Ámos Imre szolnoki vázlatkönyvéről
Ámos Imre 1944 őszén, Pesten, a Lehel úti kaszárnyában adta át feleségének, Anna Margitnak azt a vázlatfüzetet, melyben a szolnoki munkaszolgálat alatt készült utolsó rajzai őrződtek meg így. Utóbb még látták a türingiai Ohrdruf Nord-Lagerében. Pusztulása hasonló lehetett, mint ahogy azt a munkaszolgálatban készült tintával készült tollrajzokon előre megjósolta. A 8. lapon kardnyélen ül a levágott fejű festő, furulyázik, feje helyén a hold kísérteties vékony karéja, a fej a kardon egy gyászkendő mellett. Egy másik lapon a földön fekszik, ölén a vázlatfüzet, körülötte a békés, szenvtelen táj s fölötte átrobog az égen a halál irtóztató arcú, sikolyú angyala, kezében a véres karddal. A 44. lapon (46 rajzból áll a szolnoki vázlatkönyv) az angyal is a földön, megtépázott szárnyakkal az éles csizmasarkok alatt. Némely lapon még megidézi az otthont, feleségét, de már ő sem mentheti meg a szorongató, kegyetlen végtől. A 20. lapon a feleség máglyát gyújt az utolsó éjfelet kongató óra alá mindhiába. „Van visszatérni otthon” – reménykedik a sorstárs Radnóti az Erőltetett menet című versében, ki erőltetett menetben gyalogol az abdai tömegsír felé, miközben Amos megrajzolja Szolnokon, mintha csak illusztrálni akarná Radnóti utolsó versét: „Mellézuhantam, átfordult a teste/s feszes volt már, mint húr, ha pattan… – így végzed hát te is, – súgtam magamnak…”
Apokaliptikus idők megjelenítése a halál előtti vázlatfüzetben gyors, pontos, szűkszavú, érzékeny vonalakkal. Kevés szereplővel: a festő, a feleség, az üvöltve kínlódó keresztre feszített, az angyal, a csonka fa, a fejsze a horogkereszttel, a kard, a tűz … nincsen remény, elvégeztetett. A művész, az alkotó kénytelen tudomásul venni a történelmi realitásokat. De nem süllyed illusztrátorrá, s egyedi sorsán és megbélyegzett sorstársai kiszolgáltatottságán túl képes felmutatni a szenvedésben az ember s kényszerű halála közötti értelmetlenségben valami olyan általánost, amiben a máskor másért üldözöttek s az üldözők egyaránt szembesülhetnek – a rajzok kínálta esztétikai élményen keresztül – a megértő megtisztulással.
A rajzok szerkezete világos, egyszerű. Az asszociatív, szürreális és expresszív víziók, melyek Amos festészetének lényegét hordozzák, már szinte nem is látomások, hanem az átélt pokoli valóság tiszta, pontos közvetítései. A szürreális áttételek, az expresszív formanyelv megfelel, mert megegyező a valósággal. Az utolsó rajzok megtisztulnak minden fölös utalástól. A szimbólumok, a jelek kézzelfoghatóvá válnak. A lét abszurditása, az élet véletlenszerűsége s a bizonyosan bekövetkező halál közelisége a lényeg közlésére szorítja a festőt és súlyosságukban, tragikusságukban is áttetszővé teszi a rajzokat.
Az 1907. december 7-én Nagykállóban, a piac melletti Zsidó utcában született Ámos (Ungár) Imre, szatócsok, rőfösök, vásárosok, kiskereskedők ivadéka, az Istennel és a természettel közvetlen kapcsolatot tartó haszid izmussal átitatott festő átlép a láger színhelyén is (egyetlen lapon jeleníti csak meg, akkor is hangsúlytalanul), 1944. szeptemberi utolsó önarcképén (a szolnoki vázlatfüzet lapja ez is) túllép az agonizáló kor aktualitásain. Feje fölött egy kinagyított emberi tenyér, s két ujj közé fogva törékeny, de élő, friss leveleket hajtó faág. Fölé magasodik a szörnyszülött időnek, tiszta erkölcsiségével és saját depresszióin is erőt nyerő hittel: „lehet talán még!” – írja Radnóti is – „a hold ma oly kerek!/Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”.
S. Nagy Katalin
Címkék:1992-09