Antiszemita – filoszemita

Gondolatok a Szabó Dezső vitához

Szabó Dezső politikai szerepének megítélésével kapcsolatosan az utób­bi években ismét fellángoló vita széles érdeklődést keltett a közvélemény­ben. Ezért is örömmel közöljük Szőcs Zoltán írását, azzal a megjegyzéssel, hogy szívesen adunk majd helyet a cikkhez fűződő érdemi hozzászólások­nak, megjegyzéseknek. A tanulmány második részét a következő számunk­ban közöljük.

Örültem annak a háromrészes Szabó Dezső-esszének, melyet Ki­rály István, az azóta elhunyt akadémikus írt, s amelyet 1986. év vé­gén az ALFÖLD közölt Örömöm okának megértése végett tudni kell, hogy közel két évtizede foglalko­zom Szabó Dezső-kutatással, ami annyit is jelent más szempontból, hogy közel két évtizede bántja fü­lemet a csend és az agyonhallgatás, amely személyét körülvette és bánt­ja értelmemet az a számtalan rága­lom, félreértés, tudatos félremagya­rázás és tendenciózus félreértés, amelyet műveinek interpretálói bün­tetlenül elkövethettek ellene. Csak ellene? Hiszen egy író elválasztha­tatlan az olvasóitól, a halott író kü­lönösen, aki az írót rágalmazza, az az olvasóit is megsérti, aki az íróra köpköd, az olvasót nyálazza be. Ki­rály István esszéje már terjedelmességével is kitűnik a Szabó De­zsőt „elemző” kortársi írások közül, amelyek jó része arra szorítkozik egy állítólagos Szabó Dezső-probléma nehézségeit megoldandó, hogy néhány mondatos, ám annál vasko­sabb közhelyek és semmit sem je­lentő irodalmi frázisok hangoztatá­sa által „helyre legye” Szabó De­zsőt, vagy ami ugyanezt jelenti, ar­ra a végkövetkeztetésre jusson, hogy ez az életmű olvasásra sem méltó, de különben is olvashatatlan és rendkívül kártékony hatású. Ki­rály mintegy 70 oldalas nyugodt és elemző írása már létrehozó szándé­kában is más platformról indul ne­ki, hogy a szabódezsői ellentmondá­sok okait megközelítse. Ennek az esszének én, az irodalombarát, az amatőr Szabó Dezső-kutató kultúr­történeti jelentőséget tulajdonítok. És ezt a jelentőséget nem abban lá­tom, hogy Király István itt sok új és eddig nem ismert adattal, ada­lékkal vagy kutatási eredménnyel szolgált volna, hiszen valószínű szándéka sem ez volt, inkább az összegzés, hanem abban, hogy itt egy merész és régen várt nyitás ta­núi lehettünk. Király István tanul­mányának minden megállapításával nem értek egyet, de az egész tanulmánnyal egyetértek, mert azt úgy értelmezem, mint egy elindulást egy új irány felé, amely meghozza ne­künk egy – a Nagy Péter neve ál­tal fémjelzett, régihez képest – jobb és tárgyilagosabb, tehát igazabb Szabó Dezső-imázs kialakítá­sát.

Innen az örömöm.

És innen a bátorságom is, mely arra ösztökélt, hogy leüljek gépem elé és néhány, az olvasás közben megfogalmazódott gondolattal én is hozzászóljak Király meglátásaihoz. Király István nagyon árnyalt, auten­tikusan boncoló hozzáértéssel pró­bálja eloszlatni azt a makacsul fenn­álló, szinte kiradírozhatatlannak tű­nő téveszmét, hogy Szabó Dezső an­tiszemita volt és hogy valamiféle morális vagy ideológiai felelősség terhelné őt is a II. világháborúban bekövetkezett, a zsidóságot ért ször­nyűségekért. Csak üdvözölni lehet a szándékot, amely az elemző értelem józan tárgyilagosságával akar és tud irányt mutató meglátásokat ten­ni Szabó Dezső és a magyar zsidó­ság nemcsak kultúrtörténetileg is fi­gyelemre méltó, máig szólóan tanul­mányozásra érdemes viszonyáról.

Szabó Dezső nem volt antiszemi­ta. Ez jelen kis írásomnak alaptéte­le. Azt is tudom, hogy valakit az akarata ellenére meggyőzni nem le­het, és az elmúlt évtizedek elna­gyolt, minden árnyalatot nélkülöző Szabó Dezső-képe sokakban kitöröl­hetetlenül antiszemitává kategori­zálta az írót. Ha meggyőzni nem is tudok sokakat arról, hogy Szabó Dezső zsidóságról vallott nézeteinek feltárása semmiféle kompromittáló, takargatnivaló vagy bűnös etikai, ideológiai, illetve emberi következ­ményeket nem von maga után, az íróra nézve, azért mégis csak hasz­nos az, hogy a meggyőzés szándéká­val ütöm a gépet.

Ez a szándék teljesen azonos Ki­rály Istvánéval: szeretném erőmhöz mérten előmozdítani, hogy „jobban informált legyen a lelkiismere­tünk”.

Lapozgatom Király tanulmányát, egy mondatnál megakad a szemem: „Háttérbe tolódott viszont Szabó Dezsőnél rögvest az antiszemita be­állítottság, amikor a német imperializmus számára jelentett ez már manipuláló, érzelmi erőt.” Mi nem tetszik nekem ebben a mondatban, amikor tartalmával teljes mérték­ben egyetértek? Aztán lapozgatok másfelé és egy újabb mondat hirte­len fényt derít nemtetszésem okára: „A Pascal éjszakája című önvallo­másának tanúsága szerint a mun­kászubbonyba öltözött bolygó zsidó volt számára eszmény. Szinte-szinte már filoszemitának volt ekkor mondható, bizonyítva mintegy Adorno tételét: a legtöbb filoszemitizmus kripto-antiszemitizmus csu­pán.” Ami nem tetszik nekem ezek­ben a mondatokban, amelyek Szabó Dezső ideológiájához akarnak köze­lebb vinni bennünket, az két szó csupán: antiszemitizmus és filoszemitizmus.

Ide valahogy nem illenek. Az őáltala képviselt ideológiai leíráshoz ezek a fogalmak egyszerre túl kevesek és túl sokak. Szabó Dezsőt a zsidóság – mint különálló etnikum – csak annyiban érdekelte, amennyiben az a magyar élet része volt. Márpedig az volt, alakító, szerves és meghatározó része. Szabó Dezső mindenkit támadott és elutasított, aki – szerinte legalábbis – a ma­gyar népet és a magyar nemzetet bármilyen vonatkozásban bántotta vagy gátolta életének kiteljesedésé­ben, és mindenkit feltétel nélkül szövetségesének tekintett, aki – szerinte – a magyar nemzet jövőjén és boldogulásán munkálkodott. Ennyi, de csak ennyi jelentése van az ő esetében az anti- és filo- irányultságjelző előtagoknak. Így és csakis így volt Szabó Dezső antisze­mita, antigermán, antiszláv, antiforradalmár, antiindividualista, antiturulista, antihungarista, antiirredenta stb. És ugyancsak ilyen vo­natkozások miatt volt ugyanez a Szabó Dezső filoszemita, kisebbsé­geket védő, forradalmár, individua­lista, nacionalista fajvédő és egy „új honfoglalást” hirdető próféta.

Etimológiailag nagyon bántónak tűnik rá vonatkoztatva az antisze­mita és filoszemita szavak magyar megfelelője: zsidóellenes és zsidóba­rát. Tény, hogy ő nagy hirdetője volt a határozott és félre nem érthető állásfoglalásoknak, önmagát „az öklös Nem és a teremtő Igen” képviselőjének tartotta: volt tehát – mert akart lenni – barát is és ellenség is. Úgy barátainak, mint ellenségeinek sorában persze zsidók is voltak. De Szabó Dezső velük szemben soha nem azért volt anti-, ill. filoszemita, mert, hogy azok tör­ténetesen zsidók, hanem a magyar életben betöltött negatív vagy pozi­tív megnyilvánulásaik miatt. Hát ezért túl kevés számomra ez a két kifejezés – mint terminus technicus – a Szabó Dezső-életrajzírók tollából.

És azért túl sok más oldalról, mert az elmúlt öt évtized tragiku­san alakult, nehezen felejthető gyá­szos eseményei, amelyek a zsidó nép soha nem látott méretű megpróbál­tatásait hozták magukkal, az antiszemita kifejezéshez elkerülhetetle­nül olyan társfogalmakat asszociáltatnak (gázkamra, holocaust, kre­matórium, kitelepítés, gettó, nyilas ­gaztettek), amelyekről a Budapest ostroma alatt elhunyt Szabó Dezső jószerével nem is tudhatott, de ha tudott is róluk, nem volt felelősség­re vonhatóbb miattuk, mint akár e jelen sorok írója, vagy bármely ol­vasója.

Mindezeket előzetesen felvázolva a továbbiakban megpróbálom Szabó Dezső változó – de változásaiban rendkívül következetes! – zsidóság­ról alkotott nézeteit összefoglalni, természetesen a teljesség legkisebb szándéka nélkül.

Alakulásában három főbb állo­másra osztanám azt a folyamatot, amely Szabó Dezsőnek a zsidóságról alkotott nézeteiben kimutatható: 1. székesfehérvári korszak; 2. nagyvá­radi módosulás; 3. A fasizmus ár­nyékában.

A legelsővel kell foglalkoznunk a legkevesebbet. Nemcsak időtartamát tekintve volt kurta ez a magatartásmód az író eseménygazdag életé­ben, de talán őszinteségében és ez­által jelentőségében is. Ez a kétség­telenül éles és – Az elsodort falu későbbi írójához méltatlanul – egyoldalú zsidóellenességet felmuta­tó korszak tulajdonképpen az 1907-08. iskolai évre korlátozódik, ez idő tájt ugyanis Szabó Dezső Székesfe­hérváron tanárkodott. Tevékenysége főleg a FEJÉR MEGYEI NAPLÓ-ban leközölt 13 cikkéből, a Keresz­tény Népakadémián megtartott 5 előadásából, illetve magánéletének és tanári tevékenységének különbö­ző gesztusaiból rekonstruálható. A feszültség egyre nőtt körülötte, nemcsak a reáliskolában, ahol taní­tott és ahol vélhetően tanár kollé­gáinak egy része zsidó lehetett, de az egész kisvárosban is. A bomba végül is 1908. március 5-én robbant, amikor a FEJER MEGYEI NAPLÓ-ban K szignó alatt leközli Faji mo­rál című sodró lendületű írását. En­nek lényege egy mondatba összefog­lalva ennyi: (1) A kibalekolt, ki­zsákmányolt magyar nép a közös hazában már csak azért is (2) ki­sebb eséllyel indul az élet javainak megszerzésére, mert (3) az általa képviselt keresztény-altruista mo­rál, amely (4) lényege szerint viszolyog minden versenytől és tolako­dástól, eleve (5) hátrányban van d zsidók képviselte faji-törzsi morál­lal szemben, amely egoista és im­morális. Az írás elemzésével ez al­kalommal nem foglalkozunk, de ha­tásáról el kell mondani, hogy az egész város felbolydult tőle. Neves sajtótámadások és hozzászólások kö­vették egymást, sőt a székesfehérvá­ri botrányhangulatú sajtóvitának még a fővárosban is voltak hullám­zásai. Így történhetett meg, hogy 1908. április 12-én a BUDAPESTI NAPLÓ-ban Szöllősi Zsigmond tol­lából származó rövid reagálás jele­nik meg ezen események kapcsán A szolidárisok címen.

De ne merüljünk bele ebbe a saj­tóvitába túl részletesen, már csak azért sem, mert maga Szabó Dezső is rövid időn belül elhatárolta ma­gát tőle és úgy tartotta nyilván it­teni ténykedését, mint azon kevés tetteinek egyikét, amelyet jobb lett volna másképpen csinálni vagy egy­általán el sem kezdeni. Nem tagad­ható, hogy a fiatal tanár kissé elha­jította a sulykot, bár mentségére le­gyen írva, hogy elfogult dühe a ma­gyar sorskérdések iránt érzett ag­godalmából fakadt, valamint az is, hogy határozottan maga mögött érezhette a hatalmas Prohászka Ot­tokár püspököt, aki felfigyelt rá, személyes beszélgetésen fogadta, és mint különböző feljegyzéseiből kitű­nik, nagyon mély hatással volt rá Szabó Dezső. Munkáinak közlésére bátorította őt Prohászka és jóváha­gyó helyesléssel figyelte a fejlemé­nyeket. Úgy tűnik tehát, hogy ha csak indirekt módon is, de a Szabó Dezső keltette sajtóviharban a fia­tal író pártján állt, ami valószínűleg szintén belejátszhatott abba, hogy az ekkor 29 éves Szabó Dezső kissé talán meg is részegedett saját stílu­sától és ideológiájától. (Érzékletes ábrázolását adja Sz. D. székesfehér­vári szereplésének Laczkó Géza Bú­torrongálás című novellájában.)

Halmozódó botrányok között hagy­ja el a várost, mivel 1908 őszétől Nagyváradra helyezik át, ahol ugyancsak egyetlen évig tanít majd, de a város belső értékrendjének fejlődésében egész életre szóló poggyászokkal látja el őt. Nem véletle­nül írja több helyen is, hogy Nagy­várad volt az ő Damaszkusza. Azon nagy ráébredések közül, amelyek a Körös-parti városban érték, valószí­nűleg az egyik legjelentősebb volt a zsidóság helyének és szerepének át­értékelése, történelmi, gazdasági, társadalmi jelentőségének átfogal­mazása.

Nagyváradtól kezdődően a Szabó Dezső által leírt minden sor teljes tárgyilagossággal, faji hovatartozás nélkül, tetteik morális és szociális súlyának megfelelően értékeli a magyar élet szereplőit. Ügy gondo­lom, akkor vagyok a legmeggyő­zőbb, ha minden állításomat magá­val Szabó Dezsővel is megerősíthe­tem. Szentirmai Jenő interjút készít vele, amely meg is jelenik az ÚJ KELET-ben 1925. november 21-én. Ebben így nyilatkozik, amikor az egyre erősödő antiszemita kortünet­ről faggatják: „Kívánom a zsidóság­nak, hogy úgy találja meg a belső törvényei szerint való sajátos fejlő­désének útját, hogy az ne jelentsen veszélyt és elnyomást egy fajnak se, s így testvéri egyesülésben dol­gozhasson az emberiség közös mun­káján.”

És ugyanebben az interjúban ol­vashatjuk ezeket a zárógondolato­kat is: „Vannak, akiknek ez (vagyis az antiszemitizmus) a mesterségük, akik ebből akarnak megélni. Ezt találták ki jelszónak. Ebben az érte­lemben semmi közöm hozzá. Van egy megoldásra váró zsidó probléma szerintem: hogy a zsidóság is, ép­pen úgy, mint más nemzet, a maga gyökérzetéből szívja fel a maga életerőit, hogy más fajok mellett kö­zös munkában szolgálják az emberi haladást. Gyűlölni? Mintha az em­ber a franciákat … vagy újgörögö­ket állandó intenzitással gyűlölni tudná. Nevetséges.”

A Nagyváradon bekövetkezett da­maszkuszi fordulat lényege ennyi: Szabó Dezső nemzetképe kitágult és abban teljes jogú résztvevőként he­lyet kapott a zsidóság is. Vagyis el­lentétben a székesfehérvári hang­hordozás eleve elfogult és a zsidó­ságot mélyebb kritikai elemzések és indokok nélkül is elítélő kicsengésé­vel, itt már az író a közös hazában együtt élő minden magyarok (a zsi­dók is!) közös sorsát és közös fele­lősségét kutatja. Megállapításainak irányulása módosul, mert áthelyező­dik a súlypont a faji kiindulástól az „ön mit tesz a hazájáért”-típusú ki­indulásra. Ettől kezdve Szabó Dezső értékrendjében valakinek a helye és a minősítése az erre a kérdésre megadható válasz függvénye lesz, és nem faji hovatartozása.

Ám valljon itt maga az író egy 1913-ban született tanulmányának tömör részletével: „Mióta a zsidóság a magyar élet egyik elsőrendű té­nyezője lett: a szokott jelenség be­következett. Vannak, akik ellenke­ző érdekszövetségbe verődve, far­kasordítással üvöltenek az új erő ellen. Kritikátlan, korlátolt gyűlö­lettel minden baj forrásával vádol­ják a zsidó fajt. Azután vannak, akik felismerve az új erő befolyá­sát, minden téren, hasonlóan kriti­kátlan auszlagfiliszemitasággal (sic!) terítenek bókokat az új hatalom alá. Hiszem, hogy a vitális érdek mind­azon szálaknak a megvilágítása, melyekkel a magyar életbe beleszö­vődött a belénk testesült zsidóság. Hiszem, hogy ezt csak becsületes, alapos vizsgálat és mindenféle – bátor kritika lehet. Itt – a jelen tárgynál – csak egyet akarok meg­jegyezni. A magyar jövő közeli ki­alakulásánál döntő tényezőnek azt tartom, hogy milyen irányú lesz a zsidóság szerepe. Mert a magyarság jelentékeny része akaratát, eszét, kezdeményezéseit is zsidó barátjainál (vagy ellenségeinél) tartja. De éppen ezért, s mert a mostani mo­dern Magyarország óriási arányban az ő munkájuk s mert 200 év óta sehol annyit és olyan egységeset nem produkáltak, mint nálunk: fa­tális és el nem alkudható kötelessé­gei vannak a zsidóságnak. És ezek között egy legelső, legfontosabb. Ed­dig nem tehették, nem volt szabad tenniök, organikus bűn lett volna tenni. De most – hogy erejük meg­teljesedett – egész jövő szerepük értéke attól függ, hogy milyen mér­tékben teszik meg ezt a kötelességet. Teljenek el a múlttal, szívják magukba mindazt a jövőt, ami Európa múltjában van, béküljenek meg a múlttal a diadalmas organiz­mus indulgenciájával. Ők voltak, kik a felszabadulás után – bosszú­ból a múltért – 150 év alatt mo­dern Magyarországot áronvesszőztek a vad megye-mozaikból. Ez a Magyarország jó részben az ő mun­kájuk, javaiban az ő dicsőségük, hi­báiban az ő felelősségük. Itt mutat­ták meg alkotó lehetőségük teljét, itt kell, hogy erejük legyen 2000 év átasszimilálására.” (Kiemelések tő­lem. Sz. Z.) (Hommage aux mourants.)

A bőség zavarában szenvedtem, amikor egy ide megfelelő citátumot kerestem Szabó Dezső életművében, ugyanis a zsidóság szerepéről itt fel­vázolt nézetei számtalan esszében, hosszabb-rövidebb írásban visszakö­szönnek.

Külön ki kell emelnem Király István okos és avatott meglátását, amikor is arra figyelmeztet, hogy Az elsodort falu zsidó kocsmárosának főbűne Szabó Dezső értelmezé­se szerint természetesen nem az, hogy zsidó, mert ez abszurd lenne, hanem az, hogy rajta keresztül konkretizálódott a német érdekeknek kedvező, a hazai érdekeknek kedvezőtlen változások eljövetele. Idézem Királyt: „S innen szemlél­ve másodlagos motívumot jelentett csupán az antiszemitizmus. A ma­gyar zsidóságnak elsősorban azt ve­tette szemére a regény, hogy ezzel az idegen erővel együttműködött. A falu kocsmárosa, Schönberger volt az érkező német tiszt kísérője, ő lett a létrejött részvénytársaság he­lyi megbízottja. Csodálatos nép ez a német – erősítgette.”

(Folytatjuk)