Az egyről és a sokról Jászi Oszkár ürügyén

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Történelem

Jászi Oszkár aktualitását ma elsősorban a liberális szocializmus és a nemzeti kérdés demokratikus úton való megoldásának igénye, a dunai népek konföderációjának elképzelése adja. E jelentős felismerések mögött azonban voltak Jászinak olyan, szinte teljesen visszhangtalanul maradt gondolatai is, melyek időszerűsége nem halványult, sőt ma, a sűrű ideológiai kísértetjárások idején különös jelentőséggel bírnak. Ilyen Jászi viszonya az antiszemitizmushoz és a fajisághoz is.

Első pillanatban talán meghökkentő a zsidó származású Jászi antiszemitizmusáról szólni, különösen akkor, ha tudjuk, hogy ebbe semmiféle freudi zsidó öngyűlölet nem vegyült. Okai máshol és másként keresendők. 1917 májusában a Huszadik Század szerkesztősége körkérdést intézett a zsidó problémáról. Jászi Oszkár válaszából idézünk kissé hosszabban: „Az ezeréves gettóizoláció ugyanis szükségképp olyan tulajdonságokat is hozott létre a zsidóság túlnyomó többségében, melyek az uralkodó keresztény kultúrára nézve idegenek, kellemetlenek vagy ellenszenvesek. Így például a túlzott racionalizmus a fizikum kifejlesztésének rovására, a… tipikus városlakó kegyetlensége és tradíciónélkülisége, a finomabb társadalmi érintkezésből és a politikai hatalomból kizárt faji antigentlemanlike-sága, mely a túlzott alázatosság és a túlzott tekintetnélküliség extrémjei között ingadozik, a zsidó faj nagyobb izgékonysága, mozgékonysága, hangossága, irritabilitása a nomádok és a parasztok hallgatagabb és béketűrőbb ivadékai között, nagyobb feltűnési és fitogtatási vágya, a minden más érvényesülési lehetőségtől elzárt faj pénzsóvársága… a politikailag és társadalmilag évszázadok óta elnyomottak ravaszabb és megalkuvóbb magatartása a brutális hatalmasokkal szemben, a városi faj nagyobb szexuális kifinomodottsága és izoláltsága a falusi, az erotikus vagy antierotikus szexualitással szemben, nagyobb ínyencsége és differenciáltsága minden téren…” E sorok még 1917-ben keletkeztek, 1919, a Tanácsköztársaság után Jászi hangja még támadóbbá, ellenségesebbé válik. A ma- gyár kálvária, magyar feltámadás című könyvében már így ír: „Ez a kommunista átlagtípus, némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95 százaléka a zsidóságból? Kétségtelen, hogy az általam vázolt, minden ízben racionalista és amoralista lelki típus a zsidóság faji, vagy történelmileg kifejlett átlagtípusával szembetűnő hasonlóságokat mutat, az ösztönélettől és természettől való elváltság, a tradíciók hiánya, a gőgös exkluzivitás, a messianisztikus hivatás, az ellenvéleményekkel szembeni türelmetlenség, a materialista hedonika túltengése, vagy – másik végleten – a konok keleti, az élettől elforduló miszticizmus mindkét típusnál közös. Az is kétségtelen, hogy most volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat.”

Igaza volt-e Jászinak? Antiszemita volt-e Jászi? Azon túl, hogy – bár szükséges – minden általánosítás szükségképp torzít és egyedi esetekre nem alkalmazható, s hogy társadalmi kérdések faji, pszichikai, mentalitásbeli okokkal csak töredékesen magyarázhatók, e Jászi idézetek arra is felhívják a figyelmet, hogy ahogy a zsidókérdést, úgy az antiszemitizmust is differenciáltabban kell látnunk. Vajon az antiszemitizmus minden formája mindig és egyformán, ab ovo elítélendő-e? A zsidó vagy zsidónak vélt tulajdonságok és azok következményeinek bírálata vajon mindig bűn-e? Úgy vélem, mint minden jelenség megítélése, ez is korhoz és körülményekhez kötött. 1917-ben vagy 1919-ben szólni tévesen vagy igazan, valódi vagy vélt zsidó tulajdonságokról egészen mást jelentett, mint a fehérterror, a numerus clausus, a zsidótörvények és a holocaust után. Auschwitz után minden antiszemitizmus bűn, mert ma már ismerjük hatalommal párosult konzekvenciáit. De nem bűn önmagában a zsidóság bírálata, maga a helyes vagy helytelen megfigyelés, s különösen nem Jászi történelmi szituációjában.

S különösen nem akkor, ha Jászi javallatát is ismerjük: „Világos, hogy a zsidókérdést csak oly tényezők hatása enyhítheti, s fokozatosan kiküszöbölheti, amelyek vagy a keresztény társadalom eliparosodását, elvárosiasodását, minden szellemi mozgalomban való fokozott részvételét eredményezik, vagy csökkentik a zsidóságnak érzelmi és esztétikai távolságát a nemzeti társadalomtól. Az első motívum egybeesik Magyarország demokratizálódásával.” Jászi Oszkár gyermekkorára, a múlt századvég zsidó környezetére így emlékszik vissza: „A zsinagóga elzárt világáról alig volt a kívülállóknak tudomásuk, de a templom előterén a kaftános és tincses zsidók százai nyüzsögtek szombat estéken, s mint egy idegen faj maradványai, sokakban bizalmatlanságot és félelmet keltettek.”

A magyar zsidóság azóta kaftánját és tincseit elhagyta, s az elmúlt száz évben rohamosan és teljesen asszimilálódott, vajon ilyen rohamosan és teljesen iparosodott és demokratizálódott-e azóta az egész magyar társadalom is, ahogy azt Jászi Oszkár kívánta és remélte? És ahogy reméljük mi is?

1938-ban, oberlini magányában Hatvány Lajosnak válaszolva a Leszámolásbeszámolás nélkül című cikkében írja: „Mert bármily dőre és ostoba, hebehurgya és üzletes is a faji eszme, amely ma némely szomszéd országból beárad, ki tagadhatná, hogy a fajiság valóban létező erő, és biológiai alap, hogy a fajok között tetemes különbségek vannak, s hogy ezek a különbségek jó és rossz irányban egyaránt kihatnak. A tisztafajúság és egyes fajok született és változtathatatlan szupremációjának a tana minden komoly gondolkodó ítélete szerint rég megbukott. Mégis vannak lényeges tünetek és fejlődési irányok, amelyeket nem lehet a fajiság imponderábiliái nélkül megérteni.” Fajiság, mint valóban létező erő? Honnan és miért ez a veszedelmes tévedés? Én úgy vélem, oka ugyanabban a kétségbeesésben keresendő, amely a liberális szocializmus vagy a Dunai Egyesült Államok álmát szülte. Kétségbeesés a magyar polgárság állapota láttán.

Az olvasónak talán feltűnhetett, hogy egyáltalán nem szóltunk a polgári radikális Jásziról. Nem szóltunk, mert vele együtt úgy véljük, hogy a polgári radikalizmus kétségbeesett kísérlete és fiaskója csak egy látványos, drámai kitérő Jászi Oszkár pályáján. Okait ő maga ugyanebben a cikkében fogalmazta meg: „Ha pedig ‘osztálytudatos polgár’ alatt Hatvány a voltaire-i ‘citoyent’ érti, aki puszta észokokból és erkölcsi érzésből lázong a kizsákmányolás ellen, akkor azt kell mondanom, hogy ez a típus tökéletesen quantité negligeable, és gyér számú képviselői nem szabhatják meg közreműködésük feltételeit. Hogy ez így van, arra nézve illetékes tanú lehetek, mivel pályám legnagyobb baklövésének a Polgári Radikális Pártmegalapítását tekintem.”

Igen, a citoyen Magyarországon elhanyagolható mennyiség, az Jászi Oszkár nagy és aktuális figyelmeztetése, amelyből egy megreformált szocializmus és a Dunai Egyesült Államok eszméje származik, s az égetően időszerű figyelmeztetés, nehogy e polgárság hiányában, liberális szocializmus és szövetségesek nélkül a weimari Németország, nagyhatalmaktól kapott, ajándék demokráciáját követő tragikus sorsára jussunk. Egy, még nem teljesen polgárosodott Magyarországra rászabadított, a belső és külső bomlásból következő, ajándékba kapott látszatdemokrácia, melyet a nyugati kapitalizmus levetett, kikopott rongyaiba öltöztetnek, egy olyan új, nemzeti színűre hazudott diktatúra rémét villantja elénk, melynek megelőzéséhez Jászi Oszkár gondolatait és figyelmeztetését sem nélkülözhetjük.

 

Címkék:1991-06

[popup][/popup]