Uborkaszezon

Arnon Grunberg 29 éves, holland-zsidó író. Uborkaszezon című műve, melynek részletét olvashatják, egy vallásos családból kiszakadó fiata­lember „fejlődésregénye”, aki kamaszszerelme kudarca után képtelen a normális kapcsolatteremtésre, s csupán prostituáltak karjaiban talál megnyugvást, miközben maga is prostituálódik.

Grunberg könyve százötvenezer példányban kelt el Hollandiában, s az év könyvévé választották. Budapesten járva, regénye bemutatóján el­mondta, immár három kötete jelent meg: az Uborkaszezont egy esszé- gyűjtemény és egy újabb regény követte. Jelenleg Amerikában él és dolgozik, ahová egy szerelem vitte őt…

Arnon Grunberg

Uborkaszezon(részlet)

Dugás

November 22-én reggel, mint szomba­tonként mindig, lementem a zsinagógá­ba. Anyám jajveszékelt. Egypárszor ugyanis átmostam a hajam festékkel, amit Rosie szerzett be nagy tételben. Anyám megköszönte a jó Istennek, hogy a szüleinek nem kellett megérnie ezt a szörnyűséget. Közöltem vele, hogy szí­vesen kihagyom az istentisztelete, ha ez­zel megkímélhetem a szégyentől. De ő inkább elviselte a szégyent, mint hogy elmaradjak a zsinagógából.

A zsinagógában mindig odajött hoz­zám egy magyar öregúr, az arcomba csí­pett, és megkérdezte, mikor nősülök meg. Már hatéves koromban is ugyanezt kérdezte.

• Remélem, megnősülsz, mielőtt meg­halok – mondta minden áldott szomba­ton.

• Nem tudom, uram – válaszoltam ne­ki -, nem tudom, ezek a döntések nem a mi kezünkben vannak.

Volt ott azon a szombaton egy cso­port, csupa nő, akik be akartak térni. Ahogy kinéztek! Mintha az egész fiatalsá­guk azzal telt volna, hogy valami gonosz emberek naponta többször lehúzták őket a vécén. Nem kizárt, hogy így tör­tént egyébként. Végig arról áradoztak, a zsidók mennyire tisztában vannak vele, mi a szenvedés, de közben látszott, va­lójában úgy értik, hogy ők tudják csak igazán, mi az. A világon jó sok csúnya ember van, de olyan rondákat, mint azok a nők, még soha életemben nem láttam. Szerintem azt gondolták, hogy ha az ember zsidó, akkor már nem szá­mít, csúnya-e vagy sem. Ha akkor vélet­lenül a kezembe kerül egy UZI, biztosan lekaszaboltam volna őket, tiszta szána­lomból. No meg egyfajta esztétikai szemponttól vezérelve.

Istentisztelet után mindig volt kiddus. A hívek bort és süteményt kaptak, és ott találkoztam újra anyámmal, merthogy a mise alatt külön ülnek a férfiak és a nők. Piros volt a szeme. Sírt az egész szertar­tás alatt. Két asszony támogatta. Ők már csak tudták, miért sír szerencsétlen. Egy piros hajú fiú! Úgy néztek rám, mint va­lami nácira. Pedig még egy filmet sem láttam, amiben a náciknak vörös hajuk lett volna. Szerintem ilyen náci nem is nagyon létezett. Gondolom, a Harmadik Birodalomban nagyjából el is áshatta magát az ember, ha vörös hajjal verte meg a sors.

Azt kérdezték, miért tettem ezt. Hogy mi volt vele a célom. És hogy henna-e. Nem válaszoltam, úgy tettem, mintha nem is érteném a kérdést. Inkább oda­ballagtam ahhoz a faszihoz, aki mindig leghátul álldogált a zsinagógában, mert senki sem volt hajlandó szóba állni vele. Az a hír járta róla, hogy félig őrült. A bo­londok házában is volt. Egész istentisz­telet alatt a tökét vakarászta. Eleinte fel se tűnt, csak néhány hét múlva. Nyilván azért, mert nem feltűnően csinálta, csak szépen, finoman. Negyvenéves volt, de még az anyjával lakott. Ott lakott velük az apa is, aki már húsz éve nem kelt fel az ágyból.

Már megint Picassóról kezdett beszél­ni, mindig csak Picassóról. A puccos ne­gyedben lakott, jobban mondva az any­ja lakott ott, ő meg a mamánál. Általá­ban délután kettőkor ébredt. Megevett két, csokireszelékkel bőségesen meg­szórt fehérkenyeret, aztán elment ko­cogni a Beatrix Parkba.

• A vörös korszakodban vagy? – kér­dezte, amikor meglátott.

Ilyen viccei voltak. Csak úgy ontotta magából. És folyton csak csokis fehérke­nyeret zabált. És mindig bűzlött a szája. Biztos úgy gondolta, szombaton tilos fo­gat mosni.

Anyám meghívott ebédre kettőt a pszeudozsidók közül. Hát ha valamit, ezt tényleg nem értem: mi a francért akar valaki zsidó lenni? Egyszerűbb lett volna, ha mindjárt felkötik magukat, mi­nek ez a kitérő?

Apám rádiót hallgatott. Anyám azon­nal ki kapcsoltatta vele, mondván, szom­baton nem szabad rádiózni. Leültette a vendégeket, aztán alaposan kifaggatta őket. Az égvilágon mindent tudni akart. A nők a rekamién ültek. Az Ijssel menti Krimpenből jöttek, vagy honnan.

Nekem kellett elmondanom a kenyé­ráldást, mivel apám minden feladatot el­hárított magától. Azt mondta, ő agnosz­tikus. Én is agnosztikus vagyok, bizony­gattam, de ez jóval kevésbé hatotta meg anyámat.

Apám kedélyesen elviccelődött a pszeudozsidókkal. Szegény, akkor már nagyon rosszul látott. így azt sem láthat­ta, hogy szerencsétlenek úgy néznek ki, mintha néhány évig sósavban áztatták volna az arcukat. Istenem, miért nem mentek inkább az üdvhadsereghez, hogy legalább kaphattak volna egy szép egyenruhát!

• És te mi szeretnél lenni? – kérdezte egyikük.

Erre a zsíros hajú barátnője megint rákezdte, hogy ha valaki, hát a zsidók tud­ják, mi fán terem a szenvedés. Jézu­som, hallgatni is rossz volt. Képtelen volt abbahagyni. Azt mondta, ő a szen­vedés valódi, legmélyebb lényegét kere­si. Miért nem kért meg valakit, hogy nyomjon el egy pár cigarettát az arcán?

Akkor aztán egy életre megtanulta vol­na, mi a szenvedés lényege, és többé soha nem kellett volna beszélnie róla. Néhány száz guldenért vállaltam volna a dolgot.

Még háromszáz perc. Befeküdtem a kádba. Apám dörömbölt az ajtón. Álzsi­dó vendégeink hazamentek. Anyám me­gint összetört néhány tányért.

• Keress magadnak másik fürdőszo­bát! – kiabáltam ki apámnak.

Erre fogta magát és kiült a kertbe. Der­mesztő hideg volt odakint, november 22-e. A télikabátjában gubbasztott egy széken, szeretett fenyői alatt. Anyám ki­tárta a kertre néző ajtókat. A madarak felrepültek, de apám rezzenéstelenül ült tovább.

• Ez nem normális! – kiabálta anyám. – Hibbant, hibbant, hibbant!

Becsukta az ajtókat. Még 274 perc. Habos fürdőt készítettem. Csörgött a te­lefon, Weinbaumné volt, anyám ba­rátnője. Minden szombat délután átjött hozzá. Mit mondjak, a szombat volt a hét legjobb napja.

Kizárólag betegségekről beszélt. A szegény Weinbaumné. Jobban mondva, kizárólag a saját betegségeiről. Nagyjá­ból a világ minden betegségében szen­vedett, az AIDS-et kivéve. A napjait orvo­sok és kórházak látogatásával töltötte. Mást se csinált húsz éve. Mégsem bírt meghalni. Sőt, hétről hétre virgoncabb­nak és egészségesebbnek tűnt. Sosem házasodott meg.

• Ő már csak a halálhoz akar hozzá­menni – mondta anyám.

Én meg azt gondoltam: igaza van Weinbaumnénak, mert az, aki meghal, mél­tó bosszút áll az életén. Még 260 perc.

Apám haja a szemébe lógott, a fején orosz kucsmát viselt. Még mindig a kert­ben ácsorgott. Az elszáradt tűleveleket tépdeste a fáiról. Weinbaumné és anyám kikiabált neki, hogy jöjjön be végre, de ő rájuk se hederített, úgy tett, mintha meg se hallotta volna.

• Hiszen megfázik – kiabálta Weinba­umné -, és én is!

Erre megint becsukták az ajtókat. Ki­másztam a kádból, mert lassan pikke­lyeket növesztettem. Weinbaumné rövid idő alatt legurított három sherryt, csak ezután melegedett bele igazán. Még so­ha nem találkoztam senkivel, aki ilyen szemléletesen tudott mesélni a vérvé­telről. A vére is beteg volt. Minden héten vettek tőle vért. Minden szombat dél­után elmesélte, hogyan történt. Hogyan hatolt a tű a bőrébe, és hogyan ájult el egyszer. Libabőrös lettem az előadásától. Egyszer meg azt mondta:

• Azt álmodtam, hogy egy kórházban lakom.

Néhány év múlva odaállt az Amszter­dami Klinika portása elé, és ráripakodott:

• Követelem, hogy vegyen fel!

Három bőrönd volt nála. Már koráb­ban is próbálkozott, de mindannyiszor elküldték. Ezúttal azonban nem küldhet­ték el. Mindenét eladta, a bútorait, a nö­vényeit, a könyveit, még a lakását is. Mit tehettek, felvették a beteglistára, de mindjárt át is irányították a pszichiátriá­ra. Még ma is ott van. Van egy nővére, de az nem tudja meglátogatni, mert ő is a zárt osztályon fekszik. Anyám viszont bement hozzá néha.

• Jobban néz ki, mint valaha – mesél­te -, de ötpercenként kiáltozni kezd, hogy: Azonnal vegyenek fel, különben nem lesz mellettem senki, amikor meg­halok! Mire én: De hát drágám, már fel­vették, most már minden rendben lesz. Erre ő: Jézusom, hát ezt nevezi maga felvételnek?

Mindez jóval később történt. Most még ott ült nálunk, egyik sherryt itta a másik után, és elmesélte, hogyan frissí­tette fel megint a vérét a kórházban. Né­hány hónap múlva annak is szemtanúi lehettünk, amikor először viselte a paró­káját.

Kikerestem a legszebb nadrágomat, de sajnos kiderült, hogy ez ugyanaz, mint amit már két hete viseltem. A puló­veremet is már legalább egy hete hord­tam, de hát annál se volt jobb, és Rosie úgyis mindig erős dezodort használt. Apám időközben bejött a kertből, mert az ivást nem akarta kihagyni. Megborot­válkoztam, bár egyáltalán nem volt rá szükség.

Weinbaumné megcsodálta a piros ha­jamat. Ő is festette a haját, legalábbis azt a keveset, amit még egyáltalán lehe­tett.

Aznap a veséiről volt szó. Apám, meg- adóan hevert a székében. Weinbaumné neki is az agyára ment. Éppen ezért igye­kezett olyan gyorsan inni, amilyen se­bességgel az beszélt. Weinbaumné a szájához emelte a poharát, így végre szóhoz jutott anyám is. Apám kinyitott egy újabb üveget. Weinbaumné zseb­kendő után kutatott, hogy megtisztogas­sa a kezét. Egész álló nap a kezét tiszto­gatta, megtisztított mindent, amihez hozzáért. Szerintem ilyen nőt nem en­ged be a házába az ember, a szüleim va­lamiért mégis minden szombaton been­gedték.

• Most pedig én mesélek valamit – használta ki a csendet anyám.

Apám mélyet sóhajtott. Újra teletöltötte Weinbaumné poharát meg a sajátját.

• Régen nem voltam öreg és csúnya – kezdte anyám -, korábban kellett volna látnia. Nagyon szép lány voltam. Olyan szép voltam, hogy minden fiú nekem udvarolt. A háború alatt is. Emlékszem, nagyon féltem, mert akkoriban még nem volt tampon meg ilyenek. Sokat ag­gódtam emiatt. De Birkenauban egyszer sem menstruáltam. Egyetlen egyszer sem. Ott nem is aggódtam. Hagytam, hadd szeressenek. A lágerbeli férfiak. Végül hozzámentem egy sokkal öregebb férfihoz. Akkor már szerelmes voltam. És amikor szerelmes voltam, mindig szörnyen elvörösödtem. Akkor meg attól féltem, hogy azt hiszik, azért vörös az ar­com, mert loptam. A fogaim nagyon szé­pen megúszták a háborút, mert minden­nap megtisztogattam őket egy rongyda­rabbal. Aztán a háború után egy pro­fesszor tönkretette őket. Szerelmes volt belém. Azt mondta, én leszek a fogorvo­sod. Aztán meg szétbarmolta az egész számat. Nagyon szép lány voltam. Min­denki a fogorvosom szeretett volna len­ni, vagy bármim, csak a közelemben le­hessen. Szinte soha nem vertek a láger­ben, azt képzeljétek el. Ha lehetett, kol­bászt dobáltak nekem, mert olyan szép voltam. Egészen vastag rúd kolbászokat.

A Vörös Oroszlánban a fedett tera­szon ültem le, hogy kilássak az utcára. Örültem, amikor mellém ült egy öregúr, mert reméltem, hogy majd beszélgetni akar velem, és eltereli a figyelmemet a gondolataimról, tudtam, hogy beletelik még pár órába, mire Rosie megérkezik. De az öreg nem mondott semmit, úgy­hogy megint eszembe jutott az a sok fu­vola, amit vettek nekem, mert természe­tesen alapos zenei neveltetésben akar­tak részesíteni. A fuvolatanárom volt ta­lán a legkedvesebb ember, akivel akko­riban kapcsolatba kerültem, az ősz hajá­val meg azokkal a hülye cipőfűzőivel, amiket nyakkendő gyanánt viselt. Min­den órán a feleségéről mesélt, akitől el akart válni, mert az asszony teljesen megőrült holmi vallási tévhitektől. Egész álló nap csak imádkozott. Amikor vége volt az órának, a tanárom mindig megje­gyezte, hogy na, ma sem fuvoláztunk, és rám kacsintott. Időről időre fel kellett lépnünk a Bach teremben, olyankor mindig a leghátsó sorba ültetett és meg­kért, tegyek úgy, mintha játszanék. De néha megfeledkeztem magamról, és vé­letlenül tényleg belefújtam a hangszer­be, valami egészen elképesztő hangot produkálva, a gyönyörű Händel-darab kellős közepén. A következő fellépésen még hátrább kellett ülnöm, és a bizton­ság kedvéért be se vehettem a számba a fuvolát, de még így is baj lett a dolog­ból, mire a következő előadáson gyakor­latilag a színfalak mögé száműztek. A fu­volatanárom eléggé át tudta érezni a helyzetemet, mert anyám kéthetente fel­kereste, és saját készítésű tortákkal ked­veskedett neki. Anyám a tizennegyedik születésnapomon meglepett egy tenor­fuvolával, szerintem legalább ezer guldent fizetett érte. Ettől iszonyú szomorú lettem, leírhatatlanul szomorú. Azt hi­szem, még a fuvolatanárom is velem szomorkodott. Aztán megházasodott. A barátnőjét vette el. Néhány hónappal később nyugdíjba is vonult.

Rosie haja még nedves volt a zuha­nyozástól, és láthatóan nem kéthetes ru­hákat viselt. Új ruha volt rajta, egy nyári ruha. Fázott is rendesen, de azzal vigasz­talt, hogy nem fázik, csak úgy néz ki. Ki­festette magát, olyan rafináltan, ahogyan csak kevesen tudják kifesteni magukat. Én meg láttam, hogy mindenki őt nézi.

• Ettél már valamit? – kérdezte.

• nem. És te?

Nemet intett a fejével, úgyhogy ren­deltünk egy levest.

A nyári ruhát aznap délután vette.

• Tetszik? – kérdezte.

Bólintottam.

• És te mit csináltál ma délután?

• nem vettem új ruhát.

• Képzeld, ma reggel betörtek anyám­hoz, pedig úgy volt, ma elmegy a limburgi nagynénémhez, de most itthon ma­radt, hogy rendbe tegye a lakást.

• Igyunk november 22-re! – mondtam.

Ittunk rá.

• Fogadjuk meg, hogy minden év no­vember 22-én találkozunk, akkor is, ha már nem leszünk együtt.

• Fogadjuk meg – feleltem.

Azt mondta, találunk majd valami he­lyet, érzi, hogy sikerülni fog, hogy ő megérzi az ilyesmit, nyugodtam üldögél­tünk tovább a Vörös Oroszlánban, és Rosie elmesélte, hogy valószínűleg ott­hagyja az iskolát, mert nagyon úgy néz ki, hogy meg fog bukni. Persze az anyjá­nak megígérte, hogy mindent megtesz a továbbtanulásért, de ezt maga sem hit­te. Még sok mindent mesélt, de hát annyit beszélgettünk már addig is. Min­dig csak beszélgettünk, annyi külön­böző helyen és annyi mindenről. Már csak olyasmit mondtunk egymásnak, amit korábban is elmondtunk. A végén aztán már inkább nem is beszéltünk. Csak ittunk, mert erre az estére spórol­tunk. Kinyitotta a jegyzetfüzetemet. És rajzolgatni kezdett. Én később szövege­ket írtam a rajzok alá, úgyhogy egész szép kis képregény kerekedett belőlük. Szép volt, bár picit durva, Pietről szólt, aki a kisfiúkat szerette. Rosie állati jól tu­dott gyanús alakokat rajzolni, én meg ál­lati jól tudtam mocskos szövegeket írni.

Egész este a képregényen dolgoztunk, és már alig-alig szóltunk, aztán kidobtak minket, mert zárni akartak. Rosie disz­kóba akart menni. Én soha nem jártam diszkóba, és ezt ő is tudta, de aznap es­te nem akartam nemet mondani. Meg hát nem is tudtam, amúgy hová mehet­nénk. Míg Rosie táncolt, én a táncpar­kett szélén álldogáltam.

• A tánc felszabadít – lelkesedett.

Én másképp vélekedtem erről, és nemsokára el is mentünk. Elkezdett es­ni a hó. Nem az igazi, hanem a nedves, ami rögtön elolvad. Még csak fél kettő volt, minden hely nyitva. Továbbra sem beszéltünk. Betértünk egy igen sötét helyre, és elkezdtünk csókolózni. Egész jól belefeledkeztünk, de valaki oldalba bökött:

• Szeretkezzetek otthon, ez itt egy kocsma.

Mivel láttuk, hogy csak egy vendég, nem is törődtünk vele. Ezt rosszul tet­tük, mert öt perc múlva már megint ott állt előttünk:

• Te frízlandi vagy?

• nem – válaszolta Rosie -, nem va­gyok frízlandi, most pedig húzz innen, légy szíves.

• Már biztosan nem emlékszel rám.

• Úgy van – mondta Rosie. – És most kopj le.

• Egész este mást se csináltam – felel­te a csávó -, csakhogy aztán megláttalak téged.

• Fia kevesebb sült krumplit eszel, ta­lán le tudtad volna szopni magad.

Ez volt a legjobb mondásom aznap este. Rosie szerint is, de ez nem változ­tatott a tényen, hogy negyed óra múlva megint teljesen átázva caplattunk az ut­cán. Még akkor is reszkettem.

Végül egy éjszakai bárban kötöttünk ki.

• Még hány perc? – kérdeztem.

Rosie nem, nevetett, csak megrázta a fejét, és odament a pulthoz, hogy ren­deljen valamit. Folytattuk a képregényt, dohányoztunk és mindenféléről cseveg­tünk, kivéve azt az egyet. Újabb koktélt rendeltünk, hiszen megbeszéltük, hogy a világ összes koktélját megkóstoljuk, mielőtt meghalunk.

Rosie közelebb húzódott hozzám, és hosszú monológba fogott. Nemigen tud­tam követni. Hangosan szólt a zene, meg már sokat is ittunk. Azt hiszem, elég patetikus dolgokat mondott. Voltak ilyen patetikus hangulatai. Már maga a kocsma is patetikus volt, a magnóból bömbölő zene is, a vendégek is patetikusak voltak, akárcsak a vécé falára pingált szövegek, és még a pultos is vala­hogy patetikusan csapolta a sört. Vala­miért kevéssé bírtam ezt a pátoszt, ezért csak fél füllel figyeltem Rosie-ra. Alig fe­jezte be a mondókáját, már el is felejtet­tem az egészet.

• Nem kenődött el a rúzsom? – kér­dezte.

Azt feleltem, nem látom, hogy tényleg nem látom, akárhogy nézem. Kiment a vécére. Amikor visszajött, kitéptük a képregényt a jegyzetfüzetből. Az a kép­regény valahogy nem illett az estéhez, ahogy a két flipperező vendég sem, ők sem illettek hozzá, a pultnál ülők és a csapos sem, egyáltalán nem voltak az esténkbe valók, de hát ezt nem mond­hattuk meg nekik.

• El volt kenődve.

• Tényleg? Iszunk még egy koktélt?

• Én inkább egy melegszendvicset en­nék.

• Szerintem nincs melegszendvicsük.

• Nincs ezeknek semmijük! Meleg- szendvicset akarok – üvöltötte Rosie -, most azonnal ide nekem egy meleg- szendvicset!

Erre odajött az asztalunkhoz a csapos, akiről időközben megtudtuk, hogy Dovnak hívják.

• Parancsol, kisasszony?

• Egy sonkás-sajtos és egy sajtos me­legszendvicset kérek.

• A sajtos kinek lesz?

• Az? Az nekem – feleltem.

• Az a baj, hogy ha sajtosat kérsz, ak­kor ki kell operálnom belőle a sonkát, és ehhez őszintén szólva nincs valami sok kedvem.

• Na jó, hagyjuk – mondtam.

• Most akkor kérsz sajtos melegszend­vicset, vagy nem?

Nem, úgy értem, nem kell leszed­ni róla a sonkát, hagyd csak rajta nyu­godtan.

• Tényleg szívesen lekaparnám róla, előfordult már máskor is, csak tudod, előre csomagolva kapjuk a melegszend­vicseket, úgy jönnek a gyárból.

Rosie közbeszólt:

• Most elmegyünk hozzám. De azért köszönjük a kedvességét.

Átcaplattunk az egész városon, mire Rosie-ék házához értünk, egy jó óra séta volt, és a koktélok ugyancsak megnehe­zítették az előrejutást. Rosie jobban bír­ta az italt, olyan lány volt, aki egészen addig maradt a bulikban, míg takarítani nem kezdtek, néha belesúgtam valamit a fülébe, csupa olyasmit, amiről azt gon­doltam, hogy a csajod fülébe kell súgni, amikor az éjszaka közepén vonszolod vele magad, át a sötét városon. Azelőtt sosem kerültem ilyen helyzetbe. Még so­sem sétáltam Rosie-val a városban az éj­szaka mélyén. Később aztán épp elég­szer előfordult, és olyankor is mindig suttogtam valamit aktuális útitársam fü­lébe. Általában olyan dolgokat, amiket még félálomban sem esett volna nehe­zemre elismételni.

Rosie-t kifejezetten idegesítette, amit a fülébe suttogtam, nyilván azért, mert egyáltalán nem igaz, hogy vannak dol­gok, amiket nem lehet elégszer kimon­dani. Végül inkább befogtam a számat, de ez se tetszett neki, és éreztem, hogy hamarosan megint rájön az öt perc. Az utolsó kilométeren már csak vonszoltuk magunkat, és két percenként meg kel­lett állnunk, hogy magunkhoz térjünk. A városban mindenfelé szórókocsik jár­tak. Baromira szerettünk volna belefe­küdni valamelyikbe, de még ahhoz sem volt erőnk, hogy felkapaszkodjunk. Arról nem beszélve, hogy egy üreset sem lát­tunk.

Végre odaértünk Rosie-ék házához. Régi épület volt. Csendben kell bemen­nünk, figyelmeztetett Rosie. Fölösleges volt mondania, rájöttem magamtól is. Már alig álltam a lábamon, legyengített a hosszú séta és a koktélok, meg egyálta­lán, minden. A harmadikon laktak. Le­vettük a cipőnket, én még a zoknimat is lehúztam, de a lépcső még így is kegyet­lenül nyikorgott. Rám jött a röhöghet­nék, mert minél lassabban próbáltam osonni, annál nagyobb zajt csaptam. Ko­romsötét volt, és mivel nem ismertem a terepet, görcsösen csimpaszkodtam Rosie-ba. Túl gyorsan haladt, úgyhogy egy­re csak suttogtam:

Ne olyan gyorsan, ne olyan gyorsan!

Mire ő:

• Pisilnem kell, Jézusom, engedj már el! Mindjárt visszajövök érted.

• Ha itt hagysz, üvöltök – jelentettem ki.

Leültem az egyik lépcsőfokra, és meg­ragadtam a lábát, iszonyú erővel szorí­tottam. így ültem egy ideig. Aztán meg­hallottam a hangját:

• Bepisiltem.

Szerencsére nevetett a dolgon, mire belőlem is kitört a röhögés, nem is akár­hogyan. Azt hiszem, azóta sem nevet­tem úgy. Persze azt sem volt szabad hangosan, úgyhogy minden pillanatban attól tartottam, rögtön megfulladok.

• Akkor most már neked is be kell pi­silned – közölte Rosie -, különben nem igazságos.

• Milyen érzés? – kérdeztem.

• Meleg.

Lerogyott mellém a lépcsőre, ször­nyen nyikorgott, betöltötte az egész lépcsőházat. Kegyetlenül csúsztak a fo­kok, nyilván aznap fényezték őket. Akár­hogy próbáltam, nem bírtam bepisilni, mert már idefelé jövet vagy négyszer könnyítettem magamon.

• Nem bírom tovább – nyögtem -, hal­lod, Rosie, én nem bírom tovább, lefek­szem ide, és itt alszom. Egyszerűen nem bírok tovább menni.

• Én se – válaszolta -, de most már muszáj feljutnunk. Már csak egy emelet. Nem akarom, hogy holnap a szomszé­dok itt találjanak minket.

• Nem érdekel – nyöszörögtem -, hagyj csak itt, én nem megyek tovább.

Úgy éreztem magam, mint egy hegy­mászó, aki félúton a csúcs felé feladja, ahogy a filmekben szokott lenni, szinte hallottam is a drámai aláfestő zenét.

Ráadásul egész idő alatt tele volt a szám azzal a rossz ízű nyákkal, amit fel­böfögtem. Igyekeztem mindig vissza­nyelni, de nem ment, és a végén az egé­szet kihánytam a lépcsőre. Engem már ez sem érdekelt, de Rosie semmikép­pen nem akart ott maradni. Folytattuk utunkat, de az utolsó emelet megmászá­sa legalább negyedóránkba telt, mert a biztonság kedvéért inkább négykézláb kúsztunk.

Amikor nagy nehezen elértük a laká­sukat, fel kellett kapaszkodnunk még egy lépcsőn, és elmenni az anyja háló­szobája előtt. Már nem emlékszem ho­gyan, de sikerült. Becsukta az ajtót. Le­dobálta a ruháit, hogy megszáradjon. A földön ültünk és vizet vedeltünk egy fog­mosó pohárból.

• Egészségedre – mondtam.

• Egészségedre – felelte Rosie -, no­vember 22-re!

Először jártam a szobájában, amit csak az utcai lámpák fénye világított meg valamelyest. Mégis pontosan olyan­nak láttam, ahogyan nyáron leírta. Olyan fáradt voltam, hogy a legszívesebben ott helyben elaludtam volna, Rosie-val együtt, hogy csak akkor ébredjünk fel, amikor már minden megváltozott. Ami­kor már minden egészen más lett. Mi magunk, a világ, a ruhaboltok, a nap. Persze erről szóm sem lehetett. Csókolózni kezdtünk. Eszembe jutott a pénztá­rosnő az illatszerboltban, aki pontosan olyan frizurát viselt, mint a háziorvosom. Amikor megláttam, inkább átmentem egy másik üzletbe. Az ottani pénztá­rosnő sem tetszett Öregembereket min­den további nélkül vén trottyosnak mer­tem nevezni, simán elértem, hogy De Wilde tanárnő rekedtre üvöltse magát, s az öreg kutyás hölgyeket is megijesztet­tem bármikor, úgy, hogy utána napokig nem mertek kimenni a Beatrix Parkba. Lazán bementem a boltba gint venni, és ugyanolyan lazán loptam szilvát a piac­ról. Akárhány ígéretet tettem életemben, alig néhányat tartottam csak be. Állan­dóan hazudoztam, mert féltem, mit szól­nának az emberek, ha elmondanám ne­kik az igazságot. Bármint megadtam vol­na, ha akárcsak egyvalakinek meg tu­dom magyarázni, miért vagyok ilyen, de hát melyik hülye nem vágyik ugyanerre. Arról nem beszélve, hogy fogalmam sem volt róla.

Megmondtam Rosie-nak, hogy nem ta­láltam működő óvszerautomatát.

• Faszfej – fakadt ki Rosie.

• Hát, igen – feleltem.

A földön ültünk, és láttam az asztalon az üres sörösüvegeket, a padlón szerte­szét heverő könyveket, a korrektorceru­zát egy a borospohárban, és Rosie ned­ves hajtincseit, amik a szemébe lógtak.

Egy ideig káromkodott, de aztán las­san abbahagyta, én közben a meztelen testét bámultam, ami még sosem volt annyira kevéssé meztelen, mint akkor.

• Verekedjünk – szólalt meg.

• Ne – válaszoltam, mert a szám még mindig tele volt azzal a keserű váladék­kal. Ám Rosie megragadta a fejemet és a földhöz nyomta. A lábát láttam, rajta az ereket, ilyenek az enyémek is. Állapí­tottam meg, és láttam a korábban piros­ra festett lábkörmeit. Túl fáradt és ré­szeg voltam a védekezéshez.

Egy Lappschwanz vagy! – kiabálta Rosie. – Tudod, mi az? Anélkül, hogy megvárta volna a választ, mellbe rúgott néhányszor. Ott állt előttem az apró, reszkető testével, és egyre csak azt haj­togatta:

• Miért nem védekezel?!

Láttam a felém lendülő lábát, a kor­rektorceruzát a borospohárban, a fog­mosó bögrét és a poharakat.

• Hazamegyek – mondtam.

• Menj csak – válaszolta -, már vár a mamád.

Volt az állán egy anyajegy, amiről min­dig azt hittem, hogy úgy rajzolta oda. Az­óta az este óta tudom, hogy igazi. A fe­jemben ott tolongtak a mondatok, ami­ket akkor mondunk, ha nagyon meg akarunk bántani valakit. Általában vérig sérthetjük vele a másikat, pedig azok a mondatok legalább olyan öregek, mint népem három ősatyja. És mégis.

• Kapualji kurvám, én kis kapualji kurvácskám – szólaltam meg -, te Lucinda húgocskája.

Lucindát alig ismerte valaki, de én is­mertem, és ismerte Rosie is, és biztosít­hatok mindenkit, hogy ő ezerszer in­kább volt kapualji kurva, mint Lucinda húgocskája.

Felvettem a földről egy cigarettát, és eszembe jutott, hogy régen mindig egy narancssárga, fehérfülű bilibe pisiltem, mert éjszaka nem mertem kimenni a vé­cére. Ezt közöltem Rosie-val is, mire azt mondta, hogy most sem mehetünk ki a vécére, mert az anyja a legkisebb nesz­re is felébred. Elkezdtünk bilit keresni. Persze nem találtunk, találtunk viszont egy műanyag dobozt, amiben Rosie a ré­gi játék babáit tartotta. Kiürítette, és mindketten belepisiltünk.

Dugás után sós vízzel kimosta magát. Én addig az ablaknál álltam, és a házuk előtti teret bámultam.

Még két órát aludhattunk, nyolckor el kellett mennem, mert akkor kelt az any­ja. Rosie hozzám bújt, úgy aludt el. Pró­báltam megkülönböztetni a szobában egymásba folyó illatokat, és mindent alaposan szemügyre vettem az utcai lámpák fényében, mert minden részle­tet meg akartam jegyezni.

Bárcsak csináltam volna már valami valódit az életben, gondoltam, bárcsak bevertem volna valakinek a fejét, ahe­lyett, hogy csak fantáziáltam volna róla, milyen érzés lehet. Akkor legalább tény­leg rendesen tönkre lenne baszva min­den. Így az egész olyan félmunkának tűnt.

Wekerle Szabolcs fordítása

A könyv a JAK-Osiris közös gondozásában je­lent meg.