Az áldás ereje

A történetet az áldott emlékű Reb Duved Mojse, a csortkovi rebe mesélte. Ő maga a csortkovi hitközség ódon krónikakönyvében olvasta, és az eset egészen addig nyúlik vissza, amikor a csortkovi rebe Reb Cví-Hirs Hurvic volt, akit Reb Hirsele Csortkover néven emlegettek volt. A történet pedig így esett:

Reb Hirsele hosszú éveken át gyűjtögette és rakosgatta félre a pénzét, dukátot dukátra – idős korára született leánya hozományának. Már együtt volt ötszáz aranydukátja, s ezt a ״besz-din” szoba asztalának a fiókjában tartotta: méltó partit lehet majd általa szereznie leányának.

Reb Hirselének volt egy samesza, egy Méir-Ánsel nevű bóher. Ez a Méir-Ánsel szerencsésen házasodott, szánjátini leányt vett feleségül, és ott, Szánjátinban nyitott magának rőfös üzletet. A rebe elégedetten hallotta, hogy az ő volt samesza milyen adakozó ember lett, ami annak is jele, hogy – Istennek hála! – megy, megyeget a boltja.

Közeledett a peszáh ünnepe. Reb Hirselének szokása volt, hogy a ház minden zegét-zugát, minden rését-hézagát átkutatta: nem maradt-e ott valami ״homec” – még azokat a helyeket is, ahova homec még véletlenül sem kerülhetett soha. Kinyitotta azt a fiókot is, amelyikben az ötszáz dukátot tartotta – de hát abban igazán nem volt semmi homec. Csakhogy a dukátok sem voltak benne: a fiók teljesen üres volt, a dukátok eltűntek.

A rebe megkérdezte a rebecnt, a rebecnt meg- kérdezte a lányukat. Az egész család összese- reglett, kitört a sírás, riadalom támadt, s valaki megszólalt:

A samesz, Méir-Ánsel. Mesélik róla, hogy egyszeriben hogy meggazdagodott…

Azt felelte erre a rebe: – Nagyon helyes. Igazán jámbor, istenfélő férfi, és azt is mondják róla, hogy adakozó ember.

Amiért nem izzad meg valaki, azt könnyek nélkül tudja odaadni – mondta a rebecn maga elé.

A rebe elértette a célzást, de nyomban el is utasította: – Méir-Ánsel tisztességes, becsületes fiatalember. De akárhogyan is, most nincs idő a panaszkodásra, a jajgatásra a pénz miatt: hála Istennek, mácenk van, borunk van, és most még el kell takarítsuk a homecot.

Az ünnep alatt már csakugyan nem lehetett mit tenni. De amint kiment az ünnep, a rebe háza népe máris sürgette a rebét, utazzon el Szánjátínba, beszéljen Méir-Ánsellal.

Amikor Méir-Ánsel meghallotta, hogy Reb Hirsele Szánjátínba érkezett, mindjárt őszinte örömmel sietett elébe, nagy tisztelettel fogadta és kalauzolta a házába, megmutatta neki szép vagyonát: az üzletét, ami dugig volt portékával, s bemutatta a feleségét is. És a rebe folyton csak köszörülgette a torkát.

Úgy látom, bántja a rebét valami. Nem szokott a rebe ilyen szomorú lenni, különösen nem ״hálemajdkor” – csodálkozott Méir-Ánsel.

– Mit csináljak, az alatt az idő alatt, ami közben te meggazdagodtál, én – egyetlen zsidóval se történjen meg – szerencsétlenül jártam. A ״besz-din” szobám asztalának a fiókjából eltűnt ötszáz dukátom – az összes pénzem, amit annyi éven át gyűjtöttem.

Méir-Ánsel nem válaszolt mindjárt. Valami ránehezedett a lelkére. Reb Hirsele így mondta: ״Amiközben te meggazdagodtál”, de nem tette hozzá: ״hála érte Istennek”. Hát lehetséges, hogy a rebe – Isten ments – azt hiszi, hogy … – Méir-Ánsel arcából minden vér kifutott. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de mindjárt be is csukta, csak hallgatott. Végül megszólalt:

Még beszélnem kell a feleségemmel -, azzal kiment az üzletből.

Nem telt bele sok idő, és Méir-Ánsel visszatért egy pénzes zacskóval. Odanyújtotta a pénzes zacskót a rebének:

Ennyim van. Kétszáz dukát. Több most nincs. De meg fogom fizetni a többit is, a Magasságos segítségével, részletekben, hétről hétre.

Reb Hirsele elégedett volt, amiért a házanépe nem tévedett, és ő mennyire félt meggyanúsítani egy ártatlan embert. De bánatos volt ami­att, hogy ez a szegény Méir-Ánsel ilyen csúnya dologban megbotlott. De – íme kiderült – meg is bánta! Az őszinte megbánás megtisztít a bűntől!

A csortkovi rebe szerencsésen kiházasította idős korára született leányát, és – hála érte Istennek – ez nagy lelki békességet szerzett neki. Méir-Ánsel hétről hétre beállított a rebéhez egypár dukáttal. Híre ment egyébként, hogy Méir-Ánselnek egyre rosszabbul megy, az üzlete szinte teljesen üres. Azt is mondták, hogy már alig-alig van megélhetése, és hogy már a felesége stafírungját meg a lakásából a bútorokat, miegymás holmijait is eladogatja. Már megfizetett további kétszáz dukátot, és a rebe azt mondta neki:

– Méir-Ánsel, tudom, mennyire iparkodsz visszafizetni mindent, az utolsó garasig, de ha nehezedre esik, ne nyugtalankodj, fizesd csak szép lassan. Én úgy tekintem, mintha kölcsönt adtam volna neked.

Méir-Ánsel erre nem válaszolt semmit, és továbbra is minden pénteken megvitt néhány dukátot.

Volt Csortkovban egy zsidó, Mojsl, aki árendában bérelte a gróf kocsmáját. Történt egy napon, hogy beállított a grófi kocsmába egy parasztember. Pálinkát kért. Megitta, és kért még egyszer és még egyszer. Mojslnak félelme támadt, hogy a paraszt majd nem tudja kifizetni, de az az asztalra lökött egy aranydukátot.

A szegény parasztok alig bírtak összekaparni egypár krajcárt, vajon ez meg itt hogyan jutott ekkora aranypénzhez? – csodálkozott Mojsl. De mert az fizetett, kérhette, ihatta a pálinkáját.

Aztán egyszer megint beállított a paraszt egy újabb aranydukáttal, azt mondta, az erdőben találta. Amikor a paraszt harmadízben is beállított egy dukáttal, és megint azt mondta, hogy találta, Mojsl már roppant gyanúsnak találta a dolgot. Csodák nem történnek naponta – nem talál valaki ilyen gyakran aranydukátot.

Egy héttel később a paraszt megint elment a kocsmába egy aranydukáttal. A zsidó most már felfogta, hogy ezek biztosan lopott dukátok voltak. Mojsl nem akart magánál lopott pénzt, és a négy dukátot elvitte a grófhoz, és mindent elmesélt neki.

A paraszt ordított, hogy ezek nem a nagyságos gróf úr dukátjai, de a gróf addig ütötte-verte, míg csak be nem vallotta, hogy nem, nem ő találta a dukátokat, hanem a felesége, csakhogy nem az erdőben, hanem a rebe ״besz-din” szo­bájában, az asztalfiókban. Az asszony rendszeresen eljár a rebe házába, hogy felsúrolja a pad- lót, ezzel megkeres egypár garast. Amikor az asszony hazavitte a kincset, elásta otthon, a házában. Ennek most már innen-onnan két éve, ezért hát úgy vélte, most már nyugodtan elővehet egy kevés pénzt.

A paraszt odavezette a grófot, ahol a pénz el volt ásva. Ott volt a pénzes zacskó, csak az a négy dukát hiányzott belőle, amit Mojsl átadott a grófnak.

Nagy izgalom támadt Csortkovban, amikor látták az emberek, hogy a gróf a rebéhez megy. A rebe szörnyen megrémült. És amikor a gróf meg- kérdezte, hogy történt-e nála lopás, azt felelte:

Igen, pont két éve. – De hát Méir-Ánsel rendesen törleszti, akkor most hogy kerül a dolog a gój kezébe?

Pont két éve, a pászka-ünnep előtt – közölt a gróf újabb részletet.

De hiszen a méltóságos gróf úr már min- dent tud, mit tehetnék én még hozzá? Én csu- pán azt akarom mondani, hogy ő, Méir-Ánsel nem akarta elvenni, ő csak kölcsönbe vette.

Kölcsönbe?

Ez ki is derült. És már csaknem teljesen vissza is fizette.

A pán Rabbi tudja, hogy ki volt a tettes?

Mi a különbség? Ha megkérhetem a méltóságos gróf urat – én nem akarom, hogy énmiattam valakit megbüntessenek. A mi g’mórenkban az áll: ״Pirce kojre l’gánev”, vagyis: alkalom szüli a tolvajt. Más szóval mindent jól el kell zárni. Mert úgy nincs akkora csábítása a tolvajnak. Én azt a pénzt itt tartottam, a fiókban. Egy közönséges késsel fel lehet pattintani a zárat.

Pont így mondta az asszony is. Bedugott egy kést és kifeszítette a zárat. De ha a pán Rabbi azt mondja, hogy már visszafizette, akkor mi nem egy és ugyanazon tolvajlásról beszélünk.

A méltóságos gróf azt mondta: asszony? Hogy egy asszony volt a tolvaj?

Aki maguknál a padlót szokta felsúrolni.

Az? És ő mit lopott el tőlünk?

-A rabbi mondja meg, mije hiányzik.

A rebe már egyáltalán nem tudta, mi történik itt.

Rebecn, rebecn! – hívta a rebe a feleségét. – Két évvel ezelőtt ki súrolta fel nálunk a padlót?

Hogyhogy ki? Ugyanaz, aki mindig is. Jadwiga.

És eltűnt valamink a házból, amikor két éve peszáh előtt súrolta a padlót?

Mindnyájan tudjuk, mi tűnt el akkor, két éve, peszáh előtt. Hála legyen a Magasságosnak, már több mint négyszázat visszafizetett.

Nos – jutott a gróf a végkövetkeztetésre -, akkor hiábavaló a fáradozásom a rebével. Én egy olyan tolvajlásról beszélek, amit még nem fizettek vissza. A négy hiányzó dukátot elitta Mojslnél, a kocsmában, de csakugyan nem is hiányzik több, és ez a Mojsl tisztességes zsidócska, és ideadta nekem a négy dukátot.

Elitta? Nem, mi csakugyan nem ugyanarról az emberről beszélünk.

Mennyit loptak el a rebétől?

Ötszáz dukátot – nehogy újra megtörtén- jen ilyen

És a pénz itt volt, ebben a fiókban?

Nem csak úgy a fiókban – szólt közbe a rebecn -, egy bársony zacskóban volt.

Milyen színe volt annak a zacskónak?

Zöld, zöld bársonyból volt és ki volt hímezve piros szállal.

Zöld és piros, azt mondja? Hozd be a zacskót – parancsolta a gróf az egyik szolgájának.

Hiszen ez az enyém! Ez a mi zacskónk! – kiáltotta a rebecn, amikor megpillantotta a zacskót.

Igen, ez a mienk – erősítette meg a rebe.

Akkor hát miért mondta a rebe, hogy már visszafizették?

A rebe elmesélte a grófnak, hogyan vállalta magára Méir-Ánsel a visszafizetést.

A gróf sehogy sem akarta felfogni, hogy Méir-Ánsel miért cselekedett így. Egy keresztény úr, akinek mindene a vadászat, a dáridó, az ivászat, hogyan is érthetné meg egy erényes, jámbor zsidó nagyságát?

Reb Hirsele Csortkover azon nyomban elutazott Szánjátinba, de alig tudott rátalálni Méír-Ánselra, mert az elvesztette az üzletét is, lakását is. Végre-valahára megtalálta egy félig romos pincelakásban, ott lakott most a feleségével. A sötét pince kivilágosodott, amikor Reb Hirsele belépett a jó hírrel és a pénzzel. A négyszáz dukátot, amit a rebe odaadott, Méir-Ánsel könnyei a szó szoros értelmében ragyogóra mosták, de tisztára mosták a cáddiknak, Reb Hirselének a könnyei is, aki miatt Méir-Ánsel és felesége közös akarattal mindenüket feláldozták, amijük csak volt – vajha ezzel érdemessé váltak légyen nagy gazdagságra, ami maradjon meg nekik és gyermekeiknek és gyermekeik gyermekeinek minden nemzedéken át.

Amikor a csortkovi rebe hazatért otthonába, már várta őt a gróf küldötte: Méir-Ánsel keresse őt fel, mert üzletet akar kötni ezzel a nemes gondolkodású emberrel. És a csortkovi gróffal megkötött üzlet csupán a kezdet volt, egyik gróf ajánlotta Méír-Ánselt a másiknak, egyik herceg a másiknak. Gyarapodott az üzlete, szinte pillanatok alatt, Csortkovtól és Szánjátintól egészen Majna-Frankfurtig. Igen, kegyelmetek eltalálták: Méir-Ánsel volt bizony az, aki a nagy Rothschild-vagyont megalapozta. Vajon fel lehet-e mérni, mekkora is a Rothschildok vagyona? De a jótéteményeik már egész gyülekezeteknek hoztak szabadulást, a kölcsöneik birodalmakat mentettek meg a pusztulástól. A zsidó vagyon a góleszban olyan, mintha egy iramló szarvas agancsán volna. A legkisebb szellő le tudja onnan fújni és máris volt – nincs, vége. Egy gonosz herceg, egy istentelen ország egy szempillantás alatt mindent elvehet, és nincs senki szószóló, nincs senki, aki akár csak megmuk- kanna. Ámde a Rothschildokat nem kell félteni. Az ő vagyonuk a szent Reb Cví-Hirs Hálévi Hurvic áldásából fakadt. Az égben szívesen fogadták az áldást, ezt ki tudná – Isten ments – megváltoztatni?! A királyok ereje olyan, mint a polyva a Minden Királyok Királyának tüzével szemben. Az Égi Akarat ellenében hiábavaló a földi fejedelmek akarata, és az ő ármánykodásaik semmivé válnak.

Vajha a cáddikok érdeme mindenkor pártfogásul szolgálna egész Izraelnek – omén!

Jehuda Elberg 1912-ben született Lengyelországban. A II. világháború után előbb Párizsba, majd az Egyesült Államokba költözött. Jelenleg Montrealban él. Jiddis nyelvű író: regényeket, hászíd történeteket és meséket ír, jelenleg a lengyel zsidóság történetét dolgozza fel regényciklus formájában. Kitüntették az Itzik Manger-díjjal és a kizárólag izraeli íróknak adományozott Prime Minister Awarddal; ez utóbbit rajta kívül egyetlen nem izraeli kapta meg, I. B. Singer.