Animus és Anima – Kiss Csaba drámája a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában (Dalos László)

Animus és Anima

Kiss Csaba drámája a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában

Ez olvasható a falragaszon a darab cí­me alatt: „Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója című orvosi tanulmánya nyomán.”

Csáth Géza (1888-1919), a kiváló író orvos volt. Elsősorban tehát nem a szépíró, hanem dr. Brenner József „elme- és idegkórtani gyakornok” írta és jelentette meg 1912-ben Az elmebetegségek pszichikai mechanizmusa cí­mű könyvét. Ebben van G. kisasszony naplója, kórrajzzal, diagnózissal.

Az író-orvos (vagy orvos-író) művét az­óta az irodalomtörténet sem, a szakiro­dalom sem igen emlegette. Mondhatni, elfeledték. Húsz évvel ezelőtti újra fölfedezése, az „Egy elmebeteg nő naplója – Csáth Géza elfeledett orvosi tanulmá­nya” című kötet Mészöly Miklós remek­lő előszavával valóságos reveláció volt.

A színházi nézőtől nem mindig várhat­juk el, hogy tudományos tanulmányt vé­gezzen valamely darab megtekintése előtt. A drámának önmagáért kell hely­tállnia, akkor és ott – az előadáson – kell elmondania, ami a drámaírás eszközei­vel elmondható. Ilyen értelemben azon­nal szögezzük le: az Animus és Anima, a drámaírónak még fiatal (37 éves) Kiss Csaba első színpadi műve figyelemreméltóan helytáll önmagáért. Egy Csáth Géza-rajongó persze jobban észreveszi, hogy az elmekórtani könyv bizonyos motívumai – olykor még egyes mondatai is – hogyan születnek újjá és fénylenek föl egy másik műfaj sajátos közegében, és miként segítik, hogy egy szélsőséges alapszituációból dráma szülessen.

A kétrészes mű az első világháború előtt játszódik Budapesten, egy bérház manzárdjának zsúfolt, szegényes szo­bájában. Itt lakik Margit, az ötvenkét éves édesanya, ágyhoz kötött, súlyos szívbeteg, aki el akarja rendezni Gizel­la lánya életét: egy kétgyermekes öz­vegyhez szeretné férjhez adni. Gizella másra vágyik. Egy induló szerkesztő­ségben ígérnek neki munkát. Naplót ír.

Az anyát lidérces álmok kínozzák, fél az elevenen eltemettetéstől (ez a motí­vum Cs. G. tanulmányában G. kisasszo­nyé!), gyakran látja régen holt férjét. Áront, aki mintha hívná… Gizella önfelál­dozón ápolja édesanyját. Volt egy öccse, akinek halála után az apa „nem akart az Úr és a Sátán vetélkedésében Jób sorsá­ra jutni”, szakított Istennel, zsákba kötöt­te az imakendőt, „a sábeszt”, a szent könyveket, Margitot is eltiltotta vallása gyakorlásától. Lányát pedig úgy nevelte, mintha fiú volna: mindenféle tudomá­nyokra. „Egy zsebkendőt nem tud kimos­ni – panaszkodik az anya -, de tizennégy évesen boncolásra járt..”

Akkor keletkezhetett Gizella lassan kiboruló paranoiája, és súlyosodott az apa halála után. „Gyakran úgy érzem – mondja a dráma első részében az Or­vosnak -, hogy az öcsém helyett élek. nálunk mindenki ráhagyta az életét a másikra. Ez olyan, mint egy átok. így örökölte anyám apámtól az istentaga­dást. És így próbálom én hozzátörni lel­kemet anyám választottjához. Hacsak csoda nem történik…”

Nem, nem: hiába van Gizella kezé­ben a Csodák könyve, nem történnek csodák. De halála küszöbén Margit, az anya, föllázad a holt férj zsarnoksága ellen, kibékül Istennel: előveszi a ru­hásszekrénybe rejtett chanukagyertyatartót, meggyújt egy gyertyát, fejére te­szi a csipkekendőt, énekelni kezd…

A jelenet kísérteties azonossággal megismétlődik – az előadás egyik szép pillanataként – Gizellával is… De föltű­nik a lány lelkében-tudatában a para­noia szülte „lény”, Animus, a férfivoná­sokat viselő ellenvilág, hogy ő legyen a lány lelkének, Animának parancsolója, zsarnoka, rabtartója. (Az elmeháboro­dott G. kisasszony naplója csakugyan Lénynek nevezi, nagybetűvel.)

Az apa régen meghalt, most az anya is elment örökre; a vágyak, az elképze­lések nem teljesülnek. Az özvegy kérő segítene, de nem sikerül neki; az Orvos sem segíthet. Senki sem segíthet, ha az ember nem lehet azonos önmagával. Csak a magunk életét élhetjük. Más­ként kiteljesedik a tragédia… Animus lesz az úr, a győztes.

Kóreset ihlette drámát írt Kiss Csaba. Mégis, úgy érezzük: nem a kóreseten a hangsúly, hanem a drámán: az elmélyí­tett és jól motivált alapkonfliktuson, a kidolgozott figurákon és színpadi hely­zeteken. A cselekmény, ahogyan halad előre, mind forróbb és feszültebb. Az özvegy kérő, König úr íróilag remekül megrajzolt alakja a teljes realitásérzé­ket képviseli a beteg világban. („Minden embernek szüksége van egy minimális boldogságra. Nem sokra, valamennyire” – mondja.) Vele szemben az Orvos: a le­begő többértelműség. („Zárkózott, mint egy nagy fehér kavics” – így jellemzi, nagyszerű hasonlattal, Gizella.) A lány tudatában élő Animus minden kísérte­tiességtől mentesen jelenik meg.

Megkapóan érett a dráma írójának dia­lógusérzékenysége és -építése; a párbe­szédek mondatai fájnak vagy szikráznak, de mindig előbbre visznek. A dialógusok egymásnak feszülő szavai azért oly teltek és sűrűek, mert egymástól elütő emberi jellem nyilatkozik meg bennük: mind az öt szereplő a maga nyelvén beszél. Ez is olyan drámaírói készségről tanúskodik, amely feltétlenül méltánylandó.

A jelenetek egymásutánja, az alakok föl- és eltűnése valami sajátos balladai ritmust ad a műnek. Az idő múlása né­ha vágtatónak érzik, máskor ernyedten lelassul…

A Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiója nem „szabályos” játszóhely, nincs is színpada. Ez csak egy terem, vagy ha tetszik: nagy szoba. Közepén pedig az Animus és Anima egyetlen színtere: az a bizonyos szoba. Benne Margit hatalmas rézágya; egy kopott he­verő; kis asztal; függöny mögött mos­dótál és tűzhelyféle; amott egy ajtó…

Tordy Géza rendezése a legjobbak egyike, amelyeket az utóbbi években lát­tunk. Külön érdekesség a hangkoreográfiája. Ahogyan a merőben más színű női és férfihangokat – a darab öt figurájáét – a drámai szituációk váltakozása szerint harmonikusan vagy diszharmonikusan szólaltatja meg. Ez a furcsa-szomorú ze­neiség is az előadás egyik értéke.

Tímár Éva lenyűgöző anyaalakítása görög tragédiák légkörét idézi. Az emlé­kezés, a fájdalom s a feloldódás széles skáláját játssza el. Jelenlétét ott érezzük a darab második részében is, amikor csak a fehérrel letakart, üres ágy jelzi, hol szenvedett nemrégen Margit… A még főiskolás Szabó Viktória kimagas­ló tehetség. Övé a legnehezebb feladat: Gizella sokszínű megszólaltatása. Ezzel, érzésünk szerint, megtette az első lé­pést egy nagy ívű pályafutás felé. Balikó Tamás az Orvos figurájában egy konkrét alak és egy szimbólum kettősét teremti meg, azt, aki igazán ez a doktor, és azt is, amilyennek Gizella látni akarja. Kere­kes József mint König úr, egészséget és természetességet képvisel egy törékeny világban. Jakab Csaba kézzelfogható valósággá, szinte élőlénnyé teszi Animust. Aki van, mert Gizella látja. És nincs, mert más senki sem látja.

Megrázó, komor darab az Animus és Anima. De az írónak és az előadás va­lamennyi létrehozójának köszönhetően mégsem ver le, nem csüggeszt el. Meg­karcol, és magunkra ébreszt.