Az üllő és a kalapács között

A dél-afrikai zsidók helyzete

NELSON MANDELÁNAK, az Afri­kai Nemzeti Kongresszus (ANC) ve­zetőjének szabadon bocsátása ve­gyes érzelmeket váltott ki a zsidó­ságból Dél-Afrikában. Nem mintha az ottani zsidók nem támogatták volna fenntartás nélkül, hogy az oly sokáig elnyomott fekete többség kapja meg alapvető emberi jogait. Az sem kétséges, hogy a dél-afrikai zsidóság örömmel várja egy faji megkülönböztetéstől mentes, demok­ratikus rend eljövetelét. Ugyanak­kor azonban saját létérdekeire is tekintettel kell lennie.

A dél-afrikai fehér nacionalisták „radikális zsidónőnek” mondották Helen Suzmant, az apartheid rendít­hetetlen ellenzőjét, aki mint a tör­vényhozás tagja, 36 év óta küzdött a parlamentben – sokszor csak egy­magában – a fajvédő rendszer el­len, a reformokért, és hosszú éveken át Mandela szabadságáért is. Ami­kor a fekete politikus végre elhagy­hatta börtönét, Suzman nem utolsó­sorban abban a reményben üdvö­zölte, hogy Mandela megálljt tud majd parancsolni a militáns Pán-Afrikai Kongresszus veszélyes fan­tasztáinak.

A politikai türelmetlenség ugyan­akkor másfelől is fenyeget. A haj­dani búr telepesek utódainak, az afrikaanereknek a neonáci szellemű szervezete, mely a feketék előtti „to­tális kapituláció” miatt átkozza Dél-Afrika elnökét, tüntetésein a zsidók és Izrael ellen is hangoskodik. „Hit­lernek igaza volt, a zsidók mind kommunisták” – harsogták ezek a tüntetők, miközben elégették az iz­raeli zászlót.

A dél-afrikai fehéreknek nem ok­vetlenül kell fajvédőknek lenniök ahhoz, hogy némi aggodalommal te­kintsenek a jövőbe. Nem minden ok nélkül tarthatnak attól, hogy ha a feketék teljesen átveszik a hatal­mat, a virágzó gazdaságú országban a Harmadik Világ jól ismert, de gyászos példáit követve egyfajta marxista diktatúrát hoznak létre, mely a gazdaságot lezülleszti. Fél­hetnek attól is, hogy mint „idege­nek”, állandó támadások céltáblá­jául szolgálnak majd, ám máshová aligha tudnak elvándorolni, hiszen nincs más hazájuk, mint Dél-Afrika. A zsidók e tekintetben előnyösebb helyzetben vannak: Izrael mindig kész befogadni őket.

A dél-afrikai zsidók most az üllő és a kalapács közé kerültek. A fehér nacionalista jobboldal azt veti sze­mükre, hogy helyileg és nemzetkö­zileg a feketék mellett álltak ki, a sötétbőrű forradalmárok viszont „szuperkapitalistáknak” tekintik őket, akik az elnyomott fekete több­ség rovására gazdagodtak. Desmond Tutu, a Nobel-békedíjas fekete érsek ismételten úgy nyilatkozott, hogy a zsidóknak meg kell majd fizetniök az árát, hogy a fehérek hatalmi gé­pezetének képezték részét. Tutu nemrég világosan a palesztinok mel­lett és Izrael ellen emelt szót.

Színre lépett Dél-Afrikában egy feketékből álló iszlám közösség is, amelyet a szaúdiak pénzelnek. A zsidóknak ezt is figyelembe kell venniök. Mert habár Izrael mindig is egyértelműen az apartheid ellen foglalt állást, ezek a muzulmánok mégis a „cionista állam” ellen izgat­ják a feketéket és más színes bőrűeket, mondván, hogy Izrael kollabo­rál a dél-afrikai kormánnyal és nép­irtást követ el a palesztinokon. A valóság ezzel szemben az, hogy az apartheid államgépezetét arab olaj­jal kenték, és miközben Európa meg Amerika gazdasági bojkott alá he­lyezte Pretoriát, a fekete-afrikai or­szágok élénk kereskedelmet folytat­tak vele.

Dél-Afrikában megismétlődhetnek bizonyos kelet-európai jelenségek: amint kibontakozik a demokrácia, úgy juthatnak szóhoz különféle, jobb- és baloldali antiszemiták. A dél-afrikai zsidók ezért a kezük ügyében tartják a bőröndöket. A fia­tal zsidó értelmiségiek már korábban a külföld felé fordultak. Nagy kér­dés, hogy a lakosság minden elnyo­mott csoportja számára valóban de­mokratikus és szabad országgá tud-e válni az apartheid Dél-Afrikája.

(Az Allgemeine Jüdische Wochenzeitung nyomán)