Az „elveszthetőség” költője

Írta: Schein Gábor - 1992-05-01 Rovat: Archívum, Irodalom

Az egykori königsbergi diák, Johannes Bobrowski (1917 Tilsit -1965 Berlin) nem sokkal halála előtt így fordult Gregor Laschenhez: „A vers legfontosabb funkciója a beszélgetés, nem ritkán a hallgatás mezsgyéjén.” Hasonlóan fogalmaz „A nyelv” című versének utolsó soraiban: „A nyelv /agyonhajszoltan / fáradt ajakkal / a végtelen úton / a szomszéd otthonába.”

Nem véletlenül használja a „beszélgetés” szót. Martin Buberrel ő is a kor legalapvetőbb követelményét jelöli meg benne. Persze ő már nem mer olyan biztosan fogalmazni, mint hetven évvel korábban Hölderlin /„Beszélgetés vagyunk”/, ám a nagy előd ideálját sosem adta föl. „Klopstockhoz” című versében nyelvét a „feledékeny” ember nyelvének nevezi; tehát éppen nem „szárnyaiénak”, hanem vázszerűnek, ahogy szavai mennek „befelé a télbe”.

Szemlélete pontosan megfelel életrajzi és nyelvi múltjának. Az egykori szarmaták földjén nevelkedett, Németországnak azon a lengyelek, oroszok és zsidók által is lakott részén, amely ma Oroszországhoz tartozik. A königsbergi gimnáziumi évek után (Hamann városa!) művészettörténetet tanult Berlinben, majd behívták katonának, s éppen szülőföldjére vezényelték harcolni. Az otthon, emberi mivoltunk, illetve a nyelv elvesztésének elveszthetőségének „élménye” faragott belőle költőt, a szó legemelkedettebb, legvalóságosabb értelmében.

Csupán a remény maradt mindennapi kenyere és bora. Ezért nem hallgatott el, ezért nem adta föl. Ahogyan többször nyomatékosan kifejtette, ez a vékonyka, minden ideológiától mentes remény volt írásainak szükségszerű aranyfedezete. Mert a jó vers egyben a szellemi tisztaság szigete is. Szólaljon meg németül, magyarul, vagy bármilyen más nyelven.

Schein Gábor

Johannes Bobrowski versei

Kimondatlanul

Súlyosan

növekszem lefelé,

gyökereket

nyújtok a földbe,

a mélység vizei

meglelnek, fölkúsznak,

keserű íz nyelvemen – rád

nem tapad föld,

az egek madara,