Az örök béke udvarában

(Erdélyi Lajos: Az élők háza. Héttorony Kiadó, 147 oldal, 980 Ft)

Mikor a száműzetés prófétájától, Nehemjától megkérdi Artaxerxszész, a babilóniai király, vajon miért szomorkodik, ő így válaszol: „Miért ne volna szomorú az arcom, hiszen az a város, ahol atyáim sírjai vannak, romokban hever és kapuit a tűz emésztette meg.” (Nehemiás 2.3)

Talán hasonlóan gondolkodott az 1988-ban Magyarországra áttelepült erdélyi művész is. Járta a falvakat fényképezőgépével, kereste a már-már eltűnt romániai/erdélyi zsidó kö­zösségek emlékeit, nyomait, a málló, repedező, megsüllyedt, de mégis év­tizedek (századok) óta büszkén álló zsidó sírköveket, hogy megörökítse azokat az örökkévalóságnak.

Szomorú a világ arca. Kelet-Közép-Európa hagyományőrző zsidósága ro­mokban hever. Kapuit, tartóoszlopait, fiataljait, vénjeit a tűz emésztette meg. Az egykori neves erdélyi községeknek már szinte hírmondói sem maradtak. A szatmári, a váradi, a máramarosszigeti, a tordai kilék helyén – ma egész Erdély területén – mintegy ötezer zsidó él egy rabbi vezetésével. S nekünk, a ma­radékok maradékának kötelességünk küzdeni a felejtés és a felejtetés ellen. Ennek nélkülözhetetlen láncszeme Erdélyi Lajos fotóalbuma és hozzá írt tanulmányai. Jólesz László hebraista-irodalomtörténésszel karöltve – ki a fényképeken lévő sírok feliratainak le­fordításával szinte a lehetetlent oldotta meg – olyan hiánypótló művet alkottak, amely az egész európai kultúra eddig fel nem térképezett sivatagjainak felku­tatására induló expedíciók iránytűje lehet.

Egy sírkő sok mindent mesél el. Ki volt az elhunyt, mivel foglalkozott, a viszonyát a közösséggel; de árulkodik magáról a kőfaragóról is. Vélhetően a könyv financiális okok miatt nem jelen­hetett meg színesben, mert akkor az egyébként is borsos ár többszörösét kellett volna fizetni, de azért pár színes fotó kívánkozott volna a kötetbe. Aki­nek volt szerencséje látni ezen fényképek egy részének kinagyított mását színesben a Bethlen téri Oneg Sábát Klub jóvoltából rendezett könyvbemutató kiállításon, elmondhatja, páratlan kultúra haldoklik tőlünk pár száz kilométerre, s nincs aki föltámasz­taná azt.

Ennek a könyvnek mindenképpen helye van könyvespolcunkon, mind néprajzi, mind képzőművészeti, mind történeti értéke folytán. Tudjuk, a zsidó alkotóművészeiét erőteljesen vissza­fogta a vallási parancs: ,,Ne készíts ma­gadnak faragott képet” (2 M. 20-4.). Nekünk nincsenek Mona Lisáink, vagy Dávid szobraink. A zsidó képző­művészet szinte egyedüli lehetősége az építkezés mellett a sírkőfaragás volt. Ezért is rendkívül fontos ezen emlékek megőrzése a jövőnek, mert állíthatjuk, ez a szakma – sajnos – kihalt; s a pótol­hatatlan emlékoszlopok csak szétpor­ladnak. Keressük módját, hogyan tud­nánk megőrizni ezeket az emlékeket – történelmünk, életünk, zsidóságunk e fontos építőelemeit. Hiszen tudjuk, az ősök tisztelete, emlékük ápolása egyik legfontosabb vallási és emberi köteles­ségünk.

S ne feledjük, így megemlékezünk azokról is, akiket nem volt lehető­ségünk földi temetőinkben eltemetni, s nem kaphattak sírkövet, mert testük, lelkűkkel együtt, az égbe szállt…