Az ungvári Birnbaum-iskola

Írta: Rónai Ádám István - Rovat: Archívum, Hagyomány, Interjú, Világ

A háború előtt 120 000 zsidó élt Kárpátalján. Ma 5000 sincs e Holocaust-sújtotta területen, és a meg­maradtak is nyomasztó identitászavarban szenved­nek.

A diktatúra hatása alatt ellehetetlenült vallási élet most, a deportálások 50. évfordulóján ismét fel­éledni látszik, elsősorban Ervin Birnbaum, a jeles izraeli rabbi munkája nyomán.

  • Hogyan kezdődött, és milyen jellegű az itteni tevékenysége?
  • Izraelben híreket kaptunk arról, hogy misszionáriusok jelentek meg e területen. Ruhaneműt és főleg élelmiszert hoztak; kihasználva az emberek nincstelenségét, téríteni kezdtek. Csoportos kirándulásokat szerveztek Auschwitzba illetve más koncentrációs táborokba, és naponta mogendoviddal és kereszttel díszített helyen folytattak katolikus istentiszteletet. Az ilyen kirándulások különösen alkalmasak voltak a térítésre. Ezt kellett ellensúlyozni.

Sajnos, a térségben élő zsidók teljesen ismeretlenek őseik vallásában; évtizedek óta nincs mód a kóser étkezésre, és általában semmire, ami a zsidó életben alapvetően fontos.

1992 végén kezdtem el az oktatást a Joint megbízásából, és bizony a nulláról indultunk. Mentek csoportok Izraelbe és a szarvasi táborba, de inkább üdültek, mint tanultak. Ekkor úgy gondoltam, ki kellene építeni egy oktatási rendszert, elsősor­ban a fiatalok számára – de az idősebbek részére is -, hogy visszatérhessenek gyökereikhez. Azonban minden városban iskolát nyitni nem lett volna érdemes, hiszen Ungváron 40- 45. Munkácson 30 olyan gyerek van, akit ez érdekel, de Huszton, Beregszászon, Nagyszőlősön csak néhány ilyen család él. Ezért azt ajánlottam, hogy legyen egy közös iskola vagy tábor, péntek déltől vasárnap délutánig. A gyerekek részt vehetnek a szombati istentiszteleten, a péntek esti gyer­tyagyújtáson, a kidduson. Láthatják, milyen a zsidó élet, és többet tanulnak így, mint a tantermekben. A helybeliek nagy lelkesedéssel fogadták az elképzelést, és táborunk valóban jól működik. Az oktatásra felkértem a budapesti Pedagógium néhány hallgatóját, akik nagy lelkesedéssel segítenek. A tábor programját mindig úgy állítjuk össze, hogy az kapcsolódjon az aktuális ünnephez. Pedagógiai módszerünk a játék is; versenyeket rendezünk számukra. Pészachkor az afikomán megszerzése volt a verseny célja. A kisebbek számára kijelölt feladatok a különböző bibliai helyszínekhez kötődtek: Egyiptomból indultak és az ígéret Földjére érkeztek meg, ahol természetesen megtalálták az afikománt.

  • Hányán vettek ezen részt?
  • 104 gyerek versenyzett, de felnőttek is csatlakoztak az eseményhez. Összesen 160-an voltak.

Előadásokat is rendezünk, amelyeken a gyerekek bibliai történeteket játszanak el. Pészachkor például az egyik csoport a rabszolgaságot, a másik a tíz csapást adta elő.

Az évtizedek óta első kárpátaljai széderre készülve máceszt is sütöttünk, és a kemencét szintén mi állítottuk fel. Sávuotkor bábjátékot mutattak be a gyerekek, ezek mellett ének- és táncversenyeket is tartunk.

  • Az összejöveteleken a kóser étkezést sikerült bizto­sítania?
  • Kóser étkezés nélkül nincs zsidó tábor. Először edényeket vettünk, melyek közül már sok eltűnt – ez itt könnyen megesik. Kóser húst hozattunk Izraelből, Magyarországról, Szlovákiából – mindezt nagy nehézségek árán. Egy sochet kellene, aki 1-2 napra jönne, hogy levágja az állatokat, de még nem találtam erre vállalkozót, pedig útiköltségét megtérítenénk, munkáját megfizetnénk. Sochet hiányában a húst külföldről kell beszereznünk, ahogyan a bábukat és a fakanalakat is. Nehéz a munka, sok fáradtsággal is jár, de nagy a jutalom. Jól érzékelhető, miként szívják magukba a gyerekek a zsidó szellemiséget. Megfordult a rendszer; a gyerekek tanítják szüleiket, és látjuk a hatást. A gyerek hazamegy, elmondja: máceszt sütöttünk, megmutatja a szüleinek, és megmagyarázza, hogy miért csináltuk. A gyerekek nagyon lelkesek!
  • Mi az ukránok, magyarok véleménye?
  • Sokan vélekednek úgy, hogy mi a magyarok ügynökei vagyunk, és Kárpátalja visszacsatolását készítjük elő. Persze ezeknek a megnyilvánulásoknak különösebb politikai jelen­tősége nincs, inkább jelzi, hogy érzik a jelenlétünket.

A 70-es években lehetőség nyílt kivándorolni Izraelbe. Akkor – annak ellenére, hogy mindenüket itt kellett hagyniuk, és munkanélküliként sokszor több, mint egy évet kellett várakozniuk a papírokra, meg egy sor, egyéb megaláztatáson kellett átesniük – sokan alijáztak. Most, amikor mindezek a procedúrák megszűntek, nem kezdődött meg újra az Izraelbe való áttelepülés?

  • Kivándorlás van, de nem nagy számban, és az sem feltétlenül Izraelbe irányul. Nem hagyják veszni az adott esetben 1000 dollárt érő lakásukat, ha nem találnak rá vevőt. Számukra ez a pénz valóságos kincs, hiszen itt egy tanári fizetés 15 dollár (kb. 1500 Ft!), és ez egy jó fizetésnek számít. Ahhoz, hogy elhagyják a lakásukat, már üldözni kell őket. Mennek, ha muszáj, mint általában a zsidók. Nagy a szegénység, de már megszokták. Nemrégiben az ukrán kor­mány tiltakozott Izraelnél, hogy a turistacsoportok tagjait maradásra bíztatják. Ez az ukrán kormánynak nem tetszik.
  • Vajon miért?
  • Feltételezem, hogy nem azért tiltakoznak, mert annyira szeretik a zsidókat, hanem inkább azért, mert a súlyos gazdasági helyzetben Ukrajnának szüksége van a zsidó értelmiségre.
  • Ismereteim szerint a háború előtti kárpátaljai zsidók elsősorban fizikai munkát végeztek.
  • Igen, valóban nem az akadémikusok voltak többségben, de ez nem azt jelenti, hogy nem voltak köztük akadémikusok is. Ma a zsidók között arányaiban több a művész, újságíró, egyetemi tanár, mint 1944-ben. Nem akarják őket elűzni. Ukrajna a szétesett Szovjetunió utódállamai közül talán a legjobban tartja féken az antiszemitizmust, feltehetően prog­ramokkal terhelt múltja, és a nácik gyilkosságaiban való bűnrészesség miatt.
  • Visszatérve az oktatásra; idáig csak a fiatalok neveléséről beszéltünkés talán tényleg ez az elsődleges feladat -, de mi a helyzet az idősebbekkel, akik közül néhá­nyon próbálták tartani az előírásokat?
  • Amikor mi megjelentünk itt, Kijevben is felfigyeltek az itteni gondokra, és ők furcsa versenyhelyzetet teremtettek: küldtek egy lubavicsi rabbit Munkácsra, ahol persze ortodox nincs, a rabbi mégis összehoz egy minjánt. Ungváron viszont nincs rabbi, de van minján, és a kommunista időszak alatt is összejött 25 ember a péntek esti, és 15-20 ember a szombati istentiszteletek alkalmából. Mindezt az idősek tartották fenn, a fiatalok csak most kezdenek megjelenni. Ungváron nincs, aki tudna Tórát olvasni, de vannak jó előimádkozók, akik még emlékeznek a tradicionális dallamokra is. Nehéz tanítani őket, de megpróbáljuk. Azonban a leginkább praktikus út, ha a gyerekeket tanítjuk, akik gyorsan szívják magukba az új ismereteket, és továbbadják frissen szerzett tudásukat. Ezzel kapcsolatban mondhatom, hogy tervezünk olyan össze­jöveteleket, amelyekre nem csak a gyerekek – ahogy idáig volt -, hanem családok lennének meghíva.
  • Professzor úr, fáradtnak látszik. Meddig folytatja?
  • Valóban abba kell hagynom, haza kell mennem Izraelbe, hiszen ott van a családom. Át akarom adni ezt a feladatot, de az itteniek nem érzik magukat képesnek arra, hogy folytassák, amit beindítottam. Jó volna, ha a Pedagógiumból jönne valaki. Ennyi idő után mindenképpen át szeretném adni a helyemet.

Rónai Ádám István

*

A beszélgetés nyáron készült, azóta Birnbaum professzor visszatért Izraelbe. A kárpátaljai zsidó oktatás jövője meg­oldásra vár.

Címkék:1994-10

[popup][/popup]