Az izoláció ellen
Notice: Undefined offset: 2 in /home/u772282362/domains/szombat.org/public_html/wp-content/mu-plugins/my-plugins/thumbmaster.php on line 312
Notice: Undefined index: name in /home/u772282362/domains/szombat.org/public_html/wp-content/mu-plugins/my-plugins/widget-areas.php on line 45
Vári György
Ezt a szöveget egyéves svédországi ösztöndíjam inspirálta, a stockholmi Paideia Intézet hallgatója voltam. Az intézet szellemisége segített észrevennem és megfogalmaznom, mi az, amitől úgy érzem, hogy a „zsidó reneszánszáról szóló, halkuló ujjongások hátterében egyre láthatóbbá lesz a magyar zsidóság mélységesen mély válsága, önismeretének majdnem teljes hiánya, bizonytalansága, félelmei.
Két közelmúltbeli esemény adja ennek az írásnak az apropóját, az egyik a Marom zsidó ifjúsági szervezet által kitalált és lebonyolított, Gödör-beli vita, a másik pedig Pécsi Katalinnak a Szombat 2005. áprilisi számában megjelenő riportja. Meggyőződésem, hogy a bennük megjelenő problémák nem esetlegesek, egy közösség súlyos válságának tüneteiként, tükreként olvashatók. Mar itt szükségesnek tartom tisztázni, hogy azoknak, akikkel vitatkozom, közösségépítő munkáját nagyra becsülöm, írásom nem személyek elleni támadás, hanem elképzelésekkel folytatott vita.
A GÖDÖR-VITA
A Gödör-vita résztvevői közül némelyekről úgy tűnt, mintha azt gondolnák, hogy a magyar zsidóság egyetlen súlyos és megvitatandó problémája a pár száz fős reformzsidó közösség léte. A vita során jóformán senki nem érezte elsődleges feladatának, hogy saját álláspontját ismertesse, a súlyos szereptévesztésben lévő Lózsy Tamás például profetikus hevülettel jövendölte meg Kelemen Katalin rabbinak és közösségének a Tóra elárulásának súlyos következményeit, ugyanakkor Radnóti Zoltán neológ rabbi beszélgetőtársának, Balázs Gábornak arra a kérdésére, hogy tulajdonképpen mi is volna a neológja sajátszerűsége, mi is ennek a történeti értelemben jól elkülöníthető irányzatnak az aktuális mondanivalója, azt válaszolta, hogy a neológ rabbi ki szeretné szolgálni gyülekezete igényeit, tisztában van azzal, hogy gyülekezete egy szót sem tud a Talmudról, és ezért nem is gondolja, hogy erről kéne beszélnie nekik életük örömteli vagy tragikus fordulópontjain, inkább mond nekik magyarul pár vigasztaló vagy kedves szót. Radnóti kétségtelen jóindulatában már itt is érezhető némi elitizmus, ha valaki nem ismeri, akkor kár is neki beszélni róla, pedig ugyan mi egyéb lenne egy rabbi feladata, mint tanítani gyülekezetének a Tórát, ami Izrael legfőbb vigasztalójának szavait tartalmazza. Radnóti később az egyik kérdező hozzászólását – ebből a perspektívából persze igencsak érthetően – a tudatlanság kérdésének minősítette, amiből világosan látszik az az előfeltevése, hogy van egy zsidó tudományos arisztokrácia, amelynek foglalkoznia kell a Tórával, a többiek pedig jobban teszik, ha nem beszélnek bele. Ez a talmid haliam feladatával szögesen ellentétes elképzelés, a zsidó hagyománynak tudtommal semmilyen áramlata nem támogatja, még az ezoterikus sem, legalábbis a téma nagy kutatója, Gershom Scholem szerint.
Köves Slómó, a Chabad-haszidizmus szemléletének képviselőjeként és az újjáalakult Statusquo Ante hitközség rabbijaként egy ízben azt találta mondani, hogy „ha a reformközösségekben a lányok hordhatnak taliszt, akkor a fiúknak nyilván el kell menniük a mikvébe havonta”, mintha ők is menstruálnának. Világos, nem? A lányok dolga az, hogy menstruáljanak, szüljenek és fogadják kellőképp megtisztelve a bölcs írástudó alkalmankénti közeledését, a Tórával majd elbabrálgatnak a srácok. Ez a „vicc”, túl azon, hogy mérhetetlenül ízléstelen és tanúsága szerint szerzője képtelen egy alapvető társadalomtudományi megkülönböztetést végrehajtva disztingválni a társadalmi és biológiai „nem” közt (sex és gender), az ortodoxia álöltözetében a legsötétebb pogányságot csempészte be a beszélgetésbe. Mert vagy értelmetlennek kell tekintenünk Köves mondatát, hiszen melyik biológiai folyamat az, amelyik a menstruáció analógiájára megakadályozhatná a nőket a talisz viselésében vagy a tfilin parancsának végrehajtásában, vagy azt kell gondolnunk, hogy Köves nem tudja vagy el akarja felejteni, mi a különbség a menstruáció, a biológia törvénye, valamint a kinyilatkoztatott törvények között. Aki ezt a különbséget nem ismeri fel, az azonosítja a természetet a kinyilatkoztatással, vagyis a kinyilatkoztatást eltünteti, tagadja.1 A mitikus világmagyarázatok a természet jelenségeit azonosítják az istenekkel, az istenek jelen vannak a természetben, míg Isten, a Seregek ura transzcendens, a természet teremtője. Illés próféta arra biztatja a Baál prófétáit, hogy kérjék meg bálványukat, tegyen csodát, függessze fel a természet normális menetét. A mitikus istenek azonban ezt nem tehetik meg, mert ők maguk éppen a természet normális menetével azonosak, az ő hatalmuk épp a természet működésében nyilvánul meg. A természeti rend felfüggesztésére csak az képes, aki kívüle és felette áll: aki teremtette. A néma, mozdulatlan oltár, a normalitás: a Baál, míg a mennyből lezúduló tűz, a csoda: a Seregek Istene. A tűz, a víz, a folyó istenei a mitikus istenségek, az Örökkévaló viszont nem a természet, hanem a történelem és a benne megjelenő, Isten által szólított ember – Ábrahám, Izsák és Jákob – Istene, atyáink Istene (Királyok 1, 18, 20-39). Aki pedig összekeveri a teremtést a kinyilatkoztatással, a menstruációt a cicit (szemlélőrojt) parancsával, az, akármit is hisz magáról, ezzel a kijelentésével nem az Örökkévaló, hanem a Baál oltárát ugrálja körül.2
Radnóti Zoltán az asszimiláció veszélye kapcsán arról beszél, hogy Moses Mendelssohn lefordítja a Szentírást németre, leszármazottai pedig elhagyják zsidóságukat. És ez – teszi hozzá – történelmi tény. Radnóti példázatának tanúsága körülbelül úgy foglalható össze, hogy eredeti műveletlenségünk elvesztése, azaz a teremtett világra irányuló nyitottság, a Felvilágosodásnak ez a programja menthetetlenül és szükségszerűen vezet el az asszimilációhoz, úgyhogy e szent műveletlenséget úgy kell óvnunk, akárha a szemünk fényéről volna szó. Radnóti nem veszi észre, hogy állítása nem egy történelmi tény, hanem legalább két – nagyon vitatható – történeti interpretáció. Az egyik interpretatív lépés az, hogy a két esemény között ok-okozati összefüggést teremt, pusztán abból ugyanis, hogy az egyik esemény, a Biblia-fordítás, időben megelőzte a másikat, az asszimilációt, nem szükségszerűen következik, hogy az egyik a másik oka. A másik, az elsőnél még sokkalta kevésbé indokolható értelmező lépése az, hogy ezt a történetet kiterjeszti az egész történelemre, mindenféle lehetséges nyitás szükségszerű következményét kívánja vele modellálni. Pedig „történelmi tény”, hogy Maimonidész ismerte Arisztotelészt és ebből a Tévelygők útmutatója keletkezett, nem az asszimiláció; hogy Rási számos világi tudományban volt jártas (közbevetőleg: a lányai tfilint raktak, arról viszont tudomásom szerint nem szól forrás, hogy Izráel tanítója ettől kötelességének tartotta volna, hogy legalább néhanapján menstruáljon vagy hogy kísérletezett volna ilyesmivel, úgyhogy remegve állhat az utókor, Köves ítélőszéke előtt) és így tovább. Valamint történelmi tény, hogy később két nagy német zsidó gondolkodó, egyikük (Franz Rosenzweig) túl a zsidóságot választó egzisztenciális döntésen, a kikeresztelkedés elutasításán, másikuk (Martin Buber) cionistaként, mindkettejük zsidó vallásfilozófusként, szintén eldönti, hogy lefordítják németre a Szentírást, éppen azért, mert valami mást akarnak mondani vele, mint amit Moses Mendelssohn mondott előttük. Szóval még arra is van példa, hogy valaki, aki lefordítja a Szentírást, nem az asszimiláció szekértolója. És ez még akkor is így van, ha egy valószínűtlen ünnepen, a cinikus történelem perifériáján, a holokauszt, a németül olvasó európai zsidóság majdnem teljes elpusztítása után a már említett Gershom Scholem joggal kérdezi a fordítást rég halott barátja nélkül, egyedül befejező Búbért, hogy kinek is szól majd ez a most befejezett szöveg. Mert lehetetlen nem észrevenni, hogy a haszkala mennyi hite bizonyult illúziónak, lehetetlen nem észrevenni mindazt, amit újra kell gondolnunk belőle; nem hagyhatjuk, hogy a halakha minden rendelkezését az ész ítélőszéke elé rángassák, hiszen az nem mindig illetékes bírája, de azért nem mesélhetjük el egyetlen gigantikus kisiklásként sem a zsidó felvilágosodás egész történetét. Roppant feltűnő ugyanis, hogy ezek az érvek mind egy izolacionista érzület megnyilvánulásai, amelyek Radnóti utolsó példájánál a provincializmus karakteres vonásait öltik magukra. Feltűnő továbbá az is, hogy Radnóti nem hivatkozik a világi műveltség, egyáltalán, a világra való ki- sandítás elutasításánál a hagyományos szövegekre, pedig könnyűszerrel találhatna olyat, amely igazolná vagy igazolni tűnne álláspontját.
Ez a bezárkózás és bizalmatlanság ugyanis nem a hagyomány tiszteletéből fakad, nem valamilyen új jámborság kifejeződése, hiszen gyakran operál, mint láttuk, hagyomány ellenes kijelentésekkel, és ha igazolja a tradíció, akkor sem mindig idézi. A hagyomány ugyanis, ha odafigyelünk rá, valami másról beszél. A világtörténelem első zsidója Ábrahám, akit az Ur közvetlen szólítása tesz zsidóvá. Indulj el, hagyd el apád házát, szól hozzá a parancs, és menj arra a földre, amelyet mutatok neked. Nagy néppé teszlek téged, megáldalak, áldás leszel, és általad nyer áldást a föld minden népe. Azáltal, hogy Ábrahám elindul, hogy eljusson önmagához mint zsidóhoz, Isten szolgájához, épp azáltal indul el a népek felé. Szólítottsága és választottsága feladat, az ő dolga az, hogy benne nyerjen áldást az „ember minden családja”. Az elindulás és kimozdulás parancsa, az, hogy hitünk gyakorlása, a Törvény betartása ne lehessen mechanikussá és visszhangozzék benne a személyes megszólítottság, Ábrahám megszólítottsága, valamint az, hogy benned áldja magát a föld minden népe: az áldás közvetítőjének szerepe kizárja az elszigeteltségre való törekvést. „Isten számomra sem Törvény-adó. De parancsol. Pusztán a neki való engedelmesség módján múlik, hogy az ember önnön tehetetlenségétől (tunyaságnak, mozdíthatatlanságnak is lehetne fordítani – V. Gy.) vezetve a parancsolatokat törvénnyé változtatja, jogi rendszerré paragrafusokkal, annak felismerése nélkül, hogy ’Én vagyok az Úr’, ’Félelem és reszketés’ nélkül, annak tudata nélkül, hogy az ember alá van vetve Isten parancsoló hatalmának.”3 Így érvel Rosenzweig Buber ellen, aki tagadja, hogy a megszólító-kinyilatkoztató Isten törvényadó volna, hiszen a törvény szükségképpen általános, a szólítás pedig szükségképpen személyes. A törvény betartása nem más, mint a tunyaság, mozdulatlanság elleni küzdelem, a halaidra embere nem a bezárkózó megmerevedés, a bizalmatlanság és a fantáziahiány embere – Rosenzweig szerint.
AUSCHWITZ GYEREKEI, UNOKÁI?
A rabbivita résztvevőinek szavaiban szóló izolatív tendenciát látom összekapcsolódni – paradox módon – a felvilágosodás irracionalitás és partikularitásellenes tendenciáival Pécsi Katalin riportjában. Azok a fiatalok, akik a modernitás gyermekei (mint mi, mindannyian), amikor a zsidósághoz kívánnak visszatérni, már nem találnak semmi olyat, amihez visszatérhetnének. A felvilágosodás a zsidót mint embert asszimilálta, a zsidót mint népet eltüntette. A vallási hit kényelmetlennek, értelmetlennek, bizonyos értelemben röhejes ócskaságnak tűnik a „visszatérni” szándékozók számára, egyszerre partikulárisnak és irracionálisnak, ezenkívül alapjainak megtanulása meglehetősen nagy munkával jár, e sorok írója például ebben a munkában van nyakig elmerülve. A nemzeti közösséghez fűződő köteléket, a közös és folyton alakuló nemzeti narratívát, mint részben róla beszélő történetet szintén gyanúval kezeli sok visszatérő, hiszen a családi emlékezetben ezt stigmatizálta a magyar etnicizmus, illetve a nácizmus mint gyilkos, az ő rokonait meggyilkoló eszmerendszer. Egy kedves gimnazista tanítványom egyszer azt nyilatkozta egy felmérésben, hogy a nemzeti identitás káros dolog, mert mindig gyűlölködésbe, gyilkolásba fut ki, ezért fel kéne vele hagyni. A cionizmus így megint nem járható út sokuk számára, már csak azért sem, mert aktivitást igényel, tevékeny részvétet és részvételt, akár egészen egy kialakulófélben lévő itteni egzisztencia feladásáig és egy meglehetősen nehéz és idegennek ható élet vállalásáig, az alijáig menően. E fiatalemberek visszatérését nem kis részben a bizalmatlanság mozgatja, nem véletlen. hogy a zsidó, mint olyan, tovább nem értelmezhető, láthatatlan kategóriaként jelenik meg számukra egy jól kirajzolódó, nem annyira nemzeti, mint etnikai tudatban, végső soron származásközösségként, annál is inkább, mert a származásközösségbe tartozni adottság, nem igényel részvételt, sem egy közös történet folytonos újragondolását, ezzel szemben felkínál egy áldozati narratívát, megerősíti az identitást. Ezt a lehetőséget azért nem tiltja le – sejtésem szerint – az aufklärista felettes én, mert egész egyszerűen „nem látja”. E sorok írója például gimnazista korában anarchiajelekkel, internacionalista és vallásellenes jelszavakkal és Dávid- csillagokkal egyszerre firkálta tele vastagon az iskolapadot. (E sorok írójának egy ismerőse pedig úgy fogalmazott, fontos neki, hogy a gyerekei zsidók legyenek, mármint hogy nem ilyen nagyon, hogy szombattartók legyenek – itt kissé megborzongott – meg ilyesmi, hanem olyan „normális” zsidók.) Ez a még csak nem is mindig tudatosított választás teheti ilyen roppant sikeressé azt a párkereső oldalt, amelyről Pécsi Katalin beszámol írásában. Az írás mellett közölt statisztika szerint az oldalt látogató fiatalok nagy részének ez az oldal az egyetlen kapcsolata saját zsidó identitásával, tehát a zsidóság bevallottan üres kategória számukra, azonban ehhez az üres kategóriához körömszakadtáig ragaszkodnak egy életre szóló, nagy jelentőségű választásukban, a párkeresésben. Nem tudják megmondani, mi is az, amit szeretnének, de azt aztán tűzön-vízen keresztül. Közbevetőleg: a Szombat honlapján az áprilisi szám két cikke produkált rekordolvasottságot, az európai Soá-megemlékezésekről, Európa Soá- és Izrael-képéről szóló írás, és a párkereső szolgáltatást működtető kedves, idős hölggyel, Györgyi asszonnyal készített interjú, s az utóbbit az előbbihez képest is több mint kétszer annyian olvasták. Sejtésem szerint egy teljesen érthető félelmi identitás kialakulásának vagyunk tanúi, amit nem kötelező megerősítenünk, ellenkezőleg, a gyengítésére kéne intézményeket létrehoznunk. Felmerült bennem a kérdés a cikk olvastán, hogy szükséges-e a cikkben leírt intézményrendszer működtetése arra, hogy ezeknek a fiatalembereknek a félelmi identitását bővítetten újratermeljük? Nevezhetjük-e ezt az asszimiláció elleni harcnak? A Szentírás azért tiltja az idegen népekkel kötött házasságot, mert az idegen népek elfordíthatják Izrael szívét Istentől. De ha e szív már régen elfordult a Seregek Istenétől, mitől és minek a számára mentjük meg őt, ha támogatjuk félelmi bázisú párválasztását? A témáról szóló beszéd hátterében mintha az asszimiláció elleni harc soha nem problematizált előfeltevése működne és működtetné a diskurzust, ez alkalmasint olyan irtózatos kijelentésekben is megnyilvánul, mint például azok, amelyek a vegyes házasság és a Soá között vonnak párhuzamot. De miért ne gondolhatnánk egyszer végig, hogy nem lenne-e jobb mindenkinek, ha ezek az emberek, akiknek valójában a zsidóság már nem jelent mást, csak örökölt félelmeiket, megszabadulhatnának ezektől az örökölt félelmektől. Ha azt vennék feleségül, ahhoz mennének hozzá, akibe beleszeretnek? Ha asszimilálódnának, és boldog, felszabadult magyar polgártársaink lennének? Ezzel nem mondana le a közösség megtérésük avagy gyermekeik megtérésének reményéről. Tegyük szívükre a kezünket, mindannyian ismerünk vegyes házasságokból született gyerekeket, akik visszatértek, vissza szándékoznak térni. A giur, a betérés lehetősége önmagában is jelzi, hogy a zsidóság, teológiai értelemben legalábbis, nem is értelmezhető származásközösségként, hogy vallási perspektívából ez a nép nem úgy nép, mint a többi, „nem számolja magát a népek közé” (Mózes IV, 23, 9), ahogy Bálám mondja, aki, bár átkoznia kellett volna Izraelt, megáldotta Jákob sátrait. Mindezt tehát nem valamiféle „inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl” elitista öntudata mondatja velem. Azok, akikkel beszéltem a cikk elolvasása után, megtörtént esetekre hivatkozva azt mondták, hogy a zsidó származású partner keresése azért ésszerű, mert ő legalább nem zsidózhatja le társát egy veszekedés közben. Ez a mondat végső soron azt tanúsítja, hogy ezek az emberek nem képesek a bizalomra. Valóban előfordulhat, úgy tűnik, sokszor elő is fordult, hogy valaki lezsidózta házastársát, de számtalan másik esetben nem fordult elő, azt pedig tudjuk, hogy az emberi kapcsolatokban nincsenek garanciák a másik kiszámíthatatlansága, másik-sága okán. Ez azonban még nem ok arra, hogy ne is kísérletezzünk emberi kapcsolatokkal. Ezért a lehetőségért eleve lemondani számtalan boldog kapcsolat esélyéről, szintén nagy kockázat felvállalása. Valóban racionális döntés csak azért nem szóba állni valakivel, aki esetleg az Igazi lehetne, mert – származási garanciák hiányában – elképzelhető, hogy egyszer majd lezsidóz? Ezek a félelmek súlyosak, érthetőek, és feltétlenül foglalkozni kell velük, de megkockáztatom, hogy a társkereső weboldal mellett a Kút-alapítvány szolgáltatásait is a kereső fiatalok figyelmébe ajánlhatnánk. A másik javaslata beszélgetőpartnereimnek arra, hogy racionalizálják e fiatalok társkeresését, az volt, hogy létezik egyfajta attitűdbeli hasonlóság a zsidó származásúak között, a társadalmi előítéletektől való fokozottabb mentesség, a többség által deviánsnak ítélt életformák iránti tolerancia vagy érdeklődés, liberalizmus (mint attitűd), erős intellektuális érdeklődés, jellegzetes humor. Ez az attitűd-meghatározás azonban olyan végtelenül tág és képlékeny, hogy túlzott komolyan vétele gyanússá lesz. Azt feltételezné, hogy ezekkel az attitűdökkel más nem rendelkezik, míg egy zsidó szükségképpen igen. Holott ez nem így van, és eleve gyanús az a nyitottság, mert így foglalható össze a legjobban e feltételezett közös attitűdhalmaz, amelyik kizárólag a hasonlóképpen „nyitott” származásúnkra kíván nyitott lenni. Azt hiszem, a leginkább talán a „nem zsidóz le” magyarázóelv gyenge változata fogadható el, a családtörténeti hasonlóságok, hasonló traumák, törések és félelmek azok, amik miatt bizonyos értelemben „eleve értik” egymást a zsidó származású fiatalok, még akkor is, ha a különbségek itt is nagyok lehetnek. Kortársaim közül, azt hiszem, a többség valamivel távolabbi, kevésbé közvetlen traumaként éli már meg a Soát, mint én, akit édesanyjával közösen nagymamája, egy tetovált karú auschwitzi túlélő nevelt fel. Mégsem hiszem, hogy egészséges, ha ez a „közösség” kizáró elvként működik, és anélkül, hogy bármilyen intézménytől elvárnám, hogy beleszóljon bárki személyes (pár)választásaiba, azt gondolom, ezekkel a kérdésekkel szembesülnie kell a magyar zsidó önmegértésnek. Mert már ahhoz is feltétlenül szembe kéne szállnunk az izolacionizmussal, hogy egyáltalán értelmet adjunk ittlétünknek. A zsidóságnak mint származásközösségnek a mintegy hallgatólagos definíciója nyilvánvalóan elégtelen, sőt káros, egyáltalán, a hallgatólagos definíciókat, amik evidenciaként kezelnek valamit, ami nem az, fel kell hogy váltsa valami más. A folyamatos, lezárhatatlan (tehát definíciókban nem megadható, azokkal nem elintézhető) önmegértés kezdetei. Amennyiben ugyanis izoláltan zsidó életformát akarunk folytatni, semmi nem szól amellett, hogy ne menjünk ki Izraelbe vagy az Egyesült Államokba, ahol ez sokkal könnyebben megtehető, mint itthon. Ha itt akarunk maradni, akkor ki kéne találnunk a magyar zsidót,4 saját magunkat, annál is inkább, mert érzésem szerint még soha nem voltunk kitalálva. A zsidóból az emancipáció folyamán magyar lett, Mózes-hitű vagy immár Mózes-hit nélküli magyar. A Mózes-hitű magyar azonban nem magyar zsidó, mert nemzeti és vallási identitása nincs viszonyban egymással, megszületésének lehetőségfeltétele volt a viszony szükségének és lehetőségének tagadása. A Mózes-hitű magyar Mózes-hite nem játszhat semmilyen szerepet akkor, amikor a Mózes-hitű magyar a polisz polgára, a magyar politikai közösség részeként nem zsidó, ahogyan a magyar kulturális közösség részeként sem. Csak a zsinagógában zsidó. Tudja, hinni a templomban kell. A magyar zsidó olyasvalaki lehetne, akinek kétféle identitása egymásba hatolhat, valami eddig nem voltat hozhat létre. És azt hiszem, ez lenne a következő feladat. A magyar zsidóság egy része számára a zsidónak mint az emberi szenvedés megtapasztalójának, akit e tapasztalata tesz szolidárissá, a zsidónak, mint az egyetemes emberi kiszolgáltatottság metaforájának, mint minden kizárólagosság és megkülönböztetés tagadásának az identitás- modellje kiürült. Ennek feltöltésére, a zsidó mint az univerzálisban fel nem oldódó sajátosság, különösség identitásmodelljének megteremtésére tett kísérletet, ajánlatot például e folyóirat, a Szombat. Ez nem azt jelenti, hogy az egyetemes modellt tagadja, csak éppen keretnek tekinti, és nem magnak.5 Viszont most meg kell tenni a következő lépést, második „frontot” kell nyitnunk. Az izolacionizmus ellen. Figyelnünk kell arra az egyensúlyra, ami a Lekh lekhá heti szakaszban jelenik meg. Nem feledkezhetünk meg az Úr szaváról, amivel Atyánkat, Ábrahámot szólította. Hogy benned nyer majd áldást a föld minden népe.
Jegyzetek
A nők és a micvák kapcsolatát ortodox perspektívából tárgyaló könyvek (pl. Lisa Aiken: To be a Jewish woman) arról beszélnek, hogy a cicit funkciója, hogy emlékeztesse a férfiakat a micvákra, arra, hogy az idő – a judaizmusban – potenciálisan szent, ki kell féltenünk a micvák betartásával, a világ megjavításával, ahogy a lúriánus kabbala mondja. A nőket azonban erre, Aiken teóriája szerint, nem a cicit rojtjai, hanem a menstruációs ciklus figyelmezteti. „Egyik okaként annak, hogy a férfiaknak miért szükséges több időhöz kötött micvát betartaniuk, mint a nőknek, azt lehetne megadni, hogy a férfiaknak több külső emlékeztető jelre van szükségük ahhoz, hogy észben tartsák az idő értékességét és külön megerősítést igényelnek ahhoz, hogy spirituális célok szolgálatában használják fel. Bizonyos, az időre utaló külső emlékeztetők fölöslegesek a nők számára, mert nekik vannak belső, biológiai óráik, amik a napok, hónapok, évek szerint járnak.” (Lisa Aiken, To be a Jewish woman, 1992, 34. o.) Aiken azt is hozzáteszi, hogy a nők az idő potenciális szentségét a családi tisztasági szabályok betartásával aktualizálják, tehát ő, bármit gondoljunk egyébként teóriájáról, nem keveri össze a Törvényt a Teremtéssel. Köves talán ebből vagy egy ehhez hasonló gondolatmenetből „vezette le” nyomasztó kijelentését. Közbevetőleg Aiken hozzáteszi, hogy a nők számára a tálisz viselése ugyan nem kötelező, de nincs megtiltva.
Egy ennél is rémületesebb kijelentést, Lózsy Tamásét, miszerint Németországban gyakorlatilag nincsenek zsidók – ez különben nem igaz -, aligha véletlenül, hiszen onnan indult a reformmozgalom, meg kommentálni is nehéz. Például Szabolcsban is sokkal kevesebb ma a zsidó, mint a második világháború előtt, de ezt sem ízléses, sem intelligens nem lenne a chaszidizmus és az asszimiláció közötti szoros összefüggésekkel magyarázni.
Ed. by N.n Glatzer, Franz Rosenzweig, On Jewish Learning, The University of Wiscosin Press, 2002.
Félreértés ne essék, ez nem „erkölcsi” vagy állampolgári kötelesség, ittlétünk lehetőségéért nem tartozunk többel, mint bármely másik magyar állampolgár, be kell tartanunk a Magyar Köztársaság törvényeit. Amiről beszélek, csak ittlétünket értelmessé tehető lehetőség.
5 Minek és hogyan is tagadná, mikor az írás sem mond mást: „Ne bántsd és ne nyomd el a jövevényt, mert Ti is jövevények voltatok Egyiptom országában.” (Mózes II, 22, 20)
Címkék:2005-06