,,Az Ének szombatja

 A zsidó irodalmi hagyományban bőven találha­tók költemények, köztük a legfontosabbak, a legő­sibbek s talán a legszebbek, legkifejezőbbek a Szent­írásban. Elég lenne megemlíteni a százötven zsol­tárt – azt a költemény együttest, amelyet a keresz­tény vallások is mind magukénak vallanak, a zsidó vallás hívő tagjai pedig nagy bajban, halálos veszedelemben végső reménységgel mondtak­ mondanak „tilemet”, azaz „t’hillim”-et: zsoltárokat.

És elég lenne talán megemlítenünk az Énekek Énekét, azt a gyönyörű szerelmi éneket, amelyben egyetlenegyszer sem fordul elő Isten neve, ennek ellenére a bölcsek fölvették a kánonba, azaz a Szent­írás elfogadott könyveinek sorába, azzal a megokolással, hogy a poéma szerelmes szavai nem egyebek allegó­riánál: Isten és Izrael egy­más iránti szeretetének kife­jezései.

És elég lenne talán meg­említenünk Jirm’já – Jeremi­ás próféta gyászénekét, amellyel elsiratja a hódítók által elfoglalt, feldúlt, meg­gyalázott Jeruzsálemet.

Rengeteg egyéb költe­mény tárháza még Bibliánk.

Mégis, különleges helyet foglal el közöttük az, amit csak az „Ének” szóval szok­tak emlegetni: az az óda, vagy hálaének, amelyet Mózes második könyvében találunk, abban a heti szakaszban, amely a „B’sálláh” – „midőn elbocsátotta” nevet viseli. Ezt az ódát, a Szentírás híradása szerint Mózes mesterünk énekelte, miután Isten csodálatos segítsége kiszaba­dította népét az egyiptomi rabszolgaságból. Noha ez az ének eleme a mindennapi liturgiának, mégis s’vát hónapnak azt a szombatját, amelyen a tórafe­lolvasás fontos része ennek az ódának a recitálása, erről „Sábbát Sírá”-nak, „Az Ének szombatja”-nak hívják. Fenséges – már akkor is – archaikus kifejezé­sei valóságos reményódává magasztosítják, s ennek utolsó szavai a legkifejezőbb bizonyítékai: „így vo­nult át néped, Örökkévaló, így vonult át a néped, amelyet kiváltottál, elviszed és elülteted örökséged hegyén, ezt a helyet, Örökkévaló, lakóhelyeddé teszed, a Szentélyt a Te kezed alkotja majd meg. Az örökkévaló uralkodik Örök­kön örökké!”

S’vát hónapnak van egy másik nevezetessége is: a hó 15. napja – a „T’ú bis’vát”: a Fák újéve. Ez az

az időszak, amikor a gyümölcsfák virágai szirmot bontanak, vagy rügybe borulnak. Említsük meg, hogy a fák első három éve gyümölcsének fogyasztását a vallási szabályok tiltják, a negyedik évit pe­dig – az ókorban – föl kellett vinni Jeruzsálembe, és ott illett elfogyasztani. Különféle rendelkezések, szabályok fűződtek-fűződnek ehhez a naphoz, így olyan, hogy a gyümölcstermésből tizedet kellett leválasztani a levitáknak (akiknek nem volt önálló földjük-vagyonuk), ők pedig a maguk tizedének tizedét különítették el a kohanitáknak.

Izrael Államban ez a nap a természet ünneplésé­nek napja lett: az ország felvirágoztatásának, felépí­tésének, betelepítésének, fák ültetésének és nemesíté­sének napja.

C’fát – Száfed – városá­ban, a kabbala központjá­ban, az ÁR’Í, azaz Rabbi Jichák Lurjá Ásk’názi „gyümölcsevés napjának” ren­delte el ezt a napot, szimbo­lizálandó az ember részvé­telét a fák örömében. Ez a rendelkezés egyfajta „sze­der” bevezetését jelentette, és még afféle „haggadájuk” is kialakult a „P’rí éc hadár”.

– „A citrusfa könyve” – cím alatt. Vannak, akik ezen a napon ötven(!) féle gyümöl­csöt esznek.

Manapság azonban az a szokás terjedt el Izrael­ben, hogy ezen a napon az ország legelterjedtebb hét gyümölcsével rakják meg az asztalokat; azon igyekeznek eközben, hogy új termésű gyümölcsök is legyenek köztük, amikre el lehet mondani az új­donságok áldását, a „sehehejánú”-t. És az is szokás, hogy ezen a napon kimennek az emberek gyerme­keikkel a földekre, és gyümölcsfákat ültetnek, nemegyszer olyanokat, amelyeknek a gyümölcsét ma­guk már nem is fogják élvezni. A Midrás szerint Körhúzó Hóni ment az úton. Megpillantott egy em­bert, aki szentjánoskenyérfát ültetett. Megkérdezte:

– Mikor hoz ez gyümölcsöt? – Hetven év múlva. – hangzott a felelet. – Hát olyan erős, egészséges vagy, hogy még élni fogsz hetven év múlva is, és ehetsz a gyümölcséből?

Amaz így válaszolt: – Életem során találtam olyan szentjánoskenyérfákat, amelyeket az atyáim ültettek. Én is a fiaimnak ültetek.

Jólesz László