Az antiszemitizmushoz nem kell zsidó

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Forrás: 168 Óra

2008. április 22. / Sándor Zsuzsanna Standeisky Éva történész új könyvének címe: Antiszemitizmusok. Azt vizsgálja, nálunk miért éledt újra a zsidóellenesség a holokauszt után, hogyan kapcsolódott a megváltozott társadalmi, politikai viszonyokhoz. A kérdés sajnos napjainkban is aktuális.

A balliberális koalíció szétesésével szinte egy időben robbant ki az a botrány, amelyet Bayer Zsolt zsidózó cikke indított el a Magyar Hírlapban. Értelmiségiek tiltakoztak az írás és a lap ellen. Majd a Magyarok Nyilai szervezet Molotov-koktéllal gyújtott fel egy újlipótvárosi jegyirodát, amelynek – szerinte – zsidó a tulajdonosa, s roma az eladó. Véletlen egybeesések? Vagy a politikai krízisek nálunk óhatatlanul zsidózásba csapnak át?

A demokrácia akkor tud jól működni, ha gazdaságilag rendezettek a viszonyok. Ha e téren gondok vannak, felszínre kerül az antiszemitizmus. Újraélednek a bűnbakképző mechanizmusok: a bajok okát legegyszerűbb másokra hárítani. Veszélyes folyamat ez. Időzített bomba. Különösen olyan társadalomban, mint a miénk, ahol a demokráciának nincsenek igazán hagyományai, és tele vagyunk kibeszéletlen problémákkal.

Tizennyolc év telt el a rendszerváltás óta. Lett volna idő „kibeszélésre”.

A rendszerváltástól még nem változott meg az emberek mentalitása. Az antiszemitizmusnak itt több mint százéves „hagyománya” van. A 19. századi polgárosodással alakult ki, összekapcsolódott a kapitalizmusellenességgel. A zsidó a „magyarokat kizsigerelő gonosz tőkést” jelentette: az előítéletre fogékonyak voltak nemcsak az alsóbb rétegek, de a keresztény középosztály tagjai is. Ők előjogaikat féltették, és sokan közülük rangon alulinak tartottak egyes polgári foglalkozásokat. Az antiszemitizmusnak ellentétes vonulata is volt, a kommunistaellenesség, amely a Tanácsköztársaságra vezethető vissza: a zsidó a forradalmár, a felforgató szinonimája is lett.

Úgy véli, még ma is ezek a régi előítéletek befolyásolják sokak gondolkodását?

Igen. Ha valamiről nincs közbeszéd, a társadalmi öntisztulás sem lehetséges. Mitől változna a szemlélet? A Kádár-rendszer negyven éve alatt tabunak számítottak ezek a kérdések. A párt azt hirdette: antiszemitizmus csak az „elmaradott” kapitalizmusban létezik, a szocializmus megvalósulásával automatikusan megszűnik. Pedig a szőnyeg alá söprés nem old meg semmit. Ezért is gondolom: nem kellene megijednünk a vitáktól, s elborzadni, mi minden kerül most felszínre.

Bayer Zsolt azt is írta: „Végletesen eltorzult a zsidó–magyar viszony.” Ez már önmagában diszkrimináló: különválasztja a zsidókat a magyaroktól.

Egyetértek. Magyarországon magyar állampolgárok élnek. Bayer milyen alapon tesz különbséget köztük? Abból indul ki: az a zsidó, akit ő annak tart. Míg egy asszimilálódott sváb vagy román magyarságát senki nem vonja kétségbe, a zsidókkal ezt minden további nélkül megteszik.

A szerző cikkében az is szerepel: ha ő antiszemitizmussal vádolható, akkor be lehetne tiltani Illyés Gyulát, Németh Lászlót is.

Óriási csúsztatás! Bayer Illyésnek abból az írásából idézett, amelyben a zsidók sértődékenységéről, összetartásáról esik szó. De Illyés ezt 1935-ben írta, amikor még nem voltak zsidótörvények, nem vette át a hatalmat a szélsőjobb. A holokauszt után Illyés nem írt le ilyesmit. Németh László sem.

A Magyar Hírlap cikkeiben visszatérő vád: a zsidó elvtelenül, puszta haszonszerzésből bújik a hatalomhoz – ma az MSZP–SZDSZ-hez, régen a kommunisták mögé.

Ahogy mondtam, a zsidó = kommunista – régi sztereotípia. De még ma is sokan hiszik: a zsidók azért léptek be ’45 után a kommunista pártba és a politikai rendőrségbe, hogy hatalomra törjenek, s bosszút álljanak sérelmeikért. A második világháborút követően új társadalmi rendszer jött létre Magyarországon, az erőszakszervezetekben is új káderekre volt szükség. Ez munkalehetőséget adott a munkaszolgálatból hazatérteknek. Nem a zsidók külön „bosszúterve” volt az elszámoltatás a fasiszta bűnökért – hozzátartozott az akkori rendszer ideológiájához. Egyébként az ÁVO börtöneiben ugyanúgy megkínozták a zsidó foglyokat is. A kitelepítésekkor sem volt kivétel: a hatóságok nem a származást nézték, hanem az osztályhoz tartozást. A háború után egyáltalán nem kerültek kiváltságos helyzetbe a deportálásból hazatértek, igaz, kaptak külföldi segélyszervezetektől némi pénzt az élet újrakezdéséhez, amit sokan irigyeltek tőlük. A parlamentben 1946-ban felmerült: tenni kellene valamit az antiszemitizmus ellen, bocsánatot kérni a zsidóságtól, jóvátételt adni. Eléggé viszolyogtató vita után felemás törvényt hoztak. Ebben kimondták: a holokauszt a nácik bűne, a magyarok a német megszállás körülményei között megtették, amit lehetett.

Ma is sokan ezt gondolják.

Igen, ez is ide nyúlik vissza. Az akkori parlament gyorsan letudta a kérdést, és az „ügyet” – néhány szociológuson és történészen kívül – senki nem vizsgálta igazán. Nem közismert, miként vettek részt a magyar hatóságok a deportálásban, hogyan reagált a lakosság nagy része a zsidók elhurcolására. Még mindig sokan hárítják a szembenézést a történtekkel. Csakhogy így sosem jutunk túl a traumákon. Kétszer is nyílott alkalom a múlt tisztázására: a második világháborút követő egy-két évben, majd a rendszerváltás után. Mindkét lehetőséget kihagytuk.

Itthon a tisztulási folyamat miért nem kezdődhetett el a második világháború után?

Az MKP antifasiszta párt volt, de ez nem jelentette azt, hogy a zsidókért is kiállt volna. Bár vezetőik között voltak zsidó származásúak, maga Rákosi Mátyás is, ők nem tartották magukat zsidónak. Politikai-ideológiai megfontolásból gerjesztették a „reakciósok” elleni utcai fellépéseket, pedig tudták: az antikapitalizmusnak Magyarországon zsidóellenes felhangja van. Sztálin halála után a szovjet vezetők, akiktől szintén nem volt idegen a politikai antiszemitizmus, kifogásolták, hogy az itteni politikai vezetők között túl sok a zsidó. Így került ’53-ban Rákosi helyére Nagy Imre. A szovjet vezetés tisztában volt azzal: a magyar társadalomban erős az antiszemitizmus. Számukra csak a birodalom nyugalma volt a fontos. 1956 után Kádár és az MSZMP vezetése ügyelt arra, hogy fontos politikai posztra lehetőleg ne kerüljön zsidó származású. Aczél György kivétel.

Tanulmánykötetében ön arról is ír: a holokausztot túlélt, hazatérő zsidóságot a lakosság jelentős része nem fogadta örömmel.

Magyarország a németek szövetségese volt a második világháborúban, a lakosság egy része egyetértett a nácizmussal. De ’45 után adódott egy új, súlyos probléma is. A hazaérkezők szerették volna elkobzott javaikat visszakapni, ám ez legtöbb esetben nem történt meg. A zsidónak minősítettek földjeit a magyar hatóságok már korábban elvették. A deportálások előtt több jogfosztott cégét keresztény strómanra bízta. Mások az értéktárgyaikat hagyták a szomszédoknál megőrzésre, s mire a lágerből visszajöttek, többnyire már semmijüket nem találták. A háború utáni nyomorúságos körülmények között mindez konfliktusokhoz vezetett; a szégyen és a bűntudat nemritkán zsidóellenes agresszióba – vidéken néhol pogromba is – fordult.

Mondta, a rendszerváltás után lett volna lehetőség társadalmi önvizsgálatra. Ehelyett újraéledt az antiszemitizmus, létrejött a MIÉP, s tiltakozásképp megalakult a Demokratikus Charta.

Kiderült: itt egyhamar nem lesz nyugati életszínvonal, és a növekvő egzisztenciális gondok ismét a bűnbakképzésnek kedveztek. Az antiszemitizmusról amúgy is egyre nehezebb beszélni, mert a második világháború óta itt nem illik nyíltan zsidózni. Bár tény, a szélsőjobb már ezt a tabut is átlépte. Mégis jellemzőbb a kódolt, bújtatott antiszemitizmus.

Orbán Viktor rendszeresen magyarokra és nem magyarokra osztja az országot. „Balos fordulata” óta pedig ő is a bankárokat, idegen pénztőkéseket tartja a magyarság legnagyobb ellenségének.

Régi klisék ezek: ha akarom, így értem, ha akarom, úgy, de nehéz nem kihallani az utalásokat. Igaz a mondás: az antiszemitizmushoz nem kell zsidó. Egyes jobboldaliak úgy vélik: a nagytőkéssel csak akkor van baj, ha baloldali vagy liberális – akkor ő a magyarság megrablója.

Sokan attól tartanak: egy jobboldali fordulat után szabad utat kaphatna a gyűlöletpolitika.

Én nem látom ennyire tragikusnak a helyzetet, ugyanis van egy lényegi különbség jelen és múlt között. A harmincas évek végétől itt intézményesült az antiszemitizmus: zsidótörvények születtek. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ez megismétlődjön. Tagja vagyunk az Európai Uniónak, meg kell felelnünk a normáinak. Az EU-ból való kiszakadást jobboldali kormány sem kockáztatná. Azt meg tudomásul kell vennünk: a demokráciához hozzátartozik a gyűlölet megnyilvánulása is. Meg az is, hogy felléphetünk ellene. De nem az utcán kell harcolni a rasszizmus ellen, hanem nyilvános vitákon, emberközi kapcsolatokban. Demokráciában nincs más lehetőség, mint a meggyőzés.

[popup][/popup]