1992 körül kezdtek a dolgok elromlani: a fiatalok közül egyesek szidni kezdték a horvát játéko­sokat. Bennem sose volt ellenséges ér­zés: az én szülővárosom és környéke eleve sokszínű kulturálisan és etnikai­lag is, és én ezt fantasztikusan jónak találom. Mindig imádtam a horvát tenger­parton nyaralni, Boszniába a hegyek közé, Macedóniába, ha tavakhoz vágy­tam, Szlovéniába, ha síelni, Szerbiában pedig gyönyörű, régi kolostorokat lehe­tett látni… Őrült jó ország volt. Én tény­leg, mindig is jugoszláv voltam. Jugo­szláv zsidó!”