AZ EGY SZÁZALÉKRÓL EGYMÁS KÖZT
A legtöbb kilében mindenki csak a markát tartja
Kéthavonta a zsidóság dolgairól beszélgetünk a Szombat hasábjain. Mintha csak egy széderasztalt ülnénk körül: a nagykőrösi születésű Feldmájer Sándor (F. S.), a balatonfüredi Olti Ferenc (O. F.), az egri Székely Gábor (Sz. G.) és a karcagi Kertész Péter (K. P.). Az olvasóra bízzuk, döntse el, ki az okos, a gonosz, az együgyű és aki még kérdezni sem tud.
K. P.: Legutóbbi beszélgetésünk szerkesztett változatát – miközben Székely úrnak a rabbi szerepével kapcsolatos megállapítását az ellenkezőjére változtatták (Bocs! – a szerk.) – a szerkesztők nem fogadták kitörő lelkesedéssel, miközben el tudom képzelni, hogy egyik-másik olvasó sem indulna tűzbe értünk. De, gondolom, nem is azért vállalkoztunk erre az önmutogatásra, hogy bebizonyítsuk, mi vagyunk a legtökösebb zsidó gyerekek. Már csak azért sem, mert legutóbb éppen arra a következtetésre jutottunk, hogy sajnálatos módon a zsidó közösségek vezetői sem dúslakodnak a karizmában. Aktuális bizonyság erre az a lehetőség, hogy a személyi jövedelemadó egy százaléka átutalható az egyházaknak is, amellyel kapcsolatban berkeinkből se pró, se kontra nem hangzott el észrevétel. (Január 29-én a hitközség nyilatkozatot adott ki, hogy nem kíván élni a személyi jövedelemadó 1 százalékának igénybevételének lehetőségével. (A szerk.)
Most akkor jó ez nekünk vagy nem jó? Tudniillik szerintem a dolog nem arról szól, hogy végső soron mennyi pénzt hozhat ez a hitközség konyhájára, aminek a további sorsáról úgyse nagyon szerezhetünk tudomást.
F. S.: Az egyházak, s ez vonatkozik a miénkre is, attól félnek, hogy ebből kiderülhet, mekkora támogatottságot élveznek. Bár az állam kinyilvánította, hogy ez nem így van, de valójában mindenki ettől tart.
O. F.: Azt azért nem mondanám, hogy a zsidó felekezet részéről reflexió nem történt. Emlékezetem szerint, amikor ez szóba került másfél-két évvel ezelőtt, elég dühödt nyilatkozat látott napvilágot a hitközség részéről az egy százalék ellen. Pontosan abból az alapelvből kiindulva, hogy ez már megint egyfajta megbélyegzésre adhatna okot és ezért senki nem fogja felvállalni ilyen értelemben a zsidóságát.
K. P.: Ezt most nem értem. Ma valaki az adója egy százalékát a hitközségnek szánja, akkor ebből kiderül, hogy az illető zsidó?
O. F.: így van. Egyébként nekem személy szerint nem az egésznek az elvisége jelent gondot, hanem a végrehajthatatlansága. El tudom képzelni, hogy nagyon sokan azért nem fognak vagy fogunk ilyen egy százalékot felajánlani, mert se pozitív, se negatív értelemben nem vennénk jónéven, ha mondjuk az általunk egyébként preferált szervezetnek a vezetősége tudomást szerezne arról, hogy milyenek a jövedelmi viszonyaink. Másrészt százezerszámra fognak színre lépni az aspiráló intézmények, szervezetek. Ismerve az adóapparátus jelenlegi informatikai színvonalát, ennek átfuttatása szinte megoldhatatlan.
F. S.: Szerintem a törvény meghatározta a lehetséges támogatottak körét…
Sz. G.: Százezres nagyságrendre lehet számítani.
F. S.: Az is baj, hogy több kérés közül kell majd választani. Mert mi van akkor, ha az iskolában, ahová a gyerekünk jár, azt mondják, apuka, tessék minket támogatni.
Sz. G.: Ez az egy százalék nagyon jó ötlet. Vagyis hogy ne az állami dotációból meg különféle pénzosztásokból tartsák fenn magukat a zsidó és nem zsidó szervezetek. Nagyon kevés olyan szervezet van, amit dotálnék. Engem már „megtámadott” két, egymástól teljesen független szervezet. Mind a kettőnek azt mondtam: nekem a hitközség számlájára kell ezt a pénzt utalnom. Mert a legfontosabbnak azt tartom, hogy a hitközség fennmaradjon. Márpedig a hitközséget nem állami pénzen, nem a vagyon feléléséből, hanem tagjainak a hozzájárulásából kellene fenntartani. Egy akkora hitközséget, amit mi magyar zsidók fenn tudunk tartani. Pillanatnyilag erről szó nincs, még a közelében sem járunk. De meg vagyok róla győződve, hogy hosszú távon ez lesz a megoldás.
O. F.: Azzal én is egyetértek, hogy egy ilyen szabályozás a pluralista társadalomban nagyon jó dolog, és ez végül is csökkenti az állam elosztó szerepét. A végrehajtásban azonban olyan buktatók lesznek, ami az egésznek a hatását pontosan az ellenkezőjére változtatja.
K. P.: A magyarországi katolikus egyház, de még a Vatikán is kategorikusan elutasította az egy százalékot. Arra hivatkoztak, hogy az ő híveik szegények. S különben is ez előbb-utóbb befolyással lenne az egyházak állami támogatására. Igaz-e ez – bár nekünk nincs Vatikánunk – a zsidóság esetében is, vagy illene valamilyen külön véleményt kinyilvánítani?
Sz. G.: Hallottam Feldmájer Péter nyilatkozatát a rádióban. Azt mondta: tart attól, hogy így nyilvántartásba kerülnek a zsidók. Meggyőződésem, hogy e mögött minden egyház esetében az a félelem húzódik meg, hogy az állami támogatást – ha most nem is – idővel csökkenteni fogják.
F. S.: Állami támogatásért mindig lehet lobbizni. De hogy lehet 20 ezer ember támogatását elnyerni…
O. F.: Úgy, hogy jól kell csinálni a dolgot. Engem már négy zsidó szervezet keresett meg és mind közel áll a szívemhez. Megfontolandó lenne – bár úgy tűnik, kivitelezhetetlen az adott személyi konstellációk mellett -, hogy a zsidó szervezetek, beleértve a hitközséget is, hozzanak létre egy alapítványt, amely egy számlán próbálná összeszedni ezeket a pénzeket, és akkor már csak abban kellene megegyezni, hogy a befolyt összeget milyen arányban osszák el egymás között.
Sz. G.: Ezt meg lehetne csinálni, ha a zsidó szervezetek négy éve nem azon vitatkoznának, hogy melyek a közalapítvány céljai és ki kerüljön a kuratóriumába.
K. P.: Emlékeztetnék arra, amit a katolikusok kinyilvánítottak, hogy az ő híveik szegények…
O. F.: náluk már csak a zsidók szegényebbek.
Sz. G.: nem hiszem, ez bonyolultabb kérdés. A pesti zsidóság a magyar viszonyokhoz, a zsidóság lélekszámához és a feladatokhoz képest elég jelentős anyagiakkal rendelkezik. Az egy másik dolog, hogy nagyon kevés olyan zsidó van, aki adakozik. Ez abból ered, hogy a jobb módúak nem tartanak ott a tőke- felhalmozásban, amikor adományozni szokás vagy tudnának. Ehhez évek kellenek. Azonban ezt el kell kezdeni és itt az ideje, hogy elkezdjük. Azért gondolom, hogy szegényebbek a többi egyházbeliek, mert nem olyan szorosak a kötődések, mint nálunk.
F. S.: Az tételesen nem igaz, hogy a zsidók jobb módúak, mint mások. Ugyanazt reprezentáljuk, mint a magyar populáció. Szerintem a Székely mintavétele rossz, én ismerek Pesten és vidéken jó néhány elmondhatatlanul szegény zsidót.
O. F.: Maradjunk abban, amiről a múltkor beszéltünk, hogy a zsidóságban a legalsóbb, az úgynevezett lumpen-réteg nincs jelen.
K. P.: Ha már szóba került az egyházak állami támogatása: nem nehéz megjövendölni, hogy ennek meg vannak számlálva az évei, ha egyszer az állam és az egyházak végre különváltak egymástól. Tartok azonban attól, hogy a finanszírozás leállása és az önfenntartás lehetősége nem egy időben jelentkezik majd. Akkor pedig miből lesznek fenntarthatók a zsinagógák, a temetők, a hit- és zsidó közösségi élet megannyi intézménye?
Sz. G.: Azt az egy vagy két zsinagógát, ahol néhány év múlva is lesz minján, a pesti zsidóság gond nélkül fenntartja. Manapság még azt sem lehet mondani, hogy péntek esténként néhány száz ember van a templomokban. Szombat délelőtt pedig egy kézen össze lehet számolni a pesti zsinagógákban a minjánok számát. Hétköznap meg nem tud az ember elmenni jahrzeitre, mert alig van hova. Összesen három-négy templomban van reggelenként minján. Délutáni istentiszteletről nem is tudok…
K. P.: A hitközséget, mint intézményt, akkor is működtetni kell.
O. F.: Bár közhelyes, amit mondok, de ebből a szempontból a zsidóság az összes többi felekezethez képest nagyon szerencsétlen helyzetben van, mert a többi felekezetnek praktikusan nem voltak vérveszteségei, míg nálunk ennek a mértéke elérte a 90 százalékot. Miközben a fenntartható intézmények mennyisége és anyagi igénye nem szignifikánsan kisebb. Tehát valamiféle zsidó-specifikus pozitív diszkriminációra a finanszírozást illetően minden bizonnyal szükség lesz. Azzal viszont egyetértek, hogy igazából az az egyház működőképes és annak van létalapja, amelyik önfenntartó. E tekintetben ma még a szükséges minimumot sem tesszük meg annak érdekében, hogy a saját közösségünkben a zsinagóga elfogadható legyen, nekem több kísérletem volt erre vonatkozóan, s ilyen értelemben ebben a körben meg a másik körben is áruló vagyok. A Mazsihisz elnökségi tagjaként ismételten megkíséreltem, hogy az úgymond polgári zsidóság képviselőit bevonjuk a hitközség bizonyos tevékenységeibe, például az oktatási ügyekbe. Olyan dühödt ellenállást váltottam ki, hogy magam sem értettem, miért baj az, ha mondjuk komoly oktatási szakemberek részt vesznek egy bizottságban, amely a hitközség oktatási stratégiájával foglalkozik.
K. P.: Látják-e lehetőségét annak, hogy a túlnyomó többségében nem templomba járók is egyfajta hitközségi – nevezzük inkább így: zsidóságfenntartó – adót fizessenek. S ha igen, kiken múlik ez: rajtuk, másképpen zsidókon, ha úgy tetszik, a magyar identitásukat is vállaló zsidókon vagy kizárólag a Síp utcai nobilitáson?
F. S.: Annyiban a Síp utcán múlik, hogy nincs karizmatikus vezető. Mert ha nemcsak három-négy, hanem a jelenlegi tizenvalahány zsinagóga úgy felerősödne, hogy megszűnne mindenhol a minján-gond, s eljárna valamennyi templomba száz olyan hitsorsosunk, akinek a baráti körébe tartozik még száz zsidó, az esetben kétszázan már fenn tudnának tartani egy zsinagógát. Vagyis minden azon múlik, mennyire sikerül kiépíteni a templomok körül egy támogató réteget.
O. F.: A megoldás az lehet, ha egy 50 fős templomkörzetben található egy gazdag zsidó, kiterjedt üzleti kapcsolatokkal. Ha ő szívügyének tekinti a hitélet fenntartását, s egy adott szituációban elmondja az üzleti partnerének, aki ugyan nem jár templomba, hogy omlik a zsinagógában a vakolat, segítsél ki bennünket, aligha talál visszautasításra.
F. S.: nagykörösön öt évvel ezelőtt a testvéreimmel és az idős zsidókkal, minden hitközségi támogatás nélkül elkezdtük rendbe hozni a templomot.
Sz. G.: Keszthelyen is ez történt.
F. S.: A templom ma is jó állapotban van, kivéve az ablakokat, amelyeket szétlövöldöztek közben. Egy budapesti fiatalember, akinek az édesanyját nagykörösön temették el, évente egyszer eljön és egy alkalommal azt mondta, ő a színes üvegezést, ami több százezer forintos tétel, megcsináltatja, nyilván ennél nagyobb kört is meg lehet mozgatni. Jelenleg az a baj, hogy a legtöbb kilében mindenki csak a markát tartja, Óbudától Miskolcig.
O. F.: Kulcskérdéshez jutottunk. Gondoljatok bele, hogy az a kis kile, amit a Lauderben létrehoztatok, mire lenne Képes. Ma itt adódik egy feladat, nem hinném, hogy rövid időn belül több milliót ne tudnátok összeszedni.
Sz. G.: Mem tudom, még nem próbáltuk. De amit mondandó vagyok: háború előtt az úgynevezett háromnapos zsidók támogatták főleg a hitéletet, akik nem jártak templomba. Manapság öt-hatezer ember van a Dohány templomban Kol Nidrén vagy Ros HaSana első estéjén, és senki nem nyúl a zsebébe, mert ez már nem szokás. Ebben a zsidó vezetőknek vannak elévülhetetlen bűneik.
F. S.: Ebbe azért belejátszik a rendszerváltás előtti negyven év is…
Sz. G.: Jó, nem bánom, de ha lenne néhány olyan ember, akiket a hitközség a bizalmába fogadna, s nem elriasztana mindenkit, akkor volnának olyan karizmatikus egyéniségek, akik sokat tudnának segíteni.
F. S.: Van egykét olyan figura Pesten, akiket be kellett volna szippantani a vezetőségbe. De valamiért, valószínűleg a hatalom megosztásának veszélyétől tartva, ez ismételten nem történt meg. Tekintet nélkül arra, hogy ezeknek a nagypolgár zsidóknak a tekintélye és baráti köre olyan kiterjedt, amit normális körülmények között ne nélkülözhetnénk. Szerintem a háború előtti állapotokra hivatkozni nem szerencsés, mert – akárcsak most Ausztriában – mindenkinek be kellett vallani egy vallást, s oda volt kötelező adózni.
Sz. G.: De nemcsak az adót fizették be a hitközségnek, hanem templomokat építettek, temetőket hoztak rendbe és így tovább. Egyébként nem nagyon van olyan zsidó, aki nem tartozik a hitközség vezetéséhez és mégis hajlandó lenne nagyobb áldozatra. Való igaz, az elmúlt 40 évben nem ezt tanultuk, nem ezt láttuk otthon, és aki egyszer csak meggazdagodik, annak eszébe se jut a zsidó közösség, s ha mégis, belekerül egy spirálba, abból igyekszik minél előbb kiszabadulni. Amíg nem lehet fölnézni egy hitközségi vagy egy templomi vezetésre, addig nem is lehet számítani az ilyen emberekre. Jelenleg nincs kire fölnézni, se a hitközségi vezetőkre, se a rabbikra, s ebből kifolyólag nincs pénz.
F. S.: Ma az új vezetőség 1990-ben elhatározza, hogy a Gábor által említett embereket megkísérlik – nevezzük így – önadózóként bevonni a zsidóság életébe akkor az elmúlt hat év alatt sikerülhetett volna olyan helyzetet teremteni, hogy most nem kongatnánk a vészharangot.
O. F.: Szinte hallom a megjegyzést a hitközség oldaláról, hogy mi nyitottak vagyunk minden hittestvérünk felé, de senki nem jön. Ez az alapállás, miközben persze, hogy nem jönnek a zsidók a hitközségbe, miért is jönnének? A korszerű, finom módszerek idegenek a jelenlegi hierarchiától, és úgy érzem, hogy egyszerűen nem értik meg ezek az urak, hogy itt valami egészen másról van szó. Van egy másik zsidó társadalom, amelytől a hivatalos zsidóság önmagát zárja el. A másik is elzárkózik, de legalább az egyik kaput ki kellene nyitni. Ugyanakkor mindannyian látjuk, mit művel az Oberländer Baruch. Egyszerűen fantasztikus! Idejött egy szakállas, ortodox zsidó, megtanulta ott kint, mi az a PR, rendkívüli vehemenciával és ügyesen kiépítette a saját információs hálózatát, és amit a fejébe vesz, azt meg tudja csinálni.
F. S.: Számos zsidó értelmiségit maga köré vonzott egy kis templomba.
K. P.: nyilvánvaló, hogy a magyar zsidó jövő – vagy: zsidó magyar jövő – nem kis mértékben múlik a magát hithűnek valló kisebbség és a nem templomba járók népes táborának egymáshoz való közeledésétől. Van-e ennek valamilyen már érzékelhető megnyilvánulása vagy túl vagyunk a 24. órán, s a párbeszéd lehetősége eleve reménytelen?
Sz. G.: Ennél sokkal rosszabb a helyzet, mert két zsidóságról kell beszélni. A hagyományos zsidóság lassan teljesen kiveszőben van, s meg nem mondom, két év múlva például ki fog vágni. Vagy ha a Herczog Laci véletlenül beteg, akkor mi lesz a fiúgyerekekkel? Mi van a mikvével és így tovább. Ez a dolog egyik része. A másik, ami valamiért nem tud betörni Magyarországra a reform zsidóság gondolata. Nem ebben a körben, akik itt ülünk, mert minket úgy neveltek, hogy soha nem fogjuk tudni elviselni, hogy mondjuk női rabbink legyen vagy nőt is felhívjanak a Tórához. De a magyarországi 80 ezer zsidó között kellene lenni több tízezer olyan zsidónak, aki számára ez vonzó lehet. Tudomásom szerint működik egy reformközösség, néhány tucatnyi érdeklődővel. Számomra ezért a magyar zsidóság jövője eléggé kilátástalannak tűnik.
O. F.: Én ennél azért optimistább vagyok, mivel ahogy szoktuk mondani, mi az örök nép fiai vagyunk. A zsidóság története az örök veszteségek története és mindezek ellenére nem tudunk olyan szörnyű nagy történelmi hibákat elkövetni, hogy megsemmisüljünk.
F. S.: Hál’ istennek, ellenünk sem tudnak olyan történelmi hibákat elkövetni…
K. P.: Nem semmisülünk meg, csak éppen nem funkcionálunk zsidóként?
O. F.: Ez a mi problémánk. De ha itt négyen, meg a másik húsz nem teszünk ellene, hát Istenem, attól még a zsidóság úgy en bloc tovább fog létezni. Szerintem a párbeszéd nem reménytelen, ha leül az ember a második zsidósághoz tartozók közül bárkivel beszélgetni, mindegyiknek megvan a maga szempontja, motiválhatósága.
Sz. G.: Ma nincs közösség, ha nincs templom, az emberek nem olvassák a szövegeket, nem imádkoznak, ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. A magyar zsidóságnak egyetlen lehetősége van, ha felzárkózik a nyugati zsidósághoz, s egymás mellett él a reform és a nem reform zsidóság. De külső segítség nélkül ez megoldhatatlan.
F. S.: Van egy csomó gyerek, aki zsidó óvodába, iskolába jár, Oberländernek már óvodája is van, ezeknek a gyerekeknek, feltételezzük, a tíz százaléka a szó igazi értelmében zsidó lesz. De ha csak egy tucatnyian hagyják el az iskolát évente, ők csodákra lesznek majd képesek. Ezért remélem, hogy még mindig lesz itt zsidóság, amikor már nem is gondolnánk.
K. P.: Ámen.
Címkék:1997-03