Áron pere

Mózes egyre késik

Lenn a völgyben, öntudatlan kábulatban körtáncot lejt a nép.

Lenn a völgyben áll egy aranyszobor, egy borjú szobra.

Ez lenne hát a nép, e révült sereg akit kihoztál Egyiptomból – erős akarattal, kinyújtott kézzel – Örökkévaló?

Ez lenne hát az Istened, Izráel, aki oldott bilincseket, tengert szelídített, bénított fáraó szivet, e néma tömb?

Én lennék a Te főpapod,

aki majd félve ejti ki tiltott Neved

titkaid sátorában,

én, Áron, aki rámutattam e szörnyre: íme,

ez a Te Istened Izráel…?

Sohasem értettük Mózest:

Hitünket testet ölteni miért tiltja egy látható szoborban, a Tiédben?

Milyen egy láthatatlan Isten?

Minden nép látja istenét, csak Izráelnek nem lehet?

És miért mindig ő, mindig csak Mózes?

O, hogy óvtuk őt Mirjammal, milyen gonddal készült a csöppnyi sás-hajó. hogy lestük útját,

örömét fáraó-leánynak örömét anyánknak.

Mégis ő hallotta a Nevet, látta a lángolást.

Majd Áron közvetít, Áron beszél, Áron lesz a hang Áron, mindig csak őutána.

Míg Mózes fennkölten társalog a hegy ormán a láthatatlan Égi Úrral, itt lenn

Áron teszi a dolgát:

áldoz, imákat mond, esdekel, oltárt épít, aranyat gyűjt, tüzet szít, aranyat olvaszt s ha kész a „mű”, rámutat:

„íme, Izráél, a tiéd!”

Ez lenne hát?

Nem hiszem,

mert e dermedt lény

sötétbe, tompaságba kergette a tömeget,

vissza az ősök előtti homályba,

régmúlt idők Bábel-zavarába.

Izráel múltját szolgáltam hát, amelyről pedig mondatott: „hagyd el…”

És a jövő?

Izráel jövője s Ároné?

Ott a hegy ormán

És ha szolgád nem is érti majd

a Hangot, amire Mózes figyel,

majd közvetít,

áldoz, áld,

kitárt karral esdekel

a vissza-visszaforduló népért

és önmagáért.

Hófehér halotti köntösben kiáltom majd örök Neved, áldozva bárányt a bűnökért bűneimért.

Add elfogadnom a rendelésed: lesz ki hall közelről, szinte látva lát, és van. Iá közvetít.

Adj életet majd e szikkadt ágnak

Fentről ismerős közvetít.

A szétzúzott tábla helyett bennem is ródd újra az igét.